Reneszánsz gyönyörűség – Paul O’Dette koncertbeszámoló

Balaton.
Pazar hely.
Füred gyönyörű.
Gitárfesztivál; az egyik koncerten egy világklasszis, Paul O’Dette, lantos.

 

Számomra a világon az első háromban bizonyosan benne van. Sok jó lemezt készített.
Óriási a dugó, Veszprémtől 15 km másfél óra, mert mindenki hallani akarja, napokkal előtte sátorban virrasztanak a horror-árú jegyekért, mi szerencsére 8 hónappal ezelőtt megvettük….na jó, nem pont így volt, csak szinte…

A műsoron Dowland művek. Érdemes kicsit utánakeresni: élete fordulatos, nem túl szerencsés, zenéje gyakorlatilag sziget a régizenében.
A Lachrimae Pavan annyira híres lett, hogy eltelt úgy bő 400 év, hogy egy másodpercre sem felejtették el, sőt, egyre népszerűbb lett, így mondták a 18. században,
’Anglia Dulandi lacrymis moveatur’,
nem lefordítható, nagyjából Anglia [vagyis az akkori világ] Dowland könnyei szerint halad…

Lássuk.
A helyszín a Kisfaludy galéria; nem ideális erre a zenére, nagy, meg egybe-padlás, de azért nem rossz; én feltétlen egy elegánsabb terembe tettem volna.
Hang finom, kicsit matt, mások is mondják, terem totál teli, sikerül nagyon közel ülni, 2. sor, kb, 3 m. Közönség most kivételesen szakértő, a m2/gitáros, ill. lantos/db. egészen hihetetlenül magas.

Bejön. Nagy szakáll, ősz, jó nagy kövér, a szeme nevetős. Ujjai tömzsik, rövidek, mint kis kolbászok, inkább hurkák. Hogyan lesz az ’F’ lefogás…?…vajon átéri…?…:) Hangszer szép nagyon, reneszánsz lant, ahogy később kiderül, egy picit nagyobb az átlagosnál.
A zene ismert, lemez van sok, a lantosoknak Dowland olyan kb., mint a későbbieknek Bach.

Elkezdi.
Érezhetően akkora figyelem, hogy szinte megáll az idő, tökéletes nem-neszezés, csak a fecskék messziről. Érdekes, pont, mint a lemezeken. Azok amerikai fecskék.
Töredék idő alatt elönt több érzés/megfigyelés. Rögtön pl. az, hogy a reneszánsz lant egy igen halk hangszer, de cserében nagyon szép a színezet.
A játékmód feltűnően tökéletes. Vagy inkább több, mint tökéletes. annyira gördülékeny előadásmód, hogy egy pár perc után természetesnek vesszük, igazából nem is vonja már magára a figyelmet, itt van egy lényeges pont, hogy miért?, mert épp maga a zene olyan, hogy nem a virtuozitás a nagy dobás, meg az önkifejezés; a technikai tudás inkább csak egy lépcső, amin felsétálhatunk a mélyebb részekhez, vagy kicsit pontosabban, sokunknak inkább sámli, amin lábujjhegyen ágaskodva kileshetünk valamit a csodából.
A különleges harmóniák finoman gurulnak, néhol furcsa a dallamvezetés, de erősen szép, telve bonyolult megoldásokkal.
Aztán jön a , egy kromatikus menet,

ami egészen zseniálisan szövődik/alakul, a félhangok majdhogynem perverz gyönyörűséget adnak, akinek van macskája, az tudja, mi ez, milyen egy nagy dorombolós élvezet, amikor kicsit visszafelé simogatunk, borzolós, kicsit nem szereti meg nagyon szereti egyszerre…

A reneszánsz zenében, főleg a nagyon koraiakban, néhol egy letűnt/megszűnt/elmúlt zenei nagybirodalom színei villannak elő; viszont már idegen ízűek, szokatlanságuk miatt agyunk inkább valami egzotikumra próbálna asszociálni, nyilván eredménytelenül, mert másról van szó; itt viszont teljesen befogadható harmóniák és dallamok szerepelnek, de úgy felfűződve, hogy érezni, hogy ez azért egy komponált zene, telve fortélyos megoldásokkal, de sehol egy pici kicsúszás, sem a száraz/metronómos agyonmatekozott stílus, sem pedig az individuális nézd-hogy-játszom kidomborítása felé; színtiszta csak- zene.
O’Dette kezei néha olyanok, mintha nem tartozna hozzá, csinálják ezt a varázslatot, ő meg csak nézi, mintha saját maga is enyhén csodálkozna, hogy mik kijönnek ebből a zenéből.

A hifiben nem szeretem az autós hasonlatokat, de ez olyan, mint amikor egy S Mercit vezettem…erős, gyors, de lassan is gyönyörűen megy; (Itt kénytelen vagyok közbeszólni, szóval Chord sokkal inkább egy Lexus LS 600h-ra gondolt igazán, csak még nem vezetett olyat) minden a helyén; az akusztikai környezet fülsimogató, elegancia, ez jut eszünkbe, ha nyomni kell, mert úgy kívánja a helyzet, vagy a kedvünk, vagy a kotta, brutálisan/meghökkentően gyors és pontos, nem engedi el magát soha, mindig van tartás, nem bőg, nem remeg, a finom herendi porcelánban a kávé-felszín épp csak egy kicsit megrezzen, a stílus és a finom diszkréció mindig megmarad.
A bonyolult díszítések/akkordváltások simák, szépek, kapnak egy finom hullámzást a rejtett tempókorrekcióktól, ’direkt jitter’, hogy értsétek, ami természetesen a szisztéma része.
A tempóvezetés amúgy egészen különleges. Feszes, szigorú alapok, és sokszor annyira virtuóz, hogy a lejátszhatóság határait feszegeti, de mégsem halljuk ki, mert tökéletesen belesimul a szerkezetbe, inkább a szemünk jelzi, hogy itt valami káprázatos történik.

Élőben még soha nem hallottam ilyen színvonalú játékot.
A közönség érti, jobban, mint általában, a nagy tapsban most nincs nyoma a normál sznobizmusnak sem.
A ráadás előtt a szokásos köszönet, meg pici felkonferálás, elmondja, hogy ezt miért szereti annyira, hogy van egy speciális díszítés benne, ami szerinte a lantirodalom leggyönyörűbb remeke, enyhén megcsuklik a hangja a végén, szeme furcsán csillog, kicsit zavartan a bundokat kezdi állítgatni, köhint kettőt, én meg érzem, hogy megszáll egy finom zsibbadás…. aztán eljátssza, a teremben a színek megváltoznak, az angyalok ott cikáznak a kinti fecskékkel versenyben…

Napok telnek; otthon a rendszer miatt nem kell sírni; képességei/adottságai szerint hihető illúziót teremt ezzel a lemezzel;

a felvétel idei, nagyon jó, Dowland bent, egészen mélyen, aztán sétálunk az utcán, a körmünk alól is szivárog még a zene, a pékségben az eladólány olyan furcsán szép mosollyal köszön vissza…. bizonyosnak mondható, hogy az ilyen zenék odafönt a planéták járását szépen kisimítják.

Feltétlen ajánlott.

Previous Post

Next Post

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .