Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Címke: újság

Szókincshiány

Szókincshiány

Három napja írtam 85 000 karaktert, de az egészet kivágtam a kukába. Ma csak 67 000-et mutatott a Word számlálója, szóval ez sem ússza meg a törlést. Fogok egy papírt, és kiírom rá jó nagy számokkal: 40 000. Ennyi. Egy karakterrel sem lehet több. Ennyibe kell […]

Görbetükör – avagy a hifisták egy kívülálló szemével

Görbetükör – avagy a hifisták egy kívülálló szemével

Néha nekem is abszurd egy kicsit egy hifi kiállítás, hát még mennyire furcsa lehet ez egy kívülálló szemével? Ezek szerint nagyon. Az Esqiure magazinban jelent meg ez a szórakoztató és el elgondolkodtató írás, angolul csak egy kicsit tudóknak is kötelező olvasmány.  Kedvcsinálónnak néhány idézet belőle: […]

Ausztrál hifiblogger a Zu-nál

Ausztrál hifiblogger a Zu-nál

John Darko előbb elment Utah-ba, megnézni, hogy készülnek a Zu dobozok, majd hazarepült Ausztráliába és ott meghallgatta a legújabb terméküket, az Uniont.

Ez a fura gúla van a legtöbb Zu doboz belsejében, és tartja kordában az impedancia görbét meg az odabenn keletkező hullámokat

 

Prémium bullshit – avagy megkapom a magamét Oliverdától

Prémium bullshit – avagy megkapom a magamét Oliverdától

Csak néztem butám, mitől lett megint ennyire népszerű az USB kábel tesztelős bejegyzésem, aztán kiderült, hogy bizony jól meg lett nekem mondva a Logout blogon. A szokásos – nem hiszem, csak majd akkor ha kimérik nekem – de én hallom még az olcsó rendszeremen is, […]

Linkajánló – carboncopy

Linkajánló – carboncopy

    Úgy tűnik, hogy nem írok mostanában, pedig de, csak mindig megremeg az ujjam, amikor a közzététel gombra kéne böknöm. Viszont annál többet olvasok. Például a Carboncopy blogot. Ujjabban nincs olyan bejegyzés rajta, amit ne tudnék átérezni, nem lenne izgalmas. Figyelem, most szigorúan személyes szemezgetés […]

Kortárs zene, de tényleg

Kortárs zene, de tényleg

Nem tudom szabad-e ennyit idéznem, de muszáj:

“Elkezdődik egy kromatikus skála, és utána hatvan skálát kell eljátszani úgy, hogy kimarad egyre több hang. Aztán megyünk vissza, ugyanabban a sorrendben, de közben preparálnak az asszisztensek, méghozzá három szinten. Hangmagassági szinten, vagyis fémeszközöket tesznek a zongora húrjai közé, általában facsavarokat, amelyek a zongora hangját dúsítják és megváltoztatják a hangmagasságot. Ezután következik a papírozás és tiplizés, amikor a zenei hang változik a magasság szempontjából értékelhetetlen hanggá, fehér zajjá, végül következik a szivacs, amely elnémít mindent, még a billentyű moraját is. A néző azt látja, hogy a zongorista ugyanazzal a lendülettel játszik, de már nem hallani semmit.”

Kocsis Zoltán a klaviatúránál, három jeles magyar zeneszerző közben fokozatosan szereli a zongorát. Arra azért kíváncsi lennék, milyen kottakép alapján rakják be az oda nem illő tárgyakat. A teljes cikk a NOL-on, de csak erős idegzetűeknek.

Újság van – Hifi News & Record Review

Újság van – Hifi News & Record Review

Lemesélem, miért szoktam le a Hifi News and Record Review olvasásáról és miért kaptam rá megint. Retro, ami jó.

Visszacsatolás

Visszacsatolás

A blog statisztikájából látom, hogy egyre többen olvasnak, de hogy mit gondolnak az írásaimről, fogalmam sem volt. Eddig. Most viszont Doransky remek webtechológiai blogján és a miafene.hu-n is jól elmondták a véleményüket. Köszönöm nekik.

Sound Practices

Sound Practices

A posta néha meglepően gyorsan dolgozik. Egy hét alatt megérkezett egy olyan CD Amerikából, aminek a létezésében nem is reménykedtem. Millió emlék tört rám, amikor feltéptem a sárga borítékot, amiből előkerült. Ilyennek gondoltam. Egy tartósnak ígért írható CD lemez, és az eredeti tokjának előlapjába van dugva egy közepesen jó felbontással kinyomtatott, de annál gondosabban kivágott Sound Practices címlap.

Mert nem csalás, nem ámítás, az Ebay-en n5kat néven maga Joe Roberts árulja ennek a legendás underground hifis újságnak az összes számát, bedigitalizálva. Persze hogy rögtön megvettem, 29 dollár nem pénz érte. Fizettem volna akár sokkal többet, már csak tiszteletből is, hiszen ez az újság ablakot nyitott nekem a világra. Emlékszem, az első általam látott példányok az egyik Budapest High End Show-n kerültek elő Peter Qvortrup feneketlen csomagtartójú Mercijéből, és rögtön vettem belőle. A Sound Practices alapvetően elektroncsöves erősítő kapcsolásokat és hangszóró építésére alkalmas rajzokat közölt. Ez úgy hangzik, mintha a Rádiótechnika amerikai kiadása lett volna, pedig dehogy.

Pontosabban egy kicsit az. Akit érdekelnek a klasszikus triódás kapcsolások, fifikás előerősítők, vagy csak szeret elmélkedni erősítők rajzai felett, azoknak szinte kimeríthetetlen forrást jelent a Sound Practices tizenhat száma. Én nem tartozom közéjük. Egy ilyen rajzon még felismerem az ellenállás, kondenzátor jelét, tehát egy kicsit előbbre vagyok vele, mint egy Burda szabásmintával, de nem sokkal. Persze tudom, hogy anód meg katód meg rács meg kondenzátor, de a részek nem állnak össze a fejemben egésszé.

A Sound Practicest mégis az első perctől imádom. Engem ugyanis rettentően érdekel, hogy alkot meg egy ember egy új kapcsolást. Mi adja neki a kezdő lökést? Megálmodja éjjel a topológiáját? Meglátja egy elektroncső adatlapját, és ettől hirtelen beindul a kreativitása? Mert az összes eddiginél jobbat, mást, személyesebbet akar, és nem nyugszik, amíg ezt el nem éri? A Sound Practices oldalain mindre van példa. Olvashatunk megkérdőjelezhetetlenül felülmúlhatatlan olasz erősítőgigászról, amiben mintha a kérlelhetetlen futurizmus szelleme köszönne vissza. Örömmel olvasom ismét Herb Reichert líraian szeretetteljes erősítő terveit, annak az emberét, aki elképedt azon, hogy az Akácfa utcában úgy tudtam beállni egy parkolóhelyre, hogy ehhez jobbra fel kellett tolatnom a járdaszegélyre – szerinte Amerikában erre senki sem lett volna képes, és élesen bennem él a figyelmeztetése: – Használhatsz más márkájú kondenzátort vagy ellenállást, de akkor az a te erősítőd lesz, nem az enyém!

És itt publikálta Kondo mester az Ongaku kapcsolását is, rögtön a második számban. Ez az erősítő azon nyomban legendás lett, elsőként az árával – miszerint annyiba került, mint egy kis repülő, persze egy nagyon kicsi, igen olcsón adott használt repülőcske, de akkor is -, utána pedig a hangjával. Kondo mester az írásában a technikára koncentrál, de átsüt minden sorából, hogy az általa használt anyagokkal, főleg az ezüsttel oly mesterien bánik, mint az audio iparban senki. És érdemes megnézni az általa tekert kimenőtrafó adatait, amire több hazai guru azt mondta, fizikailag lehetetlen elérni ezeket a paramétereket. Pedig dehogy, csak csatornánként négy kiló ezüst és vagy 1000 munkaóra kell…

