Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Címke: Csontos István

ef. Zámbó

ef. Zámbó

Van ez a jó kis írás arról, hogy evett meg Miles Davis egy nagy tányér gulyáskrémes kenyeret Szentendrén, miközben ef. Zámbó István képeket vett. És tessék csak jó alaposan megnézni mögötte azt a festményt, a Sugárzó Koporsóvégű Önfényszopó Halottat. Ott a csodás műelemzés is a […]

Az élcsapat – személyes Avantgarde Acoustic-történet

Az élcsapat – személyes Avantgarde Acoustic-történet

1995, Ráday utca, az egykori Merlin Audio bemutatóterme. Velem szemben sose látott fura hangszóró. Oldalt oszlopok, amikről tölcsérek ásítanak rám, alatta meg egy nagy láda, amiben egymás felé forgatott mélyhangszórók dübörögnek. Már a második napja hurcolásszuk ezt a szerkezetet. Állítólag jó, legalábbis P.Q., az angol […]

HátShow, avagy hifikiállítás a másik székből

HátShow, avagy hifikiállítás a másik székből

Az előző bejegyzésemben, a lemezbörzével egybekötött hifikiállításról szólóban azt hiszem érződik némi aggodalom. Nem a lemezek miatt, hanem a helyszín miatt. Olyanban még nem próbáltam jó hangot csinálni, de azt hiszem, nem is merném megpróbálni. Viszont nemistudom hány, még Csontos István rendezte Budapest High-End Show-n segítettem bemutatni a nagyérdeműnek a portékát.

Először is nagyon hálátlan feladat ez a bemutatósdi. A dolog a kiállítás előtt akár egy héttel is elkezdődhet. A kiszállítandó dolgokat be kell dobozolni, mellé csomagolni a bemutatásra szánt lemezeket, CD-ket, a prospektusokat, szóróanyagot, elemózsiát, javító felszerelést. Hiába a leggondosabb lista, valami apróság biztos kimarad, hosszabbító, egy RCA, a CD játszó távirányítója. Ez viszont csak később fog kiderülni, addig marad az elképesztő látvány a bemutatóterem közepén vagy éppen mindegyik szobájában felhalmozott dobozkupacok láttán.

Audio Note
Alig került ki a dobozból, de már szól a rendszer

Egyszer egy barátom, aki kevéssé volt járatos a Merlin árlistájában, de szívesen jött segíteni anyagmozgatni, megkérdezte, hogy éppen mennyibe kerül az izé, amit cígölünk? A válasz, hogy olyan harmincmillió, rövid megtorpanásra késztette, majd pillanatnyi gondolkodás után közölte, hogy tízmilliónál drágább cuccot ő nem fog meg. Akkor menj haza nyugodtan – jött a nem is olyan vicces válasz. Szóval óriási értékek mozdulnak meg, kitéve a sérülésveszélynek, az idegek pattanásig feszülnek.

Voyd Reference, Audio Note Japan Ongaku, AN E SE Silver, audiokukta
Milliók az asztalokon

A szállítójármű sikerrel megérkezik a szálloda gazdasági bejáratához, ahol bármennyire is gondos volt az előkészült, nem tudnak az emberről, nem elérhető aki intézkedhet, elromlott a teherlift, még nem tudják kiállítani a kódos szobakulcsot, már kiállították, de nem tudják kinél van. A gondok egyenként és egyszerre, szabad kombinációkban is előfordulnak, a lényeg, hogy nem megy simán. Azért a szállodák valahogy mégis működnek, így megkezdődik a bepakolás. Ilyenkor számít mennyire volt gondos a tervezés, hogy lehetőleg minden készülék abba a szobába kerüljön, ahová szánva van. Ez még csak-csak sikerül, de hogy a drótok, hosszabbítók, egyéb szetyemotya is helyet találjon, az nagyon hosszú idő.

Milliók a fürdőszobákban

A rutinos kiállító és segítői ilyenkor egy dologra koncentrálnak. Amilyen hamar csak lehet, beüzemeli a láncot, ami a szobában szólni fog. Csak úgy surran a snitzer, ahogy vágja a ragasztószalagot röpködnek a műanyag és habszivacs betétek, vibrál a levegő. A szoba egyik felében a dobozok, a másikban a hifi. Csak úgy pőrén a földön, drótok amik éppen előkerültek és mehet az első zene. Mehetne, de a biztosíték leold, villanyszerelőre várás, várás és várás, villanyszerelő megjön, álmélkodik, majd közli, hogy a hálózat ám nem erre lett méretezve, majd megtudja, hogy ennél sokkal de sokkal durvább erősítőmonstrumok is fognak érkezni, közli, hogy a szálloda nem erre lett méretezve, de most már ehhez szúrósan is néz, azért áramot varázsol a konnektorokba, majd elmegy. A kiállítás végéig azért visszatérő vendég lesz.

Milliók a padlószőnyegen

Szóval a ledobált hifilánc megszólal. És meglepetést okoz. Hiába ugyan az a szoba, mint mondjuk egy évvel korábban, mégis más. Az új tapéta teszi, vagy hogy teljesen átrendezték sokkal nehezebb bútorokkal a felette levő szintet, vagy éppen a bárszekrény lecserélt készlete, ki tudja. Mindenesetre szól valahogy. Már itt el lehet bukni a jó hangot a teljes kiállításra. Már itt érdemes kitalálni, hogy melyik doboz fog igazán illeni ide, milyen kábelekkel, mi szóljon, komolyzene inkább vagy langymeleg pop.
Aztán jöhet a finomhangolás. Kartonok varázsütésre, pontosabban komoly és összetett logisztikai munkával eltűnnek a fürdőszobákban. A következő lépés a székek számának és helyének a meghatározása. Mi az a legszélső pozíció, ahonnan lehet még valami értelmeset hallani, és mi az a minimális mennyiség, ami miatt még nem tör ki lázadása a vendégek között.

Audio Note Meishu
Még be kell csövezni

Aztán vízszintezés, lemezjátszó beállítás, kábelrendezés, és a legfontosabb, a hangszóró helyének a meghatározása. Ami sehol sem jó. Vagy ha igen, akkor nem lesz az, amint beindul a kiállítási nagyüzem. Az ember akármennyit játszik ugyanis csillapítással, forgatással és tologatással, azt nem tudja szimulálni, mi hogy fog szólni, ha betódul a T. közönség, ami jelen esetben mint rettentő csillapítóanyag fog szerepelni. Ráadásul alávaló módon dinamikusan változó számban, lelki töltettel és eltérő hőmérsékleti meg páraviszonyokat teremtve úgy befolyásolják a hangzást, mint egy botmixer a kikeverendő palacsintatészta állagát. A másik csapás az, hogy mindig az olcsóbb vagy éppen a közepes lánc szól jobban, a csúcshifi nem. Ez egyfelől nem meglepő, hiszen az általában nem nagy szállodai szobákba inkább ez való, ki a fene vesz kétméteres gigaállódobozt, vagy nyolcvanmilliós csövest 15 négyzetméteres lakásba? Jó, a japánok néha. A felállás kínos. A kiállító meg akarja mutatni a csúcsok csúcsát, a rendszer meg el akarja hagyni a terepet, de sürgősen, mert nem érzi jól magát.

Jön vagy megy?

A hifi készüléke ráadásul tényleg megérzik, amikor kiállításon vannak. Háklisak és a legváratlanabb hibákat produkálják. Volt szerencsém többször is tapasztalni, hogy a nagy Quad elektrosztatikus hangfalak délután fél három környékén olyan torzítást generálnak magukból, amit addig csak durván koszos lemezjátszótűtől halottam. István rám is szólt, pucoljam már meg a tűt, mondtam ez CD, nézett bután. Mondtam a Quad csinálja, mi legyen, álljunk le a demóval? Sóhajtott, mondta még ne, várjunk még tíz percet, tizenöt lett, addigra megjavultak. Másnap már rutinszerűen ment le ugyan ez az eseménysor, torzítás, fanyalgás, ideges várakozás, majd a hiba megszűnése -magától.

