JPW Sonata


Vannak kérdések, amikre az ember életében sokszor kell felelni. Ilyen például az, hogy mi az anyja neve, ha éppen hivatalban ügyintéződünk. Vagy gyorsétteremben, hogy Smart kártyája van-e? A benzinkútnál is ezerszer mondjuk el, hogy igen, tele legyen és nem, nem próbáljuk ki a prémium benzint.

JPW. Egyszerűen JPW.

Milyen hangszórót vegyek? Nagyjából havonta szegezik nekem ezt a kérdést többé-kevésbé ismerősök, akik tudják, hogy én valamit kapisgálok erről a dologról. Valahogy azt is sejtik, hogy a nálam zenélő dolgok nem olcsók, ezért a legtöbb esetben hozzáteszik, hogy de ne ilyen milliós dolgokat mondjál, nekem nincs olyan jó fülem, csak szóljon szépen. Pár éve ilyenkor még megpróbáltam kikutatni a kérdező hifiügyi jártasságát, zenei ízlését, anyagi lehetőségeit, de butaság volt. Rájöttem, hogy ha ilyenkor nem mondok azonnal egyenes és kerek választ, akkor beburkolóznak rettenetes kételyeikbe, amit egy hifiberendezés vásárlása minden egészséges emberből kivált, és inkább hallgattak.

Made in England

Szóval ma azt mondom: vegyél egy JPW Sonatat. Ne itthonról, hanem az angol Ebay-ről. Ilyenkor elkerekedik a szemük, hogy micsoda sosem hallott huncutságra akarom rábeszélni őket, ami még ráadásul pokoli drága is lesz, hiszen csomagküldés, Anglia, internet, ennyit nem ér az egész. Ilyenkor egy kicsi hatásszünetet kell tartani, és jöhet a végső érv: – Itthon negyvenezer körül mennek el, de ott az átlagár valahol öt font körül van. Már egy csomóan vettek.

Audax magas

Na, ezt akarja mindenki hallani. Egy árát jól tartó cucc, ami tuti vétel, bagóért. Ilyenkor még beindulhat egy kis eszmecsere, hogy miként is megy ez a dolog az internetes vásárlással, de a JPW-ről több szó nem szokott esni. Legfeljebb utólag egy e-mail vagy telefon, miszerint frászt kaptak, amikor megjött a csomag, hogy milyen kis egyszerű valami ez a hangszóró, aztán meg mennyire is jó, ha már szól.

 

Hol itt a titok?

De hogy mitől? Fogalmam sincs. A JPW tervezői fogtak egy vékony falú, de mégiscsak fából készült dobozt. Beletettek egy nem-is-tudom-ki-csinálta mélyközepet meg egy népszerű Audax magasat. A legkisebb doboz lett a Mini Monitor, utána a Sonata, aztán a P1 meg az AP2 – és tovább nem tudom. Volt még egy aprócska Gold Monitor is meg passzív szub. Persze ezt is a Merlin forgalmazta, és rengeteget adtak el. A Sonata akkoriban Angliában 140 font volt, itthon nem tudom, de talán 30-40 000, és az biztos, hogy ma is ennyit vagy még többet szoktak érte kérni. Ráadásul teljesen jogosan. Teltebb a hangja, mint a Mini Monitornak, emiatt tovább hallgatható. Tulajdonképpen az idők végezetéig képes arra, hogy bármilyen zenét kellemesen tolmácsoljon nekünk. Kicsit tapasztalt hifisták nem igazán kedvelik, mert nem vág mellbe a hangzása, de akinek csak egy kis doboz kell zenét hallgatni, vagy tényleg tapaszatalt a hangdobozok terén, az értékelni fogja sokoldalúságát. Azt az ég adta remek tulajdonágát, hogy bármit kötünk elé, ő átfazonírozza a zenét. A kellemetlenségeket, torzítást eldobja, a hangzó anyagot szép arányosan lekicsinyíti. Nagyon hangos lenni nem tud, a kanapét sem fogja feldönteni a basszusa, na de a két dobozt kényelmesen hazacipelhetjük egy nagyobb bevásárlószatyorban, szóval nem hangszórógigászokról van itt szó.

Ez már a Millenium sorozat

Sajnos a JPW Sonata-k korszaka már rég leáldozott. Az utána érkező Millenium sorozat már nem volt ennyire telitalálat, de még azok is jól sikerült darabok, és forgalmazta akkoriban már a Hifi Barlang is. Aztán a gyárból csak a márkanév maradt, az is szépen Kínába vándorolt. A Sonatak szellemsiége viszont megmaradt. Peter Qvortrup bevallottan ezeknek a kisdobozoknak az inspirációjára alkotta meg az Audio Note AX sorozatát. Ezek jól láthatóan modernebb dobozok. Olyan extrákat tudnak, mint a kettős hangszórókábel-csatlakozó, választható anyagú faborítás, ami a JPW tervezőinek eszükbe sem jutott volna, de hát az idők változnak. Ma már az ilyen méretű doboznál az a követelmény, hogy mágnesesen árnyékolva legyen, mert szinte biztos, hogy házimozizni, számítógépjátszani jó legyen, és feleljen meg az éppen aktuális műanyagfröccsöntött díszítőmotívum-divatnak. Lásd nagyjából minden, amit a MediaMarkt, Saturn felhalmoz az eladótérben. Vagy legyen erősen konzervatív, hangsúlyozzák, hogy zenére készült, igényesebb, mint a tömegtermék a nagy boltokban, persze ennek ára is van, mint a kis Audio Note doboznak.

5 Replies to “JPW Sonata”

  1. Nagy élvezettel olvastam a sorokat a Sonata-król. Nekem volt néhány évig, igaz, a róluk kialakult képem (hangképem) számomra kicsit vegyesebb, mint az itt olvasható sorok.

    Klasszikus zenét hallgatok és az a hír járja, hogy a Sonata-kon a klasszikus zene jól szól. Nekem mindenek előtt ténylegesen a teltsége, a jó tere és a színezetlensége tetszett, de aztán itt meg is állhatunk, mert ugyan sokféle állvánnyal, sokféle erősítővel próbáltam, viszont nagyjából mindegyiken ugyanazokat a hibákat hallottam: nekem sokszor fedetten és mélyhiányosan muzsikált. Hiába visz a frekiátvitele 22 kHz-ig (a korabeli Hifi Magazin is megmérte), de pl. egy Bach-csembalóversenyes CD esetén egyszerűen szinte eltünteti a csembaló(ka)t a koncertteremből. Viszont az is igaz, hogy ha nagyon jó, dinamikus (és/vagy loudness-es?) hangfelvételeket hallgatunk rajta, akkor képes tényleg nagyon szépen szólni. Nem tudom… Ezzel nem kell egyetérteni, de pl. aki sok “high-endet” hallgat, annak biztosan jók lehetnek a Sonata-k, de aki nem (azaz, akinek fontos a zene és még esetleg néha a Bartók Rádiót is bekapcsolja egy Orion ST 240-en vagy ‘urambocsá’: kazettás magnót is néha-néha hallgat), annak elképzelhető, hogy a Sonata-k majd unalmasan zenélnek….

    1. Mélyhiány? Eltűnő csemballók? Az lenne a meglepő, ha nem így lenne, hiszen ez egy aprócska, és újkorában is olcsó hangszóró volt. A kompromisszum ennél a doboznál ez, de még így is kiemelkedik a kategória átlagából. A Sonata szinte minden felvételen kellemesen szól, de már képes arra a trükkre, hogy jó felvételen jobban, akár sokkal jobban is tud szólni, és megmutatja hogy mondjuk egy kazettás magnónak vagy CD játszónak azért vannak korlátai. Én ma is zseniális kis eszköznek tartom, pláne az angliai árához képest.

      1. Mindennel egyetértünk és talán nem írtam le az előzőben, hogy a legnagyobb erénye a közepe, tényleg abszolút színezetlen és nagyon hiteles, élethű. Lehet, hogy hülyeség (nem próbáltam ki), de talán érdemes lenne legalább kísérletképpen úgy hallgatni, hogy lenne hozzá egy szub és egy valami jobb minőségű dóm-pár, külön dobozban. Persze, mindezeket úgy kellene belőni, hogy a fázis-viszonyokat ne malackodja össze, azaz az irány- és a térhatás ne romoljon. (A Hifi Magazin tévedett, amikor azt gondolta a Wigner-eloszlás alapján, hogy sokfokú szűrője van, nem igaz: a mély előtt egy tekercs, a magas előtt pedig egy kondi és egy ellenállás van…)

  2. A méretéhez képest valóban nagyot szól. Nekem nem volt, azonban hallottam nem egyszer egyik barátomnál aki csöves erősítővel hajtotta. Ez nem most volt, hanem a 90-es évek eleje közepe tájt. kb 20 éve. Klasszikus zenét és Jazzt hallgattunk rajta. Nekem kicsit a mélyek hiányoztak a prezentációjából, de a lényegre töró zeneiség és dinamika ellensúlyozta a hiányosságot. Gyönyörűen szólt a kis törpe.