Na és ott van Vincent Gallo. A karikás szemű festő, színész, filmrendező, író és nagy nagy hifista. Nála szórakoztatóbban még soha senki sem írt erről a hobbiról. Klasszikus alkotás, amikor arról vall, miért hallgat csakis mono rendszert, hogy lett olyan szerelmes az egyutas hangzásba, hogy egyik filmjének hanganyagát is mono LP formájában adták ki. A történet annyi, hogy csóró kiskamaszként betörtek a sarki kocsmába, és onnan elhozták a barátjával együtt a hifiláncot, ami ugyan sztereó volt, de mivel osztozni kellett a szajrén, így neki csak egy hangszóró jutott – hát így kezdődött a szerelem. Ő nem közöl kapcsolásokat, nem tesztel, csak a saját hifista életét osztja meg a közönséggel.

Ez volt a Sound Practices erőssége. Amikor indult, a kis teljesítményű, 1-5 wattos triódás, visszacsatolás nélküli erősítők és a hozzájuk illő, hatalmas, 100 dB feletti érzékenységű tölcséres hangszórók egy elmúlt kor, a harmincas-negyvenes évek furcsa maradványainak tűntek. Pár ember persze felismerte, miféle értéket képvisel ez a divatjamúlt összeállítás, de a Sound Practices megjelenése kellett, hogy a kevesek fejlövéséből, a garázsban forrasztgatásból igazi termékek, boltban megvásárolható eszközök, sőt, a hifi világát alaposan felforgató divathullám kerekedjen.

 

A másik dolog, amivel a Sound Practices elévülhetetlen érdemeket szerzett az az, hogy tele volt kultúrával. Már az első számok egyikében a hifi fejlődését ahhoz hasonlították, ahogy a festészet változott az absztrakt expresszionistáktól Haring-ig. Aztán ott vannak a szerzők maguk. Joe Roberts nem vacakolt stilizálással, szerkesztéssel, amit a szerzők írtak, az jelent meg. És ez a magamfajtának még többet jelentett, mint maguk a kapcsolások. Az amerikaiak rácsodálkozása a japánok eltökélt maximalizmusára. A saját múltjuk újrafelfedezése, a régi mozikból kinyert WE erősítők kultusza – pont, mint nálunk a Beag csövesek sosem kopó hírneve.

Na és a tematikus számok. A Lowther szélessávúak története, a Garrard lemezjátszók aprólékos elemzése, az Ampex magnók világa mind-mind a hifis műveltség alapvető eleme. Igyekeztem az összes számot begyűjteni, hiszen fizikai örömet okozott nekem olvasni ezt a különös méretű, jórészt fekete-fehér grafikákkal és pocsék minőségű fényképekkel díszített lapot. A Sound Practices ugyanis igen kisipari módon készült, és esetlegességét igazán lehetett imádni.

Sajnos tizenhat szám után megszűnt a Sound Practices. Az Ebay-es vásárlás után megkérdeztem Joe Robertset, miért? Kiderült, gyakorlatilag sosem volt igazán nyereséges az újság, hiába fogyott el több szám is az utolsó darabig, és kellett az első négyből még újranyomott példányt is készítenie. Túl sok időt emésztett fel az életéből, heti száz órát – és egy idő után úgy gondolta, ezt inkább az éppen megszületett fiára fordítaná. A Sound Practices közösségépítésre, egyfajta kiáltványként tökéletesen bevált. Joe Roberts azt írta nekem, nagy élvezet volt csinálni az újságot, de ilyenfajta kiadványra biztosan a korai halál vár, és szerencsére ma már ezek a csőmániás, tölcsérrajongó emberek sokkal könnyebben egymásra találnak és tartják a kapcsolatot – az internet segítségével.


%d blogger ezt szereti: