Mindennapi fétiseim


A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla.

Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett néhány cucc az újságból, még az egészen borzalmas retusálás és papírminőség ellenére is, de azt nem mondhatnám, hogy csak úgy nyüzsögtek körülöttem a valós hús-vér fém-üveg-műanyag-fa-papír hangkeltő eszközök. Akkoriban simán plátói alapon lelkesedtem, anyagi(asult) háttér nélkül. Aztán valahogy bedolgoztam magam ebbe a közegbe. (Az ábrándos tekintetű, fiúsan rövid frizurás alternatív-művészféle csajok közé viszont sose sikerült, talán mert nem tudtam rájönni, hol lehet azokat a csodásan gyűrött, kicsit répa fazonú, hanyagul eső pasztellszínű vászonnadrágokat kapni, amit az ilyen lányok fiúi hordtak akkoriban.) És jöttek az első nagyon-nagyon megkívánások. Ami rendben is lenne, hiszen így szóltak meg úgy szóltak, de nem erről volt szó. Hanem a vasról magáról. A tárgyról ott a polcon. Tudom, hülyeség, de elmagyarázom.

Nézzük az ARC-t.

Audio Research Corporation SP-6 előfok

Tessék csak megnézni a fenti képen ott a fekete sávban azokat a kétállású kapcsolókat! Jaj! Azokkal a barátságosan ellapított végekkel, a tökéletesen ujjbegyre simuló alakjukkal, a kellemesen hűvös valódi fémségükkel! Juj! Na és fenn azok az ellapított szélű többállású kapcsolók. Ó, az a finomság, ahogy kapcsolnak! Az a gondolat, hogy ez a forma kényelmesebb, mint a tök kerek gomb. Ó! A két ujj közé fogható ergonómia maga! Én tökéletesen a padlóra kerültem az első ARC-kapcsolgatásom során. Ez volt az első hifikészülék, amivel rendszeresen álmodtam. Őszintén szólva mind a mai napig nagyon szívesen tudnék magaménak egy ilyen előfokot ebből a korszakból. Hogy hallgatnám is-e? Mondjuk egy SP 15-tel vagy egy SP 9-cel tennék próbát, és jó élményeim voltak egy helyen a modern, Reference sorozatú erősítőkkel – viszont ott már nincs meg a szerelem. Miért? Tessék ide kattintani, ha valaki kíváncsi a világ legdurvább zöld LCD-kijelzőjének és régi hetvenesévek-beli tekerőgombok fura kombinációjára.

Vagy a Simon Yorke lemezjátszókat.

Simon Yorke S8 lemezjátszó

Már újságban is nagyon tetszettek. Az egyik angol magazinban írtak róluk, hogy egy kis vidéki műhelyben hogyan esztergályozza, csavarozza, forrasztja össze őket szigorú zen elvek szerint maga Simon Yorke. A mai napig előttem a kép, ahogy egy kis, pókhálós ablakon néz ki egy műhelyből maga az alkotó, miközben az evilági létet tagadó mosoly bujkál a szája szegletében. Aztán 2013-ban befejezte az ipart. Addig elkészített vagy 500 lemezjátszót. Egyet földet megmozgattam, hogy láthassak-hallhassak egyet. Aztán többet. A hangjukról csak annyit, hogy sokan a mai napig ilyenekre spórolnak, mások megpróbálják klónozni őket. Na és a látvány! Azok a finom felületek. Az a légies könnyedség. Az a magától értetődő harmónia! Tényleg, olyanok, mint egy zen kert, ami másodállásban lemezt játszik. Csak bámulni őket is boldogság a léleknek. A mai napig beleborzongok, és talán pont ezért borzongok bele abba is, hogy mindennap láthatok egy Soulines Kubrick lemezjátszót a hifiállványom tetején. Hasonló anyagok, felületek, légies megjelenés, rafináltan kidolgozott arányok. Nekem rokonok.

 

Soulines Kubrick lemezjátszó

Vagy a Nagrákat.

Nagra orsós magnó

Vagy a Stellavoxokat. Mindegy. Persze orsósmagnó-tudorok most hangosan felkiáltanak: hogy lenne mindegy? de most tényleg az. A tökéletes funkcionalitás maga. És mindez, ha kell, miniatűr méretben is. Egy klasszikus Nagrán minden kapcsoló, szalagvezető, műszer, csavarfej, felirat teljesen egyenértékű alkotóelem. Itt semmi sincs, ami az esztétika jegyében el lenne dugva, mégis elképesztően szép így együtt nekem.

Nagra 4 S, balra az ikonikus kivezérlésjelzővel és jobbra az üzemmódváltóval.

Kézbe fogni, használni egyszerűen fenséges. A kicsik mint steampunk ékszerek tekernek és játszanak, a nagyok pedig örökélet meg egy nap robusztusságukkal egy elmúlt, talán jobb világ emlékkövei. És egy, legalábbis számomra tökéletes formatervezési katasztrófa alapjai. A Nagra ugyanis ma is él és virul, gyártja a drága és drágább hifielektronikákat. A formatervezők pedig úgy gondolták, vizuálisan rá kell erősíteni a múltra, aminek legjobb eszköze, hogy minden készülékre rá kell tenni a kivezérlésjelzőt meg az üzemmódváltót. Mindenre. Akkor is, ha semmiféle funkcionális előny nem származik belőle, akkor is, ha az eredményre leginkább illő kifejezés az, hogy kínos.

Nagra CD-játszó. Kivezérlésjelzővel és igen nehézkesen működő funkcióválasztóval.

Vagy a Pioneer kék korszakának az orsós magnóit. Az erősítők, a kazettás magnó sem rossz, de egy 707-es vagy egy 909-es. És hogy miért kék korszak? Hát a mai szemmel is gyönyörűséges kék kijelző miatt. Az első és talán utolsó igazán szép kék kijelző miatt. Meg a mesésen klattyanó gombok miatt. Meg a felületkezelés miatt. Sajnos ez az időszak már elmúlt, de azért a Pioneer még ma is tudja, mitől döglik a légy, és időnként előállnak olyan csodás szerkezetekkel, mint az U-05 D/A átalakító és fejhallgató-erősítő.

A Pioneer kék korszakának talán legszebb darabja.

 

Aztán a 47 Labs Flatfisht és rokonait.

 

47 Labs Flatfish

A japán háziipar gyöngyszeme. Volt szerencsém a vámról érkező első darabot kicsomagolnom egy budapesti hájendsón. Komolyan, mint a Top Secretben a 220 voltba dugott 110 voltos Anal Intruder – alig lehetett az arcomról letörölni a vigyort. Mi van ebben az alulméretezett cipősdobozban? CD-játszó? Ne már, és hol? És a többi része? Hogy egy táp van még hozzá, és ennyi? Hogy ez így már készen van?! Nézd már, az a négy kapcsolócska az összes kezelőszerv? Hogy teszem rá a CD-t? Tényleg, rá arra a műanyag pöcökre és utána kézzel kell lefogatnom? Aha, de rossz, nem kezdi a lejátszást. Hogy mi, előbb egy külön gombbal ki kell olvastatni a lemezinfót, amit a világ összes többi CD-játszója magától csinál? Hát höhöhö… Nekem a Flatfish a cukiság és az egyszemélyes házi gyártás profizmusának a tökéletes ötvözete. Az benne a jó, a kifinomult, ami kell, a többi meg működik. A kis tesó, a Shigaraki is nagyon ilyen. A mágnes, ahogy felcuppan CD-t rögzíteni. A TOC gomb, ami nélkül nem indul a lejátszás. A szabadon pörgő CD-lemez hangja. 47 Labs, így szeretlek én.

47 Labs Shigaraki CD futómű

 

Viszont van ellenpólus is. Tárgyak, amikbe a fél hifi világ szerelmes, de nem értem, miért. Például a modern McIntosh. Itt is az a rohadt retró érzés vezeti a tervezők kezét, mert az a nagy kéken világítós műszerek meg tekerőgombok, meg mittudom én, mi van még a stíluskönyvben leírva, na de mi a mentség erre a lemezjátszóra?

Komolyan, mint egy fiók egy McIntosh szekrényből, és ha már itt van, hát valahogy becsavaroztak egy lemezjátszóhoz valót, és hogy minden tuti legyen, kapott még zöld világítást is a tányér. Hát fúj. Vagy nincs igazam? 🙂