Relativitáselmélet – Heed Elixir erősítő

A fülem mögött képződött apró izzadtságcsepp elérte azt a méretet, amikor muszáj lett volna tenni valamit vele. Mondjuk letörölni, és akkor abbamaradt volna a szörnyű viszkető érzés, amit okozott, de nem, nem mozdultam. Minek, hisz jön másik – gondoltam magamban éjjel kettő felé, nehezen zihálva a még mindig harminc fok feletti, mindent és mindenkit kizsigerelő kánikulában. Szóval nem mozdultam, az Audio Technica fülesemet sem mozdítottam, csak feküdtem tovább, és zenét hallgattam a világ legelvarázsoltabb fejhallgató-erősítőjével, a Heed Elixírrel.

Elvarázsolt hát, mert ki látott már olyat, hogy egy füleserősítőbe rakjanak egy MM hangszedő jelét fogadni képes phonofokozatot is. Ettől aztán a Heed összehozta a hifi jelen állása szerint két legmenőbb dolgot, a fejhallgatózást meg a lemezjátszást. Mondjuk volt hova nyúlniuk, van a kínálatukban mindkettőből olcsóbb és drágább, csak valahogy össze kellett dobozolni. Viszont, és ezért nem tudom már órák óta abbahagyni a lemezhallgatást, valamit elrontottak a számolásnál. Az Elixír 1000 euró. Nagyjából annyi, mint a kisebb fejes erősítő meg a phonofokozat. Kicsit drágább, mint a komolyabb fejes erősítő, a Canalot a közepes táppal, az olyan 900 euró. Viszont legalább úgy szól, ha nem jobban! Na és phonofokozat sem kispályás; hogy testileg mennyire rokon a Quasarral, nem tudom, de hangra biztosan. Az meg megint 900 euró körül van.

Sade-nak vége, vinilt elcsomagolom, és odarakom a borítót a Csodálatos Mandarin mellé. Be kéne fejezni, kéne valami hallgathatatlan. Kibújok ideiglenesen az AT pihepuha bőrpárái közül, és előkeresem azt a Hobó-lemezem, akit valaki egy alaposabb csutakolásnak vetett alá, gyökérkefével. Még éppen le lehet játszani, de  a sikálós merénylet után úgy szól, mintha a gitáron csak a két mély húr volna, a cinnek pedig a próbatermben maradtak és nem jöttek el a stúdióba. Szóval szörnyű dünnyögés az egész, de nini, már itt is vége a lemezoldalnak. Átok ez az Elixír fejes erősítő, ahol talál egy kis zenemorzsát, azt kiszedi és feltálalja.

Mondjuk elég kemény kezű is a fejesekkel. Próbáltam AT-vel, Gradóval, Takstar Pro80-al, Beyer Pro 770-el meg a nyitott Takstar 671-gyel. Mindegyiknek be kelett adnia a derekát. Az Elixír megkövetelte, hogy először csinálják meg a házi feladatot jól. Legyen ritmus, aztán dinamika, arányok szépen megrajzolva, tempó, és ha mindez összejött, akkor lehet egyénieskedni, megmutatni, ki miben ügyes.

Jó, jó, szóval itt van egy világbajnok fejes erősítő, na de mit tud mint rendes otthoni erősítő? A természetes ellenfél persze az Obelisk Si. Az ezereurós vajon mit tud az ezerötszáz eurós ellen? Ez egy tök logikus kérdés, és én is majd’ egy hétig ezen töprengtem, mire végre leesett a tantusz, hogy nem is egy pályán játszik a két erősítő. Ők nem tesók, öcsike meg a bátyus. Persze egy oviba jártak, meg talán alsóban is azonos volt a tanáruk, de aztán két eltérő egyéniség vált belőlük. Annyira, hogy az Elixir nem is akar hasonlítani az Si-re. A megszólalása szellős és levegős, könnyed, de nem könnyű súlyú, van ott basszus és kontúros magastartomány is. Az Elixir fiatalosabb, lazább, könnyedebb stílusban adja elő magát, mint egy lelkes kölyökkutya: rögtön imádni való, jó vele játszani, simogatni, a fülét vakarni, még akkor is, ha később kiderült, hogy a kert közepén órási gödrökben ássa el a vacsoracsontjait, és reggel ötkor lecibálja rólunk a takarót, szóval van még feljebb tőle az egyedfejlődés útján. Szóval minden úgy van, mint ahogy itt korábban megmondták az Elixírről az arra illetékesek, Attila, a tervező és Zsolt. És sokkal jobb kezelni is. Elsőre aggódtam, hogy az a két nyomógomb, az egyik, amin azt választjuk ki, hogy mit hallgassunk, a másik, amin azt, hogy mivel, kevés lesz, de a gyakorlatban teljesen bevált. A Heed távirányítóval is hibátlanul működik.

Az Si komolyabb, felnőttebb hang. Elsőre nem lehet úgy beleszeretni, mint az Elixírbe. Akinek tetszik, az már látott és hallott egyet és mást a hifiben meg a koncerttermekben. Emocionális ez is, de másképp. Nem a hangokra rácsodálkozás örömét adja, hanem a hangzó egészet kínálja fel, kicsit félrehúzódva, kicsit talán túl szerényen is, de semmiképpen sem akarja ránk tukmálni az elóadásmódját. Ha tetszik, akkor jó, hanem, sebaj, lehet, hogy majd egyszer később ez lesz a te világod.

Na és akkor melyik a jobb erősítő hangdobozokhoz? Nekem az Obelisk Si, de a nyerésben oroszlánrészt vitt a Heed Enigma doboz. Ez karakterben és szellemiségben remek társa az Obelisknek. Ő is egy híres máskéntcsináló, még inkább, mint az elektronikák. Amikor ismerkedik vele az ember, muszáj újragondolnia, amit a hifiről tudni vélt addig. Az Enigma, mint egy repülőkapitány a felszállás előtti ellenőrző listával a kezében: rákérdez mindenre. Térhatás? Mélyek-magasak? Dinamika? Hangerő? Ritmika? Arányok?

Az Elixir viszont kikívánkozott az Enigmával végződő láncból. Barátság persze van köztük, szívesen elmennek együtt sörözni vagy egy jót tekézni, de nem egymást fogják hívni, ha elhagyja őket a nagy szerelmük. Megvan a maguk világa, az Elixirnek inkább a hagyományos dobozok. Aki volt a kis erősítő bemutatkozó buliján, az tudja, hogy a Verity Finn-nel viszont remek páros alkottak, jobbat, mint az Obeliskkel valaha. Nem véletlen, hogy a Heednél most gőzerővel dolgoznak az új Bee hangdobozon, ami az Elixir ideális párja lehet. Muszáj lesz akkor újrahallgatni, pláne, ha akkorra elkészül a dobozában és karakterében illeszkedő D/A-átalakító, hiszen ha van hifis cég, ahol bizonyítják, hogy a rendszer több lehet, mint egyes darabjai külön-külön, az pont a Heed.