Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Címke: Helius

Háromra – Voyd lemezjátszó futómű

Háromra – Voyd lemezjátszó futómű

Voyd. Mind a mai napig nagyhírű lemezjátszó, amit a Guy Adams tervezett és több mint egy évtizedig éltem vele; na de miért van három motorja, nem túl nehéz akril tányérja, hogy lehet rá feltenni a szíjakat, és mi volt az az őrült pillanat, ami miatt eladtam végül?

A zseniális trombita – Helius Cyalene hangkar

A zseniális trombita – Helius Cyalene hangkar

A hangkar a lemezjátszás talán legkevésbé megértett eszköze. A hangszedő az rendben van, az szedi ki a lemez barázdáiból a jelet. A lemezjátszó futómű is érthető, hiszen az pörgeti a lemezt. Na de a hangkar? Valami fémakármi, aki szépen végigviszi a hangszedőt egy íven, és […]

Pink Triangle Little Pink Thing lemezjátszó

Pink Triangle Little Pink Thing lemezjátszó

 

Nem a Rózsaszín Párduc egy kósza gondolatáról írok most, hanem a lemezjátszómról. Volt nekem egy fantasztikus Voyd lemezjátszóm, amit nem azért adtam el egy jó barátomnak, mert tucatszám lennének nála muzikálisabb, nagyvonalúbb, kiegyensúlyozottabb, elképesztően hallgatható futóművek. Merthogy ilyenek alig-alig akadnak. Aztán persze megbántam, aztán mégse, aztán egy kicsit, aztán megint nem, de muszáj volt szerezni valami lemezpörgetőt átmenetileg, amíg hozzá nem jutok a nagy Ő-höz, amiről még nem is tudom, micsoda-kicsoda.

A Pink Triangle-k mindig is tetszettek, a rózsaszín plexiből készült tetejükkel meg az igen erős szimbólumként is működő háromszög alakú bekapcsoló gombjukkal. Tetszett nemes egyszerűségük, letisztultságuk, a nevük és persze az is, hogy rosszat nemigen mondtak róluk, csak a megbízhatóságukkal akadtak problémák.

A cég már régen nem üzemel, a nagy lemezjátszó-kihalás idején a Pink Triangle-t is elsodorta a digitális kor, de szerencsére alapítója, Arthur Khoubesserian ismét a felszínre küzdötte magát zseniális lemezjátszóival, csak most éppen Funk néven. Nem felejtette el korábbi teremtményeit, a Pinkeket sem. A honlapján lehet rendelni jobb tápegységet, komplett feljavító szettet ezekhez is.

Így amikor elém került egy igazán jó árú Little Pink Thing, nem haboztam, megvettem. Óriási kartonban jött, és leizzadtam, mire kibányásztam a rengeteg buborékos fólia meg hungarocell darabka közül. Képeken sokkal könnyebbnek tűnt. Pedig nem az. Jó sok falapot rétegeztek benne egymásra egy egészen különös elképzelés szerint. Az alap- és oldallapok egy egységet képeznek. Ebben mélyítettek ki egy részt, amiben az elektronika kapott helyet. Meglepően nagy, akkoriban ezt már kettő darab IC-vel elintézték, de az LPT azért mégiscsak egy közepes árú, de igen neves lemezjátszó.

Az elektronika mellett a motor kapott helyet. Ez kis rezgéscsillapító bakokon áll, és a tetejére is felragasztottak egy polifoam-szerű szivacsot. Meglepő csendben forog, természetesen a tengelyére atombiztosan rögzítették a szíjtárcsát. Örültem, hogy az LPT-ben nem bukkantam látszatmegoldásra, ellentétben sok mai lemezjátszóval. Aztán van itt még négy pöcök. Ez tartja a lemezjátszó felső lapját, amire a hangkart és a csapágyat is szerelték. Így el is csatolják ezt a kényes területet az alsó résztől és a rezonanciák jó részétől, de kevésbé bonyolult a beállítás, és olcsóbb is, mint a hagyományos, rugókon egyensúlyozó belső felfüggesztésű lemezjátszók.

Egy jókora bevágás van a tetőlapon, a la Roksan Xerxes, aminek egy részét rózsaszín gumival töltötték ki. Remekül mutat a zongoralakk feketére fényezett felületen, manapság pont ilyen színeket kedvelnek a formatervezők. A csapágy becsületesen komoly darab, olajjal való feltöltés után egy-két perc, amíg a helyére csúszik, ami még mindig villámgyors a Voyd rásegítés nélküli néhány órájához képest, de az árdifferencia is van ekkora. A kart csak úgy rácsavarozták a fára, semmi fakszni nincs itt.

A tányér akrilból van, és a pereme eltakarja a motort, így a szíjat feltenni nem egyszerű feladat. Szerencsére én korábban a Voydon már megtettem néhányszor, az első összeszerelésnél mind a két szíjat sikerült felapplikálni a három motorra és a tányérra a lemezjátszóhoz kapott L-alakúra hajtott dróttal – egy fél nap alatt. Nagyon büszke is voltam rá, aztán megsúgták, eggyel jobban szól – na, azt már fél óra alatt tettem a helyére. Az LPT rámutatott, hogy kijöttem a gyakorlatból, ami nem is csoda, mert a Voydot elég volt egyszer beállítani, és úgy is maradt, nem kellett birizgálni, újraszintezni.

Az LPT-vel csak egy bajom van: az, hogy Rega kar van rá szerelve. Annak meg szörnyen béna a hangja. Az, hogy kipusztult mellőle szinte minden más, két oka van. Az, hogy olcsó, és az, hogy könnyű beállítani. A hangja olyan eszi-nem-eszi-nem-kap-mást. Emlékszem Peter Qvortrup szörnyen lesújtó szemüveg feletti nézésére, amikor azt kérdeztem, hogy inkább tőle vegyek egy AN kábellel feljavított Rega kart vagy inkább szerezzek egy Helius Scorpio-t, és azt kábeleztessem át. Hát persze, hogy a Heliust – csattant rám ellentmondást nem tűrően, pedig Peter nem az az ember, aki szeret a maga zsebe ellen dolgozni.

Az én LPT-mre szerelt Rega viszont elég különleges darab. Az ellensúlya egy darabból esztergált nagy fényes fémbumszli, amit egy csavarral lehet állítani. Belül átkábelezték Cardas dróttal, aminek a végére Eichmann dugók kerültek. Egy próbát megejtek majd vele, de azt hiszem, rövidesen bekerül a helyére majd a Heliusom.


%d blogger ezt szereti: