Karmacsere – Anthony Gallo Reference 3

Ha van fancsali nézésben világrekord, akkor a közelében voltunk. Ha van hangzás, ami a hifi tökéletes paródiáját nyújtja, akkor megtaláltuk. Egymástól teljesen független szólamok és frekvenciasávok vájták egymásba a könyöküket, és próbálták a többit a háttérbe szorítani, és így betölteni a szobát alig-alig összefüggő hangfoszlányokkal. Hát ez nagyon szar -gondoltam,  de persze jólneveltségem megakadályozta, hogy ezt így, ebben a formában közöljem a nálam vendégeskedő Anthony Gallo Reference 3 hangdoboz tulajával. Csak félve mertem rá nézni, de azt láttam hogy gyötrődik. Igen, szerinte is nagyon pocsékul szólt szeretett jószága.

Pedig igazán semmi oka sem volt rá ennek a szoborszerű szerkezetnek. Budapesti otthonából vele jöttek a Zu kábelek, amikkel zenélni szokott, ez kipipálva. Maga sem egy friss darab, aminek még nagyon járódnia kell, az elé kötött Heed elektronikának a testvérein pedig már nem egyszer zenélt elismerést keltően. Akkor most itt mi van? Megsértődött, hogy vidékre kellett utaznia hozzám, mutogatni a bájait? Vudu átkot küldött rá egy feldühödött kimenőtrafó? Gombás fertőzést kapott hirtelen, vagy csak durván megfázott?

Kérsz egy kávét – dobtam be a mentő kérdést, és bár tudta, hogy pocsékat kap, kért egyet a vendégem. A konyhában jobb volt, nem közvetlenül ért minket a hangkáosz. Hát ez így nem az igazi – mondtam én, és a vendégem szomorúan egyetértett. Aztán elfogyott a kávé, visszamentünk a Gallók elé – és csodák csodája, már nem volt annyira pocsék. Mintha kezdett volna bejáródni. Tudom, ilyenkor jön a magyarázat, hogy a fül könnyen idomul, megszokja a nagyon mást,de ez nem az volt. Ez itt egyértelmű bejáródás volt. Na de mi járódott be? A kábel már hosszabb ideje be volt kötve. Az elektronika nem volt kihűlve, csak egy pillanatra kapcsoltuk ki, amikor bekerül a Gallo. A doboz pedig már régesrég túl volt  mechanikai bejáródáson. Akkor mi? Csak nem a karmáknak kellett egymáshoz csiszolódniuk? Egóknak idomulniuk? Tereknek terülniük?

Nem tudom. De egy jó óra múlva már egészen tűrhetően zenélt a Gallo Reference 3. Olyannyira, hogy a tulaját búcsúztatva már megállapodhattunk abban, hogy ilyen fura bejáratódásos dologgal még nem találkoztunk. Estére pedig nem csak a külseje miatt volt nagyon kívánatos ez a doboz, hanem a hangja miatt is. Egyszerűen beilleszkedett és kezdte a legjobb formáját nyújtani. Az pedig igen jó.

Én nem vagyok egy térhatás fetisiszta, aki ismer, az tudja, hogy a legritkább esetben szeretek beülni a sztereó székbe. Teljesen hidegen hagynak a zsebkönyv méretű minimonitorok pengeélességű mesterséges atmoszférái, eszembe sem jutna millimétereket mozgatva belőni a sweet spotot a hangdobozaimmal. Ha a fal mellé kucorodva nem jön belőlük az atmoszféra, akkor mit sem ér számomra. Ebben a műfajban a Glastonbury-m nem volt rossz, a Zu sem ügyetlen, de a Gallo igazi mester.

Ezért nagyrészt az a fura magashangszóró a felelős. A hajlított rács mögött a pulzáló hengerként működő CDT erre lett kitalálva. Gondolom az egész doboz úgy készült, hogy megvolt ez a különös szerzet ami 330 fokban teríti a hangokat és utána körbe lett rakva a többi kiegészítővel. A két mélyközép egy-egy fém csészében alá és fölé került, a mélyhangszórók meg nem a hallgatóra, hanem 90 fokban elforgatva lettek beépítve egy jó nagy fém edénybe. Szerintem őrülten szexi a Gallo Reference 3, igazi műtárgy a szokásos hifi cuccok között. Szerintem lehetne még egy kicsit nagyobb is, derékig ér csak, de én megszállott nagydoboz kedvelő vagyok.

Szóval a zeneterítés fenomenális, az összes igazán fontos paraméter, a ritmus, a tempó, a tónusok rendben vannak, a mélytartománnyal viszont meg kellett küzdenem. Rakhatjuk úgy is a dobozokat, hogy a két 25 centis mély kifelé, a falak felé szóljon, de ha felcseréljük a dobozokat, akkor nézhetnek egymásra. Nálam így lett volna a legjobb, csak ehhez el kellet húznom a hifis kisasztalka vonala elé, de akkor meg az egyik pont az ajtó közepébe került. Vagyis nálam a Gallo Reference 3 csatát nyert, háborút nem. Nem zavarta el a helyükről a Zu Druidokat. Viszont nagyon is letette a névjegyét, annyira, hogy elmentem meghallgatni még egyszer – egy egész más környezetben.

Ott aztán nem volt fancsali nézés, nem volt pocsék kávé. A Gallo lazán a fura akusztika fölé kerekedett, bemutatta hogy halkan és hangosan hogy kell zenét teríteni 80 négyzetméter minden kis zugába. Ültem, hallgattam, néha rábólintottam arra a lemezre, amit a házigazda jobb vagy a bal kezében volt, hogy következőnek az szóljon, kértem még egy kávét és egyszerűen jó volt. Nem egész pontosan úgy, ahogy én szeretem, de akkor és ott már tudtam, hogy na és? A zenereprodukciónak vannak olyan alapvető részei, amik ha jól működnek, akkor hiába idegen, amit hallunk, a katarzis, az emocionális bomba robbanása nem marad el. A hifi pedig erre való.