Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Egy hobbi halála, avagy milyen a világ legrosszabb hifi cuccával élni?

Egy hobbi halála, avagy milyen a világ legrosszabb hifi cuccával élni?

A párom odalépett a távirányítóhoz, és egy határozott mozdulattal felhangosította! Minő égi csoda, miféle enigmatikus változás állt be a világ folyásában, hogy ez megtörtént. Eddig ugyanis a hangerő csak egyfelé változhatott asszonyi parancsra – lefelé. Most pedig hangosít, magától keres ki CD-t, sőt még a D/A konverter bemenetválasztóját is sikerült kiismernie, pedig ha valaki feltenné neki azt a kérdést, hogy mit is csinál ez a ketyere, csak valami kitérő választ adna rá, miszerint ez is csak egy fekete doboz drótokkal, nem ért hozzá, kérdezzen engem.

 

Közművé vált

Persze tudom én, mi történt a hifi rendszerrel otthon. Közművé vált. A zeneszolgáltatás pont annyira hétköznapi, mint az, hogy a csapból folyik a víz, a konnektorokban ott az áram és ha a rettentő úr, az UPC is úgy akarja a drót végén ott az internet. Azokban a fekete Heed dobozokban meg ott a zene. A hifi lánc rettentő sebességű demisztifikálásával a lemezhallgatás apa fura hobbijából természetes dologgá vált. Nem kell félni és rettegve tisztelni a törékeny és forró elektroncsöveket, amik oly szépen bederengik az elsötétített nagyszobát, de annyira életidegenek, amennyire csak lehet. Nem kell a csillió forintos ezüst hangszóródrótra vigyázni, nehogy egy óvatlan porszívómozdulattal rettentő kár keletkezzen benne, a vastag harisnyába bújtatott rezek sokkal kevésbé háklisak.  A Heed lánc pedig a vendégekből pont annyi érdeklődést vált ki, mint a párolós mikrohullámú sütő, vagy még kevesebbet, így nem kell kicsit pironkodva beszélni a szemlátomást drága és háklis hifiről, csak be kell kapcsolni, ha igény van rá és kész.

 

Minden napra egy lemez

Na és én mit szólok ehhez? Hogy a csöves végfok immáron hónapok óta jól elcsomagolva várja a feltámadását, hogy a a minimalista japán CD játszó mellette pihen, ezüst drótjaim jó része békésen összetekerve bújik egymáshoz hosszú évek mindennapi vezető tevékenysége után? Meglepő módon tetszik. Ez a Heed lánc ugyanis megfordított egy folyamatot bennem. Akarva-akaratlan ugyanis a hifim fölébem került. Aggódtam, ha egy porszívózás kimozdította a Townshend állványom a vízszintesből, epekedve vártam, hogy felbukkanjon egy tartalék motor a Voydomhoz az interneten, azon filóztam, hogy nem kéne-e elektroncsövet venni már az előfokomba és ha igen, akkor valami horror árú NOS készlet kéne bele, vagy megelégedjek kicsit kevésbé horror árú, válogatott-kriogenizált-újraválogatott sorozat illene bele igazán. Nem aludtam nyugodtan, ha nem volt legalább egy váltó csőkészlet tartalékban, az asztalt csapkodtam dühömben, amikor lemaradtam egy szett SPX hangszórókábelről, és inkább Darumákat rendeltem magamnak, mintsem egy jót böngésztem volna egy lemezboltban.

 

Heedonistának lenni jó?

Na jó, ez utóbbi amúgy sem az erősségem, amikor megérzem a finoman dohos papírborítók illatát, azon nyomban sürgősen mellékhelyiség látogatási ingerem támad. Ezt még Londonban szereztem, amikor rettentő metrózások után végre eljutottam a kiszemelt, általában alagsori LP turkálókba, és addig nem figyeltem a természet szavára, hiszen jöttek az izgalmas átszállások, netán buszleintések, majd a pontos cím fellelése, de mindezek után, csak én maradtam a lemezek és a folyamatosan sürgető érzés. Néha még az is egy felfázással ér fel, ha az interneten nézek lemezeket, igen, ez egy ilyen erős szerzett reflex.

A Heed lánc viszont jókedvű nihilistát csinált belőlem. Egész nap bekapcsolva vannak az erősítők? Oda se neki, a tranzisztorok ettől csak jobban érzik magukat. Portörlés, takarítás? Porseprű vagy törlőruha egyformán szabad utat kaphat rajtuk, csak azt vennék zokon, ha egy bő vizes felmosással akarnám tisztává varázsolni őket. Állványok? Ja, hát egy kicsit másképp szólnak rajtuk, de azon az olcsó Ikea asztalon szépen egymás mellett legalább annyira jól mutatnak, mint amilyen jól érzik magukat rajta. Kábelek? Hát ne legyen szakadás a drót két vége között és akkor már rendben van a dolog. A zenehallgatásnak ezzel a részével nem érdemes foglalkozni, de nem is igen hagy rá lehetőséget a Heed lánc. Mintha azt mondaná, hogy ne velünk pepecselj, mi tudjuk a dolgunkat, menj, hagyj minket dolgozni, te csak a zenére figyelj. És ebben meglepően jó cinkostárs a Zu Druid és a zenehallgató szoba is.

 

Szoba. Akusztika?

Szóval megvert a sors a világ legrosszabb hifiláncával. Azzal az elektroakusztikai együttessel, amit egy kütyüzni szerető, cserélgető-tesztelgető, kiállításon a mit hallgatunk kérdésre a Basis-Mark Levinson-Martin Logan választ váró, és a Schiff játszik Bartókot kijelentéssel mit kezdeni nem tudó ember csak gyűlölhet. Én nagyon szeretem.

 



6 thoughts on “Egy hobbi halála, avagy milyen a világ legrosszabb hifi cuccával élni?”


%d blogger ezt szereti: