Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Mach 3, avagy egy audiofil felhőáttörés története – Dénes Péter 6C33C végerősítő

Mach 3, avagy egy audiofil felhőáttörés története – Dénes Péter 6C33C végerősítő

1976 egyik fényes napján, pont ilyentájt, szeptemberben, egy szovjet elfogó vadászgép, egy MiG-25 landolt Japán partvidékén, Hakodate repülőterén. A korabeli média nem hazudozott arról, hogy navigációs hiba meg bonyolult időjárási körülmények miatti eltévedés, amikor simán dezertálásról volt szó – egyszerűen hallgatott, teljes és totális hírzárlat volt, legalábbis minálunk bizonyosan, a keleti tömbben. Ne feledjük, ezerrel ment a hidegháború.
A pilóta menedékjogot kapot; a soha közelről nem látott gépet persze szétszedték, apróra átvizsgálták, mielőtt visszaadták. Kíváncsiak voltak rá, mint minden vasfüggönyön túlról származó gépre. Pláne egy, a kategóriájában a legjobb, a világ leggyorsabb vadászgépére. Igaz, más nem is volt a kategóriájában, mert olyan bombázók ellen állították handrendbe, amik aztán végül sohasem épültek meg – de ez valahogy kimaradt a Vörös Hadsereg vezetőinek.

Kétüléses MiG-25

A hazai reptereken aztán azt mesélték, hogy a japánok és az amerikaiak sok rendkívül érdekes technikai megoldást találtak, például a kompresszorlapátok geometriáját vagy a 3D giroszkópok függesztését – akkoriban nem egy gyufafejnyi térfogatban volt, mint ma az okostelefonokban meg a helikoptermodellekben. Aztán azt a hihetetlen szakítószilárdságú acélötvözetet, amely miatt mindenki esküdött korábban arra, hogy titániumból van a gép, mert simán tudta a Mach3-at – a hangsebesség háromszorosát, ahol minden festék leég a törzsről, viszont az ellenségtől egy full gázzal egyszerűrn meg lehet szökni, űrhajók visszatérő egységeit lehet kísérni a magas légkörtől. Persze az is lehet, hogy mindezt csak mondták, mert a hárombetűs rövidítéssel ellátott, igen kíváncsi amerikai szervek pontosan tudták, miből van a MiG-25, csak nem kötötték senkinek az orrára, sőt csak örültek, hogy a nyilvánosságnak szánt újságokban mindenféle vad dolgokról fantáziálnak. Így legaláb volt mire hivatkozni, amikor a szenátorokat arról kellett meggyőzni, hogy adjanak még több pénz csillagos-sávos fegyverekre.

Ami minket igazából érdekel: az elektronikai berendezések működtetését végző tápegységek és műveleti jelerősítők. Felépítésük meglepetés volt, mert tele voltak elektroncsövekkel. Nyugati szemmel ez már ódivatúnak és elavultnak tűnt, a szovjeteknek viszont volt hozzá jó ideológiájuk, hogy így sokkal atombombaállóbb – amit szerencsére sohasem kellett élesben tesztelni. Viszont a fegyverrendszer és a rádiók tápvonalánál ott figyelt egy trióda, ami teljesen ismeretlen volt a nyugati világban.

6c33c

Monstrum, szinte képtelenül vastag üveg, robusztus felépítés, hatalmas katódfűtés, aránylag kicsi feszültség és brutál nagy áram. Óriási, erőműnyi disszipáció és egészen kicsi belső ellenállás. Akkor is úgy hívták, mint ma: 6SZ-33SZ; cirill betűkkel: 6C33C.

Innen egészen furcsa fordulatot vesz a történet. Pár 6C33C ezután bekerült a japán csöveserősítő-építők világába, akik csináltak belőle jó fajta SE erősítőt, kimenőset és OTL verziót is. Jól szólt, nagyon. Eddig a legenda.

Sok év után a cső aránylag ismert lett, például 1997-ben Japánba egy csomót importáltak, kifejezetten audiocélokra. Néhányan építettek belőle itthon is, de a nagy áramok mindig gondot okoztak, és a diódás egyenirányítástól senki sem tudott szabadulni. Aztán a 300B meg a 2A3 könnyebb beépíthetősége miatt úgy tűnt, a 6C33C feledésbe merül, de érdekes véletlenek sora révén ismét előkerült a fiókból.