A genya Quad a sarokban

Aztán az ismeretlen dolgot. Egy készülék premierjét nagyszerű dolog egy kiállításon megtartani, de az biztos, hogy nem egy héttel a nyitás előtt fog megérkezni, hogy egy kicsit ismerkedni lehessen vele, bejáratni, bíbelődni és a kedvére tenni. Hanem aznapra. Vagy másnapra, hogy utána a látogatók egyik fele a fórumokon arról írjon, hogy nem is volt kinn, a másik fele meg arról, hogy dehogynem. Közben szegény szerkezet még épp csak ismerkedik a környezettel, az ismeretlen kontinenssel, a hazai elektronokkal, a magyaros hifista lelkülettel, a baráti vagy éppen ellenséges drótokkal-állványokkal.

Vass Andrási György, Csontos István
Jól szól, vagy nem szól jól?

Meg a zenékkel. Na azokkal mindig gond van. Ha sok, akkor az a baj, mert ugyan mit is kéne feltenni. Ha kevés, akkor miért mindig ez szól. Vannak divatok is, az egyik szobában felhangzik valami jó kis taktus, 98%, hogy valami jazznek mondott pop, és az másnap reggel feltűnik még két-három szobában. Aztán vannak zenék, amiket a kedves látogatók hoznak. 98%-uk rettenetes, és ezt tudják is, de mondjuk ki akarják próbálni, hogy ez a kilencvenmilliós láncon is szarul szól-e? Szarul. Esetleg Mp3-ból felkonvertál waw jobb? Nem. Metált a harmincadik sorból diktafonnal felvéve bírod? Nem. Hangmérnöki kísérletezés minimálmikrofonozással, még éppen látótávolságba a kórustól jól szól-e? Nem. Persze ebből a kiállító nem jöhet ki jól, mert ha beteszi a felvételt, akkor az a baj, ha nem teszi be, akkor meg az.

A vámról frissen megszerzett 47 Labok furcsálkodva nézik a külön légpárnás állványra tett Avantgarde Audio szubokat és a gumipókra fügesztett magas tölcsért

Aztán van konklúzió is. A kedves közönség megosztja a gondolatait. A szálloda éttermében nem igazán, mert az drága, viszont az internet! Az alapeset az, amikor a látogató az egybeműanyag hifitoronyál eggyel jobb láncot birtokolva végighallgatja a kiállítást, majd örömmel tudatosítja magában, hogy az övé bizony jobban szól mindennél. Kéz a szívre, ezen szerintem mindenki átesett, én is. Aztán jön a rutin, és van, ami tetszeni fog. Más pedig nem. Ami a legnehezebb az egészben, annak elfogadása, hogy ez egyszerre is igaz lehet. Egy összeállítás szólhat fenségesen és pocsékul, csak annyi kell mindehhez, hogy jó vagy rossz pillanatban üljünk elé.

Peter Qvortrup, Chris Beeching
Hány híresség ül a szobában?

Na és van egy nagyon fontos elem is még, a demonstrátor. Én nem vagyok jó ebben a műfajban, nem tudok igazán ráhangolódni a közönség hangulatára. István tudott, ha volt kedve akkor arra is képest volt, hogy rettentő Aphex Twinnel, meg Kraftwerkkel szögezzen székhez megrögzött komolyzene rajongókat, Weather Reportot hallgattasson Batricia Barberért rimánkodókkal, archiv mono Furtwanglert csak elektronikus zenében utazó DJ-kel.

Egy különös élményvadász

Aztán ott van Nagy László a L’ Auditeurból. Egy kis szoba a Rezső Show-n, néha méregdrága, néha csak húzós áru komponensekkel. Okos zeneválogatás, kimérten elegáns elmesélése annak, hogy éppen mit és miért fogunk hallgatni. Soha nem szerelmesedtem bele ott a hangba, de szinte mindig volt olyasmi, ami miatt arra gondoltam, ezt a láncot érdemes lenne más környezetben is meghallgatni. A bemutatóteremben ugye. Ennél többet pedig egy kiállító akarhat, mint becsalogatni a kuncsaftot a jól ismert hazai terepre?

A legjobb a kiállításban az, hogy néha zárva tart

A hifi kiállításoknak a legjobb részét sajnos az átlagos látogató nem ismeri. Ez ugyanis a zárva tartás. Éjjel kettőkor megtáltosodnak a rendszerek és elkezdenek igazán zenélni. Emlékszem olyan estékre, amikor az egykoron még Átrium Hyatt-nek hívott szálloda majdnem teljes felső vezetése este kilenctől hajnalig zenét hallgatott velünk, pedig csak azért kukkantottak be, hogy miképp is néz ki élőben az a híres Ongaku, vagy hogyishívják erősítő. Aztán a beszélgetések. Hiába ül ott a szobában Andy Groove, a komplett Avanatgarde Audio fejlesztőcsapat, vagy éppen A. J. van den Hul, ilyenkor nem lehet velük jót beszélgetni. Ellenben este, egy sör mellett a vacsorára várva nem marad olyan szeglete a hifinek, ami ne kerülhetne szóba és ne derülne ki, hogy a palacsintát a világ minden táján ismerik és nemzeti eledelnek tartják, valamint a csípős torma még a wasabihoz szokott japán vendéget is alaposan meg tudja ríkatni.

A zenékkel csak a baj van
Háromra – Voyd lemezjátszó futómű

Háromra – Voyd lemezjátszó futómű

Voyd. Mind a mai napig nagyhírű lemezjátszó, amit a Guy Adams tervezett és több mint egy évtizedig éltem vele; na de miért van három motorja, nem túl nehéz akril tányérja, hogy lehet rá feltenni a szíjakat, és mi volt az az őrült pillanat, ami miatt eladtam végül?

Alávalók II.

Alávalók II.

Hosszú-hosszú éveken át a hifiláncom legfontosabb eleme a Voyd lemezjátszóm volt. Csodálatosan háklis egy szerkezet. Beállítani felér egy logisztikai katasztrófával. Egy alul lukas, de nagyon vízszintbe állított asztalkán kell a három felfüggesztéssel beállítani a tányért, amely alá már felbűvészkedtük a mindhárom motoron átvetett szíjat. Rémdráma. […]

Bedrótozva – Audio Note Japan kábelek

Bedrótozva – Audio Note Japan kábelek

Az embereket annyira fura dolgok tudják összehozni. Hifistákat például egy nagy darab drót. Mert az könnyű kölcsönadni, vinni tesztelgetni, és ha két ember egyszerre hallja meg, milyen kis csodára képes az a pár gramm ezüst, amit Kondo mester és tanítványai húztak be műanyag szigetelésbe. Jobban belegondolva az összes barátommal rácsodálkoztunk már az AN-Sp drótomra így vagy úgy.
Nekem nagy szerencsém volt, hogy szert tehettem egy három méteres párra. Ez a hajlékony szerkezet annyira háklis és közben annyira elbűvölően más, hogy ha kíváncsian élünk vele együtt, akkora tapasztalatot és hifista öntudatod ad, mint szinte semmi más. Ráadásul hozzám nem véletlenül került. Mint a Hifi Magazin kezdetektől lelkes, és mint kiderült, alapos olvasója, vettem magamnak egy AN-S összekötő kábelt. Az ötletet az adta, hogy a lelki vezetőként működő HFM azt írta, hogy a Merlinben kapható Sound Organisation asztalka nagyon jó. Vettem egyet valami rettenetes 10 000 forintért, valahogy hazacígöltem a tömött hetes buszon. Becsavartam a lábakat, feltettem rá – azt hiszem – az éppen aktuális Marantz erősítőmet, és nagyon jó lett nekem. Még K. Bea szerint is jobban szólt a zene.

e2215086
Mint gondos Hifi Magazin-olvasó és lelkes vele kísérletező egyed persze végigcsináltam én is a drótos kísérleteket. Még édesanyámat is meg tudtam győzni, hogy kerülje ki a szigeteletlen drótokat a takarításnál. Aztán ugye Darvas László, a HFM maga megírta jól, hogy a fenébe az összes eddigi élet- és készülékveszélyes dróttal, ő bizony átállt egy gyári madzagra. Ugyan nem írhatja le a nevét, de az ára meg a felépítése alapján mindenki kitalálhatja, mi az, és szerinte ezentúl mindenki használjon gyári drótokat. Na erre mintegy kettő perces agymunkával kikövetkeztettem, hogy ez az AN-V drót. Drága volt, talán 27 000 forint. Na de ha a Merlin-árlistán a legjobb erősítőt vagy lemezjátszót akartam volna megvenni, az meg több millió lett volna, hát gondoltam, nekem erre sose fog telni. Egy majdnem legjobb drótra meg igen. Szóval bementem, mondtam, kell egy ilyen, mondták jó, a kezembe adták egy ilyen furcsa műanyag dobozban, mondtam remek, kérdeztem: nagyon fogy? Hogy most ennyire megdicsérte a Hifi Magazin. István rám nézett talán egy cseppet elismerően, és annyit mondott csendesen: – Te vagy az első, aki rájött, miről írtak az újságban. Hm. Ennél azért többre tartottam a magyar átlaghifista sorok között olvasni képességét. Szóval hazavittem az AN-V-t, és tényleg jó volt. Becsszóra. Egy új világ nyílt nekem a zenében. Nagyjából felsorolhatom az összes paramétert, amit ilyenkor fel szoktak – azt mind tudta, de valahogy nem volt kerek az egész. Megmutatott egy új zenei világot, de annak a határai a ködbe vesztek. Egy hatalmas térbe engedett bekukucskálni, tán a fejemet is bedugni, de bemenni még nem. Csak kecsegtetett állandóan, hogy egyszer tényleg betehetem oda a lábam.

e2215093
És nem csak engem. Hosszú hosszú évekkel később, már Kondo mester KSL-korszakában azt hallottam, hogy a Merlinben könnyedén demonstrálják, hogy az új módon kezelt réz kábel jobb, mint a régi ezüst. Legalábbis egy kedves barátomat meggyőzték. Hogy ez egyszerű tévedés volt vagy trükkös üzleti fogás, nem tudom. Az viszont biztos, hogy marhaság. Persze működött a dolog, hogy az ad-hoc összeállított láncba illesztve a réz KSL-összekötő jobban muzsikált, mint a sokkal drágább ezüst. Ezt én is bárkinek és bármikor meg tudom mutatni. Merthogy az a réz KSL drót zseniális valami. Lelkemre, ha a hifisták nagy része ezt használná a konnektortól a hangszóróig, többet sose törődne holmi madzagokkal, kábelezéssel. Elképesztően egységes, zenei, jól használható, barátságos. Már egy kanóc is jó, szinte mindegy, hova tesszük.

e2215104
Viszont azt a csodát nem tudja, amit a Japánban, Kondóéknál készült ezüst drótok tudnak. Csak azokból sokkal-sokkal nehezebb egységes rendszert építeni. És rettenetesen sokba kerül. Ráadásul apránként kiépíteni csak nagy-nagy türelemmel lehet. Ja, és messze nem minden készülék kedveli, ha ilyen kábelek segítségével kötözik össze a társaival. Nem csak a faramuci paraméterekről van szó, hanem arról is, hogy brutálisan őszinték ezek a drótok. Szóval macera az van vele.
Ha darabonként építjük ki, akkor muszáj a hangszóródróttal kezdeni. Ez, ha lehet, legyen 5 méteres. Ez jobban szól, mint a három méteres, ami pedig klasszisokkal jobb, mint a kettő. Amit ennél rövidebbre vágtak, az mehet a kukába, pocsék lesz a hangja. És ennek a drótnak kéne a legjobbnak lennie. A régiekből a három méteres SP még elviselhető kompromisszum, az SPX már sokkal jobb, egy újabb öt méteres KSL-SPz maga a megtestesült álom. Feltéve, ha a hangszóródobozba húzott drót fel tudja dolgozni azt az elképesztő információtömeget, ami ezen átjön.

e2215094

Mert ez a titok. Mindig a lánc végére kell tenni a rendelkezésre álló legjobb kábelünket, mert különben erősen halljuk, hogy valahol egy szűk keresztmetszet van a rendszerben. És ez rettenetesen zavaró. Az AN Japan/Kondo összekötő kábeleknek is megvan az ideális hosszuk. Valahol két méter körül. Az egy méteres még igen jó, de a nyolcvan centis hallgathatatlan. Három méternél hosszabban pedig a legtöbb berendezés között nem is használható.
e2215101
És még vannak a tápkábelek. Ezek meglepően univerzálisak. Akárhol használjuk, mindig elcsodálkozunk, hogy az iskolai fizikakönyvekben erről nincs egy külön fejezet.
Viszont fontos tudni, hogy még nagyon egységes, szűk keresztmetszeteket nem tartalmazó kábelezéssel is tökéletesen felboríthatjuk rendszerek hangját és gazdák lelki világát. Mert olyasmit mutathatnak meg, aminek létezéséről addig fogalmuk sem volt, és néha jobb, ha nem is tudnak róla, miféle hangok is jönnek ki szeretett készülékeikből.

e2215102

Légmunka – Vass Andrási György légcsapágyas lemezjátszója

Légmunka – Vass Andrási György légcsapágyas lemezjátszója

A végzet néha nagyon furcsa helyről érkezik. Gyuri bácsit például a Hifi Exclusive nevű újság képében érte el. Csontos István hagyatékából származott ez a rövid életű német sajtótermék, amibe egyszer unalmában belelapozott. És a középső oldalakon, ott, ahol a Playboy-ban a kihajtogatós csaj van, mi […]

Minimál – 47 Labs Shigaraki CD játszó

Minimál – 47 Labs Shigaraki CD játszó

István a plafonon volt, mert már egy napja be lehetett pakolni az éppen aktuális Budapest High End Show-ra, de a fő attrakciónak szánt mütyürök még nem jöttek ki a vámról. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis, és valaki beállított egy közepes méretű kartonnal. Gyorsan-gyorsan, dugjuk […]

Delilah

Delilah

Egy rendkívül pocsék nap volt. Esett. Amikor nem, akkor csak nagyon akart. Kora reggel indultunk, a zöld Merci egykedvűen falta a kilométereket. Aztán volt egy bemutató, amiről lekéstünk, de amúgy sem olyan volt, mint István akarta volna, se a szoba, se a zene, aztán az ebéd sem, és utána már csak az esőre emlékszem.

Aztán azt mondta, felrak valami zenét. Kedélyesen, legkedvesebb hangszínét bevetve megkérte a cicát, hogy fáradjon már le a milliós Voydjának a tányérjáról, amin lustán terpeszkedett, miután megunta, hogy a szintén méregdrága Audio Note IO hangszedőt pofozgassa a Helius karban. Nagy kegyesen lement a négylábú, és rákuporodott a Voyd Reference óriási és a benne dolgozó három A-osztályos erősítőtől mindig kellemesen meleg tápegységére, de látszott rajta, hogy duzzog a kíméletlen bánásmód miatt. Közben az Ongakuban úgy ahogy bemelegedtek a csövek, és István felrakott egy Tom Jones lemezt.

Csontos István

Tom Jones, milyen hülye egy választás! A hideg kivert tőle, mert apám a rettenetes hangú hordozható hifinken állandóan a Delilah-t nyomatta, miközben kedélyesen pipázott, én meg csak a panelfalon átszűrődő fejhangokat hallottam, és az szörnyű volt. Hát erre az élményre állt be az én szervezetem, ha Tom Jones szóba került, és előre irtóztam. Persze István szokott tanári modorában mondta, hogy az embernek milyen jó hangja van, bár szerinte Engelbert Humperdinck még jobb. Én próbáltam nem figyelni. István ügyködött, recsegés, tű ráejtése a lemezre, persze mellé, az AN E-k membránja majd’ kiesett a helyéből, aztán sikerült, és végre megszólalt a HANG.
Persze hogy elcsépelt csupa nagybetűvel írni, de muszáj. Még a pamlag mellett álló rengeteg könyv tanulmányozását is abbahagytam, talán egy Zappát ejtettem vissza a bájos rendetlenség tetejére, és csak hallgattam. Hát ez a Tom Jones nem apám kedvence volt. Ott a szobában egy óriási előadást hallottam. Legalábbis akkor azt hittem, hogy a milliós lánc csinál fantasztikus előadót abból az emberből. Frászkarikát. Aki így ad elő, azt nem kell gépeknek fényezni, annak csak az kell, hogy a szerkezetek ne nyomják el.

Egy hangszóró anatómiája – Townshend Glastonbury II

Egy hangszóró anatómiája – Townshend Glastonbury II

Van nekem egy hangdobozm. Becsületes neve Townshend Glastonbury II. Több mint egy évtizede szórakoztat és tanít. Véletlenül ismerkedtünk össze. A sors mindenféle Audio Note hangdobozok hallgatásával múlatta velem az időt, de nem élveztem. Dobozhangja volt mindahánynak, kivéve a kisebb budai garzonlakások árszínvonalával vetekedő, rendkívül ezüstös […]


%d blogger ezt szereti: