Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Az utolsó csöves – Volga autórádió

Az utolsó csöves – Volga autórádió

A-17. Nem titkosügynök, nem egy harci repülő kódneve, és nem is egy művészcsoport. Az A-17, vagy ahogy sokak ismerik a Moszkvics Volga autórádió a szovjet ipar és a manapság inkább haditengerészeti kommunikációs eszközöket készítő Murom rádiógyár utolsó, teljesen elektroncsövekre épülő konstrukciója.  Miki barátom munkahelyének a vitrinjében pihen, sok más becses autóhifis ereklye mellett, mint amilyen az utolsó, egy példányban elkészült Videoton fejegység.

Az ötvenes-hatvanas évek szovjet autóiból már nincs sok. Végzett velük a rozsda, a nem épp elsőrangú utak, az örökös alkatrészhiány, meg a modernebb konstrukciók. Amik pedig túléltek, azok múzeumok és gyűjtők féltve őrzött darabjai, akik napi harcot vívnak értük, hogy még üzemképesek legyenek. Az autórádiójukat viszont csak bekapcsolják, és szól. Már vagy hatvan éve…

Elég kézbe venni, pontosabban jól megmarkolni az A-17-est, a korszak legnagyobb számban gyártott rádióját, és már értjük is, hogy miért. Mai szemmel nézve érthetetlenül nagy és nehéz; akkora, mint egy nagyszótár. Pontosabban egy nagy- és egy közepes szótár, mert a műszerfal alá épített vevő rész önmagában működésképtelen – kell hozzá egy tápegység is. Aztán a burkolatokat leszedve kiderül, hogy az A-17-es egy civilbe öltözött katona. A harckocsi páncélzatot idéző fémházban minden olyan, hogy a Vörös Hadsereg legszigorúbb átvevője is kétely nélkül nyomná rá a megfelelt pecsétet. A papír-olaj kondenzátorok hermetikusan szigeteltek, a gyártás után fél évszázaddal is, sehol sem tocsog kiszivárgó olajban az A-17 belseje. Hogy működnek-e? Naná, ezek szinte elpusztíthatatlan alkatrészek. A kondenzátorok legnagyobb ellensége a túlfeszültség – hacsak nem egy közvetlen villámcsapás formájában érkezik – meg sem kottyan nekik, hiszen kivitelükből adódóan öngyógyulóak.

A tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptételei
A tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptételei

Az ellenállások nagyok és masszívak, a tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptézisei – na és az elektroncsövek! Meglepően sok, hat van belőle az A-17-ben, de avatatlan szem nem fogja megtalálni őket, mert elbújtak. Nemcsak úgy egyszerűen vannak a foglalatba dugva, mint ahogy az otthoni készülékeknél megszokott, hanem mind különálló alumíniumházat kapott, ami egyben hűt és véd, és a tetejükben levő rugó nem hagyja kicsúszni a csövet a helyéből.

Rugós alumínium köpeny tartja a foglalatban az elektroncsövet
Alumínium köpenybe préselt rugó tartja a foglalatában az elektroncsövet

 

A nagy dobozok meg a sok alkatrész ellenére az A-17-re nem lehet ráfogni, hogy túl sokat tudna. Veszi a hosszú- és középhullámú adásokat, a középen található két nyomógombbal választhatjuk ki, melyiket akarjuk hallgatni. A bal oldali forgatógomb a ki-be kapcsoló és hangerőszabályzó, a jobb oldalit tekergetve meg hangolni lehet.

Pusztulásra ítélt gombok
Pusztulásra ítélt gombok

 

Apropó gombok. Hát azok rohadnak. Mintha egy genya féreg rágná őket belülről, úgy sötétednek el, esnek össze a kezelőszervek műanyagjai. Mintha évszázadokkal lennének idősebbek, mint a belbecs. És ez igaz mindegyik volt szovjet, meg egy csomó régi magyar autórádióra is, a gombpusztulásuk látványos és visszafordíthatatlan.

Hat elektroncső és teljesen mechanikus állomásmemória
Hat elektroncső és teljesen mechanikus állomásmemória

Meglepő módon a kényelemre is gondoltak a szovjet tervezők, ugyanis egy-egy állomás frekvenciáját is el lehet tárolni! Ilyenkor az egyik szörnyen meggyötörtnek kinéző nyomógombot ki kell húzni, megkeresni a kívánt adót, a gombot pedig visszatolni. Ez az állomásmemória. Ha ez megvan, akkor elég benyomni a gombot, és a vastag fémöntvényekből készült rudazat segítségével – amit itt-itt reszelővel finomítottak, hogy tényleg működjenek – a ferritmagos variométerben a kellő helyre csúsztak a vasmagok, és már szólt is a megfelelő állomás. Primitívnek tűnik? Ma amikor a budilehúzást is infra érzékelőkkel meg léptetőmotorokkal és vezérlőpanellal oldjuk meg, annak tűnik de ez a mechanika bombabiztos, amennyiben tényleg pontosra reszelték a gondos kezek, és a Blaupunkt készülékekben is hasonló működött még a hetvenes évek elején is…

A 17 russian car audio inside
Megőrizte a reszelő nyomát a mechanika

 

A tápegység hasonlóan örökélet meg egy napra tervezett behemót. Talán még érdekesebb is, mint maga az autórádió. Az elektroncső ugyanis nemcsak a nagy mérete, törékenysége miatt rossz alany autórádió építéséhez, de a működéséhez magasfeszültség is szükséges. Ennek előállítása pedig nem egyszerű ott, ahol a falból nem jönnek a voltok, hanem csak egy dinamó próbálja nyögvenyelősen tölteni azt a 6 vagy 12 voltos, szibériai hidegben lestrapált ólomakksit. Ugyan már a harmincas években is építettek autórádiókat, de ahogy az 1964-ben megjelent, Rádióamatőr Füzetek 85. számában, az Autórádíók címűben írják, ezek jellemzője a nagy méret, a 8,5 dm2 ­– igen, köbdeciméter – volt, és csak a második világháborús fejlesztések és az elektroncsövek miniatürizálása hozta el, hogy ez 6,3 dm2-re csökkenjen. Viszont még mindig 200 volt körüli feszültséget kellett előállítani a részükre, ami az autókban nem könnyű. Az erre szolgáló anódpótlók legfontosabb részegysége a vibrátor. Nem, nem a viktoriánus korban kitalált nőihiszti elhárító segédeszköz, hanem egy nagyon speciális relé, ami a bejövő egyenáramból villámgyors kapcsolgatások árán váltóáramot tudott készíteni. Aki úgy gondolja, hogy ez a megoldás a mechanikus megfelelője a manapság annyira elterjedt kapcsolóüzemű tápegységeknek, az nem téved…

Ez van a vibrátor házában. A kis érintkezők rezegnek őrült tempóban, ezek adják a kellően nagy áramot az elektroncsöveknek
Ez van a vibrátor házában. A kis érintkezők rezegnek őrült tempóban, ezek adják a kellően nagy áramot az elektroncsöveknek

A korai A-17-esekhez is ilyen, vibrátoros anódpótló tartozott. Ebből 150 és 180 voltos feszültség jut a rádióba, bár a két dobozt összekötő kábelkötegben a szigetelés az enyészeté lett, és így minden csatlakozón nagyjából minden feszültségérték megjelent az első próbán a 0-tól a 180 voltig. A készülék strapabíróságát jelzi, hogy meg sem kottyant neki ez a malőr, ami polgáribb kivitelű autórádióknak azonnali halált okozta volna.

A csatlakozó mintha lőszergyári melléktermék lenne
A csatlakozó mintha lőszergyári melléktermék lenne

Az A-17 anódpótlójában a vibrátor egy zárt alumíniumházban kapott helyet. Hermetikusan zárt, és csak tulajdonosának a kíváncsisága juttatta a napfényre a benne rejtőzködő szerkezetet.A gyorsan kopó és fogyó dolgok korában szinte hihetetlen, hogy a benne levő gumitömítések az elmúlt fél évszázad alatt sem keményedtek meg, hullottak porrá – mondhatni, újszerű állapotban vannak. Amint áram kerül a vibrátor bemenetére, egy kis szikra lobban fel, ami leégeti a piszkot az érintkező felületéről, majd őrült táncba kezd a szerkezet. A szigetelés tökéletes, csak a mechanikus zajt hallani, de a korabeli Moszkvicsokban és Volgákban – ahol az A-17 es volt az autórádió – ebből semmit sem észlelni, a vételt nem zavarta. Ez főleg annak fényében meglepő, hogy a hetvenes években teljesen természetes volt, hogy ugrott egyet a kép a tévén az egész faluban, amikor Sanyi bácsi bekapcsolta a villanyborotváját, pedig annak a szikrája össze sem hasonlítható az A-17 anódpótlójába szerelt vibrátoréval.

Alig kisebb, alig könnyebb, mint a vibrátoros tápegység, de ez már modernebb, tranzisztoros kivitelű
Alig kisebb, alig könnyebb, mint a vibrátoros tápegység, de ez már modernebb, tranzisztoros kivitelű

Az elektronika fejlődése, az ötvenes években megjelent tranzisztorok mégis idejétmúlttá tették ezt a technikát. Meglepő módon elsőként nem az autórádiókból szorultak ki az elektroncsövek, hanem az anódpótlók, a tápegységek lettek tranzisztorosak. Az A-17-hez is készült ilyen. Alig kisebb és könnyebb, mint elektromechanikus elődje, hasonlóan masszív a kivitelezése, de ma már tudjuk: ez volt az első lépés a Szovjetunióban is, hogy katonai melléktermékből fogyasztási cikké váljon az autórádió.