Dénes Péter a nagy 300B dömpingben szépen elkezdte fejleszteni, az egyenirányításon pár évig gondolkodott. Úgy képzelem, mint Poirot, amikor csak úgy ül, a többiek kávéznak-locsognak, míg az ő fejében meg a gyilkosság-indíték-alibik-időpontok ezernyi szála kombinálódik, és próbál rájönni a titok nyitjára. Szóval nem olyan túl rég megszületett az “új” 6C33C monoblokk.

Dénes Péter 6c33c

Milyen? Hát jó nagy. Olyan a kasztni, mint a 300B blokké, tele elegáns műszaki megoldásokkal. Óriási, 500 wattos táp, finom meghajtócsövek, rövid jelút, az első csőig nagyjából három centi. A hangfalcsatlakozó a kimenő szekunderen. Az egyenirányítás teljesen csöves – ez senkinek sem sikerült még –, a nagy áramokat két egyenirányító cső tartja kézben, meg egy harmadik, a meghajtócsöveknek, valahol belül. A kimenőtrafó pedig, lévén a 6C33C nagyon kicsi ellenállású, egészen alacsony gerjesztésű, szépen lemegy 17 hertzig. A csatolást “interstage” trafó végzi. Ezt egy óriási találmánynak tartom, technikailag majd valaki elmagyarázza, amit én anno hallottam. A Dénes Péter-féle 300B-ben két dolgot eredményezett: az egyik az, hogy a hangminőség akkorát javult, hogy az ember sírva fakad, hogy miért kellett erre annyit várni; a másik pedig az, hogy elmarad a szokásos hifis kondicserebere, ami a vezetékőrületekkel teljesen analóg, mert mindig előkerül egy jobb olaj/zsír/teknőspáncél/nadragulyagyökér/csoda csatoló kondenzátor, és mind különbözően szól. (Persze a trafókat is ugyanúgy lehet csereberélni, mint a kondikat, és azok is mind másképp szólnak, csak ez mifelénk kevésbé elterjedt népi játék, bezzeg a japánoknál… Ear)
Nálam egy szimmetrikus bemenetű példány landolt, így kértem, mert igazi szürke meg igazi szimmetrikus, szépen 600 ohmra leillesztve. 19 W mérve. A Naim135 az 75 W volt, a 300B meg 7,5 W. Számok, valamire biztosan jók; ne becsüljük le.

Bekapcs. Semmi. Valamit nem dugtam be? De, a vasszörny szépen éled; a 6C33C-nél 2 percet ad az irodalom, amúgy kábé 25 mp, és kész, szóval semmi pattogás, trafórúgás, búgás, kezdeti őrültködés. A Naim 135 úgy indult, hogy majdnem leugrott az állványról – ez meg mint egy automata váltós autó, komolyan. Nincs brumm, nincs alapzaj, nincs finom csőpercegés; semmi, csak a nagy csönd. Aztán a hangfalcsatikat kezdjük tekergetni, hogy mi van már, közben a fülünket rátapasztjuk a tweeterre; igen, belelóg a szőrökbe, tényleg közel, akkor tényleg egy egészen leheletnyi finom sssssss, annyira halk, hogy kábé így képzelem a kozmikus háttérsugárzást. Soha-soha nem volt még ennyire halk zajú erősítőm. 5 perc melegítés csak, amíg beállnak az áramok, aztán hajrá, mert az igazi karakter akkor bújik ki, hidegen – pont fordítva, mint a kávénál –, aztán picit finomodik az előadás majd, de tényleg picit. Ne higgyetek a több órás bemelegítésben.

Milyen a hang?
Lenyűgöző.
Elképesztő.
Finom, nagy, teres, szép.

Mint amikor benyitunk egy előkelő, szépen terített terembe.
Mint amikor egy  gőzfürdőben, először, átgémberedett lábujjakkal belecsusszanunk a forró vízbe.
Mint amikor rádöbbenünk, hogy a zsemle, amit kaptunk, még meleg.
Mint amikor egy jó kávé után kissé elzsibbadunk. Tudtátok, hogy 180 másodperc után a test összes szövetében kimutatható a koffein?

Mint amikor egy három hete ködös novemberi reggelen, amikor már a rovarok meg a vakondok is depressziósak, felszállunk, minden szürke tejföl, persze rögtön jegesedés, szemünkkel kapaszkodunk a piros fényű műszerekbe, ez köt össze csak a valósággal most, aztán úgy 900 méter körül mintha kicsit, egészen enyhén világosodna, aztán hirtelen zsupsz, kilövődünk a felhőtető fölé, és sötétkék ég, és akkora verőfény, hogy dől a könny, csak pislogunk, minden napfénysárga, észvesztő ragyogás, a felhők teteje habostorta, a látás hirtelen legalább 150 kilométer mindenfelé – hát akkor úgy elönt valami érzés…

Nem nagyon hasonlít az általam ismert 300B-kre. Nincs erős saját karakter, a zene csak úgy kihömpölyög, kiárad. Nincs lötyögős basszus, sem feszes, csak sima basszus, pont jó, olyan élő az egész. Zongorán egészen zseniális, teljesen helyesek a felhangok. A jobb kézt sok jó rendszer szépen hozza, itt az összes billentyű rendben. Pici hangerőn is, milyen is… olyan finoman ütős, és annyira gyors, hogy igazából fel sem tűnik; ez ellentmondás, de szerintem értitek. A csörgők – az egészen meglepő. Naimhez szokva, ami ezen a területen erősen kiváló, most ez egy másik kaszt, egy másik galaxis, meghökkentően élő. Soha, de soha nem hittem, hogy egy ősrégi ScanSpeak D2008 ilyet tud, azt meg főleg nem, hogy csövessel ilyen egyáltalán előfordulhat.

A “komplikált szopránok” – rájövünk rögtön két dologra, az egyik, hogy igazából nem komplikált szoprán, hanem gyönyörű; a másik, meg hogy a lemezeink hangminősége nagyon is rendben van. Nem a középre koncentrál, mint a legtöbb 300B, teljesen más, szerintem nagyon sokkal jobb, a közepe főleg, de a sávszélek annyira széthúzódtak, hogy teli lesz minden eddig nem hallott zörejjel és nesszel, de leginkább egyfajta hangszerárnyékkal, amely, mint egy aura, körbefogja a hangot – pont, mint az igazinál. Az énekesnőknél előjönnek mindenféle pici furcsaságok, itt egy kis reszelősség, ott egy enyhe akcentus, másol egy enyhe bicsaklás; a pengetősöknél néhány zörej és egész halk nyikkanás; a legszembetűnőbb a lecsengések hosszú-hosszú jelenléte, de nem, mint visszhang, hanem mintha az utolsó hang egy kicsit otthagyná az emlékét, úgy inkább bőr alatt érzékeljük. Azt mondom, sávszélek, hogy értsétek, de erős a gyanúm, hogy mindez a középsáv szélei, inkább egyfajta szub-mikro-dinamika.

Nyugodt, gyönyörű, nagy hang.
Minden másodperc élvezet, a lemezeket nem esik jól kivenni.

Nyilván rendszerben szabad csak gondolkodni; ez is itt egy rendszer, a drótjaival meg a CD-vel meg a  hangdobozokkal meg a szobával meg a hibáival, tetézve az én elfogultságaimmal; ne is várjatok objektivitást, arra ott a szaksajtó, de az tény, hogy most nem kell a nagy érzékenységű doboz, mint a 300B/2a3-hoz, lehet az átlagnál rosszabb is, nem túl szerencsés impedanciamenettel, mint például az SBL, ami most simán hűtlen lett Naimekhez, melyekhez pedig kifejlesztették/megalkották. Az is tény, hogy a 6C33C egy tízszeres árú frontot gyönyörűen kiszolgál.

Olyan érzésem van, mint a jó régizene-előadásoknál; nem nyomul, nem arcoskodik mesterséges ultrahangokkal meg nem létező basszusokkal, engedi a zenét, a harmóniát; a karakter lehet, hogy az, hogy nincs karakter; engedi a frontot zenélni, ami előtt amúgy kalapomat megemelem, akkor is, ha a teljes ML lánc soha nem tetszett.

Talán az első csöves erősítő, aminél, amikor hallgatom, teljesen feledésbe merül a mindig színen lévő csöves/nemcsöves, triódás/nemtriódás, SE/PP/PSE/OTL kérdéssor, sőt az egész technikai maszlag, meg, hogy mi is állítja elő a hangot igazából…

Persze a kinézettől szabadulni nem lehet, minden bekapcsolás egy szertartás, térdre rogyunk a nagy vas előtt, mert hátul van az egyetlen kapcsoló. Sötétben meg olyan, mint egy kőolajfinomító felülről – a csöveskedvelők tudják, miről beszélek, a lényeg viszont az, hogy a zenehallgatást ünneppé teszi, úgy igazából.

Feltétlen ajánlott.

A tesztben részt vett még:

ML512 SACD játszó
2×1.3m szimmetrikus összekötő, elég vékony, tömör, valami “titkos drót” a 60-as évekből, a szaga furcsa
2×7m Naim NACA5 hangszóróvezeték
Naim SBL hangsugárzó




%d blogger ezt szereti: