Feljegyzések egy kaszton kívüli kirándulásról

Van egy új szerző a blogomon. Azt hiszem sose találkoztunk, vagy ha igen, tuti nem mutatkoztunk be egymásnak. Igazából a nevét sem tudom, csak azt, hogy az AVX fórumon chord néven zokott írni. Jó sokat és legtöbbször olyanokat amit én szerettem volna, csak én nem vagyok olyan zenecentrikus, mint ő.  Szóval következzen chord és az ő kalandja a háziasított Suzuki autóhifivel:

Vannak furcsa helyzetek a hifiben. Szerintem mindenki fel tudna említeni egyet-kettőt.

Ilyenkor a kapott hangélmény és a ’megalkotó’ tevékenység, illetve technikai háttér közötti kapcsolat nem egyenletes, nem következetes, és legfőképp első körön gyakorlatilag érthetetlen.
Példa? A rossz élmények sokasága ultra-drága rendszerek előtt nem-ájuldozva – ez szinte közhely. Ennek ellenkezője inkább izgalmasabb, vagyis amikor kicsi rendszerekből jön ki túlságosan jó hang. Olykor ez egészen zavarba ejtő lehet.

Most tegyük félre a nagy arcunkat meg a sznobizmusunkat meg a finom leereszkedésünket a pórnéphez, nézzünk egy konkrét példát. Egészen merüljünk le.

Autóhifi.
Érzem, hogy néhányatokat kiráz a hideg, illetve a gondolataitokat, hogy, na, innentől komolytalan az egész. Nem biztos, hogy nem.

Fokozom.
Suzuki. A mi autónk. Most konkrétan tényleg a miénkről lesz szó. Nem túl fiatal, az új Suzuki, automata és nagyon szeretem. Már elsőre feltűnt, hogy egész normális hifi van benne.  Alapcucc, minden gyári, bár az autó teli néhány igazi luxussal, a hifi ugyanaz, mint a fapadosakban.


Állandóan a Bartók meg saját kiírt lemezek mennek – ez utóbbiak élettartama nyilván tok nélkül aggasztóan kevés. Akusztikus környezet – gáz, a hang viszont jó. Túl jó.
Teli hibával, főleg a mélyek terén, viszont a tónus egyenesen kellemes, aránylag semleges, és zseniális száraz beszédhanggal. Csembaló? Nagyon jó. Bonyolult szoprán? Egészen meghökkentő. Ritmus? Egészen gyors. Meg fel lehet a maximumra tekerni olykor – ez ebben a kategóriában erősen ritka. És van benne valami természetesség, valami ’flow’, amit nagyon kedvelek.

Otthon nagy Naim rendszer, a mérce magas. Mivel rádióm nem volt, mármint FM, kézenfekvő volt, hogy inkább legyen egy második kicsi rendszer, ahol a rádió a központ.
Hosszas tanakodás/hallgatások után úgy döntöttem, hogy minek kínlódani, hiszen adott a hang, ami tetszik, nosza, ne bolyongjunk a sötétben, tegyük pontosan ezt a rendszert be a szobába.
Pár telefon, 10e –ért kezembe nyomtak egy szatyor hifit, pont olyat, mint ami a mi autónkban szól, hangszóróstul, egyenesen a bontóból.
Kézbe fogva: lehangoló. A CD rádió két rack méret, de ez csak az előlapot jeleni, a készülékház maga pont a normál/durván-kicsi méret;


A hangszórók öntött műanyag kerettel/kosárral, gyanús habgumi széllel, a mágnes kb. mint egy 20Ft –os, drótok 1mm –esek. 12V lévén hogyan jönnek itt vajon nagy áramok?
Nem adtam fel. Lőrinc, aki hifis is meg aranykezű asztalos, beleapplikálta az egészet egy hátul simán nyitott fenyőpolcba, lett egy kis zeneszekrény. 



Amúgy a szeme sem rebbent; hiába, a hifisek láttak már furcsábbat is. A második pár hangszóróval mi legyen? Végül ezek az alsó polcban, lefelé, egy szabad 5cm –re sugároznak majd, fordított fázisban, a basszust javítandó, olyan kitekert ál-izobárikus rendszerben. Ha ez tévút, majd le-faderelem, de nem lett az!!! Még egy finom 12V –os táp az Ethosz –tól, ami az egyetlen HighEnd dolog itt, aztán irány az autóhifis ember, mert a csati, másfél négyzetcentiméteren 20 drótvég, ahol a fő nagyáramú táp+ mellett 1mm –re a többi, ezt bízzuk inkább szakértőre. Akinek kicsit felszaladt a szemöldöke, de elvállalta, mármint az összedrótozást.

Kész, elmentem érte.
Már gyanús volt, hogy a nagy műhelyben, ahol pont egy 20M autóba pakoltak valami extra basszhengert, ott állt egy asztalon, pazarul nyomta a ClassFM-f@st, mindenki csodájára járt, azt hitték, hogy a főnöké…

Otthon némi gyapjú csillapítás, aztán bekapcs.
Minden várakozást felülmúlt. Annyira, hogy eleinte félve, aztán bátrabban, CD –kel is megkínáltam.
Milyen hang? Azért döng és effektíve lehetetlen a nagy hangerő, a legfelső regiszter hiányzik, a legalsó alapból soha nem is volt, cserében viszont sima, finom, élő, semmi hiányérzet, komolyan. Van benne valami varázslatos közvetlenség. A finoman lifegős mélyrezonanciák  pont a hangszertest rezgéseit adják. Nincs az egyutasok kukorékolása, nincs loudness-áradat, érdekesen száraz/kellemes.
Sztereó tér? Az nincs. Minek is kell valójában…? Hogy moccanás nélkül üljünk egy székben, hallgatva, ami alapvetően nem létezik az élő zenében? A sztereofónia kell-e ennyire, mint ahogyan valahogy mi belecsöppentünk…?
Nagyon jó. Zenét hallgatni különleges feeling vele.

Utólag, pár dolog világos lett. Egy kis technikai magyarázkodás/erőlködés.
A konverter csip gyakorlatilag ugyanaz, mint bármelyik HighEnd készülékben; ultrarövid jelutak, gyakorlatilag az IC lába a csatlakozó tüskéje; ne feledjük, a Gaincard óta az IC –s erősítés bekerült a HighEnd –be is; a hangszórók, bármilyen hihetetlen, de ’fullrange’ papírmembránosak, innen a természetesség, ez egy külön kaszt a hifiben; a kicsi mágnes a rendkívül csekély membránsúly miatt pont elegendő, a habgumi a leglágyabb függesztés, akkor is, ha 10 év után szétporlik.
Autóban ehhez jön még az ideálishoz közeli akkus táplálás, és a járműipari egészen szigorú szabványok, mely az elektromos részeknek/csatlakozóknak/forrasztásoknak külön fejezetet szentel. Ez utóbbi tény, – ehhez képest a hifi berendezésenk 95% -ában a forrasztások  a szimpla ’barmolás’ kategóriát ütik meg.

Ezután berakva a lemezt a nagy rendszerbe, nyilván más a hang. Jobb…?? Ja, persze, hisz az árkülönbség kb. kétszázszoros… De tényleg nem az jön le, hogy ez mennyire sz@r, amaz meg mennyire jó. Bizonyos paraméterekben a különbség tetemes. Zenehallgatásilag: közel egyenértékű.
Hogy ez nevetséges? Az.

Nem kicsit.
Számít? Vagy valami következik ebből? Nem, illetve az égvilágon semmi.
A lényeg: a zenéimhez, meg leginkább hozzám, rendkívül passzol. Meg például a zongorához, különlegesen.
Befogadásunk egy bonyolult szisztéma. Ilyen krumpli rendszernél nincsenek elvárások; minden megbocsátható, pszichénk kilazul; eszünkbe sem jut drótozni vagy agyalni valami hifis baromságon; úgy leszünk, mint a középkorban Eckhart mester, akinél a lecsendesített elme vákuumába teljesen logikusan az Isteni minden-jelenlét szivárgott be; itt pedig, hifizés híján, szinte véletlenül/akaratlanul maga a Zene nyomul be.


Meg a beszédhang-visszaadás, ami a BBC iskola legjobb pillanatait idézi. Meg a régi csöves rádiókét. Csak ez nem búg, meg élőbb.

Jó játék? Azért egy kicsit több. Mert szórakoztató, ugyanakkor erősen elgondolkodtató, mi is az igazi helyzet ezzel az egész hifis mozgalommal/hobbival, meg a kasztok közötti átjárhatatlansággal.