Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Megtámogatva – tűnődések egy Heed tápegység kapcsán

Megtámogatva – tűnődések egy Heed tápegység kapcsán

Itt volt Zsolt, és hozott ajándékot. A gyereknek a puha szakállát, amit szálanként fedezett fel a kis gézengúz, nekem meg egy tápegységet az előfokhoz. Amíg a gyengéd epiláció folyt, beszélgettünk mindenféléről, titkos Heed dolgokról, az angolokról, hifiről, a legjobb gyerekfasírt receptről. Persze kicsit zenét is hallgattunk, Zsolt nagyon gondosan ült be a nem sztereó székbe, majd némi nagyon-nagyon halk fülelés után azt mondta, hogy a Zu nálam őt a kis Royd dobozra emlékezteti az egészen kicsontozott előadásmódjával. Aztán ettünk furmányos csirkés tésztát, ami egyszerre laktat és kelt hiányérzetet, ami miatt állandóan újra szed belőle az ember a tányérra.

Na és a látogatás végén Zsolt azt mondta, hogy itt ez a tápegység, az Obelisk PX. Marha népszerű, sokat adnak el belőle, a sajtója is remek, de ő személy szerint nem igazán érti, hogy mire ez a nagy lelkesedés. Talán majd én. Ja és be is kell járatni – mondta, majd eltűnt a hólepte kanyarban.

… eltűnt a hólepte kanyarban.

Bejáratás, ugyan már, az Obelisk PM-ek is azon hidegében, szinte elektronszűzen is milyen jól szóltak, bekapcsolás után maga a világszínvonal. A PX bekapcsolása után viszont ijedtemben majdnem a lábamra ejtettem a jó kis Steely Dan gyűjteményes dobozom, ami válogatás céljából a kezemben tartózkodott. Ez a doboz, ami nem csinál mást, minthogy rendezettebb áramot küld az előfokba, a legdurvább belenyúlást csinálta a Heed láncba, amit csak el tudtam képzelni. Hol van ettől a kegyetlen ezüstkábelezés, a radikális aláállványozás, a PS végfok másképp gondolkodása. Nem véletlenül gondolom én, hogy egy jó aktív előfoknál kevés jobb dolog van egy hifista életében.

Merthogy ez elsőre nagyon rossz volt. Igazából persze nem, ebben a formában ez butaság, de hirtelen szembesített azzal, hogy én miféle deviáns, elfajzott hifista is vagyok, messze a fősodortól, távol a most aktuális irányzatoktól és egy csomó hühűűű, aztapaszta márkától.

A tápegységes előfokos Heed lánc ugyanis nálam meg akarta mondani a tutit. Kiállt a szoba középére, erőteljes terpeszben, kicsit előredőlve és igaza tudatában közölt. Arra akart kényszeríteni, hogy középre üljek, csak rá figyeljek, dobogjak a lábammal a ritmusra, csukjam be a szemem és kezdjek örömködni a húdejólett basszusokon, meg a szépen csilingelni kezdő magasakon.

Akkor már öreg vagyok.

Köszönöm, de én ebből nem kérek. Igazából a PX volt az, ami ezt tudatosította bennem, ezért örök hálával tartozok neki, miközben a hátam közepére kívánom, merthogy én nem így akarok zenehallgató lenni. Nekem a hifi lánc kínálja fel a lehetőséget, hogy bejárhassam a zene zegét meg zugát, kínálja fel a felfedezés lehetőségét halkan meg hangosabban, CD-ről meg lemezről, sőt még netrádióról is. Ne bújtasson be készakarva a szerencsétlen szuperközelmikrofonozott zongorába meg dobba amit valamiféle hiperrealista szenzációként tálal, miközben a pillanat élményéért elveszik a hang, a zene egysége. Ne legyen már akarnok, annak itt vagyok én. Kínálja fel a lehetőséget én pedig ha akarok, akkor élek vele. Egy kicsit persze győzködhet, mutathat káprázatokat, de ne erőszakoskodjon velem. Ne kelljen térhatásélményétélést segítő nyakrögzítővel ülnöm mozdulatlanul a a halálpontosan kicentizett sztereó székben, ahol majd oly csodás lesz a színpad, ne kelljen üvöltetnem a rendszert, mert a dinamika úgy az igazi, meg ilyen az életben is, miközben úgy érzem magam, mintha valami frusztrált kiképző őrmester üvöltené felém:

  • Mondmááá, hogy ez az igazi, parancsolom, parancsolom, ha nem mondod kezdheted a fekvőtámaszokat te kis mitugrász hifista tévelygő, mondmáá hogy ilyen és csakis ilyen a valóság, más nem lehet, mondmáá!

Nem mondom. Talán ha kifizettem volna érte egy panorámás budai házacska árát, akkor mondanám. Akkor talán lenne igényem a koncerthangerőre is, a hasnyálmirigyremegtető hangnyomásra, az energiára, amit egész testtel lehet élvezni. Szó se róla vicces ezt megtapasztalni, tiszta vidámpark, de hogy minden nap hanghullámokban fürdőzzek? Köszönöm nem. A koncerthangulat nálam amúgy sem egyenlő a nagy hangerővel, sőt. Milliószor kívántam, hogy lenne halkabb, de érthető, ami szól. Ne fizikailag akarjon legyűrni, hanem emocionálisan meggyőzni. A zene is, meg a hifi is.

Bambi

Szóval ez a PX kütyü, ez nagyon jó. Egyfelől majdnem 180 fokos kanyart tud a segítségéve tenni a Heed lánc, a művészfesték, amivel megy az absztrakt expresszionizmus kalandra hívó csorgatása is, meg a Bánatos szemű őzike című kompozíció majd’ megszólal olyan igazi fehér pöttyének megmázolása is, csak koncepció kérdése a végeredmény. Nagyon jó, mert helyre tett bennem csomó dolgot. Nagyon jó, mert posztoltam ide egy jó hosszút, amivel bátran lehet nem egyet érteni.

Ez nem Bambi.


3 thoughts on “Megtámogatva – tűnődések egy Heed tápegység kapcsán”

  • Nekem mindig gyanús, amikor egy külsÅ‘ tápegység – amit ugyanaz a cég gyártott, mint az erÅ‘sítÅ‘t-úgymond majdnem 180 fokos fordulatot generál hangminÅ‘ségben. Akkor valami nagyon nem stimmel avval a tápegységgel, ami az erÅ‘sítÅ‘ben van. Vagy a pufferkondenzátorok másak, vagy a trafó szór, vagy nem elég jók az egyenirányítók, vagy valami egyéb, kissé markecing szagú dolog….

    • Nem-nem. Jó mindkettÅ‘, sÅ‘t nagyon is jó, csak a maga módján. Szerintem remek, hogy lehet választani, és persze minden hifi készülék kompromisszum, Zsolt nem olyan, aki kiadna manapság olyan készüléket, amit jó szívvel ne vállana fel.


%d blogger ezt szereti: