Szerző: chord

A kék 50 árnyalata

Van úgy, ritkán, hogy egyszerre két, felsőkategóriás CD játszó is lakik egy ideig a szobánkban, hát lássunk egy tökéletesen szubjektív összehasonlító tesztet, vajon melyiknek tisztább a vére…? A küzdőfelek a Mark Levinson 512 és Metronome Technology CD5 Signature. Mark Levinson 512     Két nagyvas. Felsőház.…

Régizene jelentés

III. Régizenei Napok – koncertek a Jezsuita templomban Emlékszünk? Örkény mondta, hogy a címet mindig vizsgáljuk meg, kicsit gondolkozzunk el rajta, mielőtt tovább rohanunk az olvasással. Igen, az is érdekes, hogy miért római a hármas, erről majd legközelebb, de most az talán fontosabb, hogy mi…

A kiabálós nők esete a hifivel meg az aranymosással

Amikor egy nő nagyon felemeli a hangját, akkor legtöbbször bonyolult a helyzet. Nekünk férfiaknak, olykor nagy kihívás maga a szituáció, a hifiben pedig  egyenesen a legnagyobb, ami érheti szeretett rendszerünket. Hogy miért? Mert nagy hangerőnél a hölgyek hangterjedelme erősen beszűkül, a lehallgató berendezésünk furcsa mód teljesen hasonlóan viselkedik. Nem az történik, mint egy nagyzenekarnál, ahol sok rendszer kinyílik és jól szól. Itt a dolog valószínűleg már a CD/LP mérhető dinamikájával kezdődik, ami nevetségesen kicsi az élő hangterjedelemhez hasonlítva, a lánc többi része pedig sietve lenyeli/elsikkasztja/kiélesíti a még megmaradó energiákat és hangszíneket, a szóló női hangnál különösen.
Ezek miatt tehát, amikor a kettő jelenség összeadódik, van jó pár zene/lemez, amely a “hallgathatatlan”, vagy a nagyon nehezen hallgatható kategóriába csúszik.

Vagy csak csúszna, de sokszor vissza lehet rángatni, vagy inkább varázsolni. Nem egyszerű. Tuti recept nincs, már most szólok, legfeljebb kicsit körbe lehet gondolni a problémát.
A lemezeknél, mármint a felvételnél, ha jó az énekes, a megoldás legtöbbször sikeres: díváink valahogy úgy énekelnek, hogy a ’közepes’ hangerő náluk nagyon-nagyon feljebb van a skálán, tehát aránylag hangosan bontják ki igazi színezeteiket, a technika majdhogynem ahhoz kell, hogy a piano részeken ne színtelenedjen le a hang. Az a hang, amelynek tónusgazdagsága szerencsénkre simán kibír egy kis hifis sávszűrést, jó esetben marad elég felhang. Hifi rendszereink itt szeretnek leginkább tótágast állni.

Hol itt, meg akkor miért kell hallgatni? Hát nézzünk pár példát.

A reneszánszból átszármazott gyönyörű műfaj a lament, a lamentáció, a szó alapján olyan panaszkodás-sírás-jajgatás-siránkozás lenne, de attól sokkal több, majd látjuk, ettől függetlenül kiáradó szépségük erős, minden mögöttes teória nélkül.

Tarquinio Merula

Tarquinio Merula, a cremonai orgonista, a Velencei Iskola egyik legszebb darabját hagyta ránk egy 1638 –as gyűjteményben, a híres Hor ch’e tempo di dormire –t, ami igazából egy ’canzonetta spirituale’ – szinte könnyed szórakozást ígér a műfaj, bár ez a spirituale jelző mintha enyhén beárnyékolná felhőtlenségünket.. Elsőre egy olyan altató-féle, gyönyörű ének egy tényleg nagyon egyszerű kísérettel, ami konkrétan 2 (igen, kettő darab) hang összetételű oszcinátó-basszus. Jó hosszú, majd’ 10 perc, nyilván, mert nehezen alszik el a gyermek…, Ennyi? Hát nem, ettől a dolog jóval bonyolultabb, ezt megszokhattuk a reneszánsz egyszerű dallamainál, kicsit érdemes mögé látni.

Szűz Mária ringatja az újszülött Jézust, közben még szoptatja is. A ringatás kérlelhetetlen monotóniája itt egyfajta transzállapotot hoz létre, figyelmesen hallgatva, még ránk is valami finom leplet terít. A versszakokban, a stanziákban, számuk a vésztjósló de beteljesülés-előtti 11,  aztán váltakozik az elnyugvó gyermek harmonikus képe a vízionált jövendővel, a kereszthalállal és a keserűséggel. Ez a kettősség végighalad az egész darabon, ez a duál-valóság-sejtés a kéthangos kísérettel a világok időbeli létezéséről egy hidegrázósan magától-értetődést sejtet.
A vége felé, a 9. szakaszban a nők gyakorlatilag megőrülnek. Fokozódó, óriási, szívszaggató kiabálás-siránkozás – aztán az egyetlen akkordváltás, gyönyörű harmónia ömlik be, és arról énekelnek, immár visszaszelídülve, hogy amit most tehetnek, az csak az, hogy ringatják és szeretik…

Így hirtelen nagyon bonyolult project lett ezt hitelesen előadni, altató meg nem is, látomás is meg nem is, monoton meg nem is, boldogok vagyunk meg nem is, meg közben megőrültünk…szerencsére a lemez-felhozatal egyenesen remek, van miből válogatni.

Nem a youtube a legalkalmasabb ezeket hallgatni, főleg, hogy a 98%  az első 35 mp. után máshová ugrik, de ízelítőnek talán jó lesz.

Nuria Rial – (itt)szűk terjedelmű kontratenor-jellegű hang, gyönyörű emelésekkel és nagy-nagy dinamikaátfogással:

 

Kozena – végig ’furioso’, nagy erő, szép hang, középtájon gyarorlatilag ordibál – fenomenális:

 

Sara Mingardo – a velencei kontraalt, semmihez nem hasonlítható hang, hatalmas közép-terjedelem, nagy hangerőnél olyat tud, hogy rendszereinket, sőt, az egész mesterséges hangvisszaadás lehetőségét simán megkérdőjelezi…az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha hallottam:

 

Montserrat Figueras – a katalán ’komplikált szoprán’,  alapból szép tónusát könnyedén emeli valahová fel, messze, túl a sztratoszférán, fel, a csillagokig…hihetetlen hang, komolyan. Nála kezdésben tényleg csak egy altató, utána viszont gondolkodhatunk, hogy most fog leszúrni, ha túl közel megyünk, vagy csak a helyzeten kesereg úgy igazából…:

 

Különféle rendszereken hallgatva aztán a lelkesedés alábbhagy. Egyenesen úgy tűnik, hogy ezek a lemezek kimaradtak a készülékek tervezésekor. Meg a rendszer-összerakásakor főleg. Kiabálós, torz, szűk, éles, élvezhetetlen; fémes és mesterséges, idegesítő és kedvetlenítő. Volt hifis kereskedő, aki egyenesen azt mondta, hogy rossz a felvétel. Meg rosszul íródott a másolt CD.

Akkor mit lehet tenni? Például más zenéket hallgatni – nem lebecsülendő opció, van rengeteg jó zene, ami nem ekkora hifis kínlódás. Annak, aki mégis szereti: Azt, mint néhány mai aranyásó: venni egy q..va nagy markológépet meg mosóberendezést, aztán irány Alaszka, meg kell keresni az aranyat. Nekünk. Más nem fogja, ez a lényeg.

Konkrét berendezésekre való tanácsom: igazából semmi. Van millió hifis ketyere meg millió kábel, a másik oldalon sok jó lemezünk, meg egy elvárás-halmunk. Ez utóbbi személyenként más, még akkor is, ha a fenti zenéket egyformán szeretjük.

A magas szinergiájú egybe-rendszerek itt aránylag jól szerepelnek. Hogy miért csak aránylag? Mert a nagy szinergia óriási előny, de ugyanakkor korlát is, a személyre szabást, a finomhangolást a belsőnkhöz nem engedik. Pl. majdnem tetszik a dolog, de van egy íz benne, ami kissé fárasztó, vagy a másiknál kicsit több színt elviselnénk a legfelső tartományban, nem baj, majd a kábelekkel rendbe tesszük a dolgot. Ez nem fog sikerülni. Viszont az is előfordulhat, hogy a gyárilag ajánlott összetétel telibe találja ízlésünket.

Az össze-vissza rendszereknél a variábilitás óriási száma egyenesen kétségbeejtő. A fenti zenékhez nyilván kellene valamiféle középtónus-gazdagság, minél kisebb torzítással – ezeket gyakorlatilag minden kapcsolás tudja, vagy legalábbis nem zárja ki. Sokszor a kábelkérdést nem lehet nagyvonalúan megkerülni. Sokszor meg el lehet lavírozni ügyesen, olcsó drótokkal..
Van úgy, hogy szánalmas krumpli rendszer-csírákon áthatol díváink ragyogása, mi meg verjük a fejünket a falba ezzel az egész hifis f@s-tengerrel…jól emlékszem egy régi, képcsöves Orion TV –re,

amely a sarokban volt, ment valami zenés műsor, egy zongaradarabot játszott a fiatal Kocsis, az ott úgy szólt, hogy másnap szétszedtem a TV –t, forgattam a kezemben azt az egy darab 6×13cm ovál hangszórót, meg néztem a szörnyűséges poros dróthalmazt, és úgy éreztem magam, mint amikor vasfűrészlappal elfűrészelünk egy IC –t, hogy megnézzük, hogy mi van benne…

Dolgozni kell, szinkronba kell hozni valahogy a dolgokat, hogy jól szóljon a rendszer. Mi végre ez az egész? Mert amikor sikerül a varázslat, aggodalom nélkül csusszanhat be a lejátszóba egy ilyen lemez:

Sokat ad, hifis vonalon konkrétan kápráztat, szó szerint. Valami ilyesmit hallunk a hölgy hangjában:

Tehát megéri? Feltétlenül. Próbáljátok ki.

Pók csőben – audiofil gasztronómia

“Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan…

Musica Ficta

Tegnap koncert.A hely gyönyörű; az amúgy is nagyon szép Veszprém egy nagyon szép részén, egy régi jezsuita kolostor, amely ugyan felszentelt, de 100 évekig befejezetlenül/üresen/romosan állt, most ismét látogatható.   Másodszor zajlik a Régizene-fesztivál, a színhely, pontosabban a titokzatos tér meg a hangzás miatt, ez…

Reneszánsz gyönyörűség – Paul O’Dette koncertbeszámoló

Balaton.
Pazar hely.
Füred gyönyörű.
Gitárfesztivál; az egyik koncerten egy világklasszis, Paul O’Dette, lantos.

 

Számomra a világon az első háromban bizonyosan benne van. Sok jó lemezt készített.
Óriási a dugó, Veszprémtől 15 km másfél óra, mert mindenki hallani akarja, napokkal előtte sátorban virrasztanak a horror-árú jegyekért, mi szerencsére 8 hónappal ezelőtt megvettük….na jó, nem pont így volt, csak szinte…

A műsoron Dowland művek. Érdemes kicsit utánakeresni: élete fordulatos, nem túl szerencsés, zenéje gyakorlatilag sziget a régizenében.
A Lachrimae Pavan annyira híres lett, hogy eltelt úgy bő 400 év, hogy egy másodpercre sem felejtették el, sőt, egyre népszerűbb lett, így mondták a 18. században,
’Anglia Dulandi lacrymis moveatur’,
nem lefordítható, nagyjából Anglia [vagyis az akkori világ] Dowland könnyei szerint halad…

Lássuk.
A helyszín a Kisfaludy galéria; nem ideális erre a zenére, nagy, meg egybe-padlás, de azért nem rossz; én feltétlen egy elegánsabb terembe tettem volna.
Hang finom, kicsit matt, mások is mondják, terem totál teli, sikerül nagyon közel ülni, 2. sor, kb, 3 m. Közönség most kivételesen szakértő, a m2/gitáros, ill. lantos/db. egészen hihetetlenül magas.

Bejön. Nagy szakáll, ősz, jó nagy kövér, a szeme nevetős. Ujjai tömzsik, rövidek, mint kis kolbászok, inkább hurkák. Hogyan lesz az ’F’ lefogás…?…vajon átéri…?…:) Hangszer szép nagyon, reneszánsz lant, ahogy később kiderül, egy picit nagyobb az átlagosnál.
A zene ismert, lemez van sok, a lantosoknak Dowland olyan kb., mint a későbbieknek Bach.

Elkezdi.
Érezhetően akkora figyelem, hogy szinte megáll az idő, tökéletes nem-neszezés, csak a fecskék messziről. Érdekes, pont, mint a lemezeken. Azok amerikai fecskék.
Töredék idő alatt elönt több érzés/megfigyelés. Rögtön pl. az, hogy a reneszánsz lant egy igen halk hangszer, de cserében nagyon szép a színezet.
A játékmód feltűnően tökéletes. Vagy inkább több, mint tökéletes. annyira gördülékeny előadásmód, hogy egy pár perc után természetesnek vesszük, igazából nem is vonja már magára a figyelmet, itt van egy lényeges pont, hogy miért?, mert épp maga a zene olyan, hogy nem a virtuozitás a nagy dobás, meg az önkifejezés; a technikai tudás inkább csak egy lépcső, amin felsétálhatunk a mélyebb részekhez, vagy kicsit pontosabban, sokunknak inkább sámli, amin lábujjhegyen ágaskodva kileshetünk valamit a csodából.
A különleges harmóniák finoman gurulnak, néhol furcsa a dallamvezetés, de erősen szép, telve bonyolult megoldásokkal.
Aztán jön a , egy kromatikus menet,

ami egészen zseniálisan szövődik/alakul, a félhangok majdhogynem perverz gyönyörűséget adnak, akinek van macskája, az tudja, mi ez, milyen egy nagy dorombolós élvezet, amikor kicsit visszafelé simogatunk, borzolós, kicsit nem szereti meg nagyon szereti egyszerre…

A reneszánsz zenében, főleg a nagyon koraiakban, néhol egy letűnt/megszűnt/elmúlt zenei nagybirodalom színei villannak elő; viszont már idegen ízűek, szokatlanságuk miatt agyunk inkább valami egzotikumra próbálna asszociálni, nyilván eredménytelenül, mert másról van szó; itt viszont teljesen befogadható harmóniák és dallamok szerepelnek, de úgy felfűződve, hogy érezni, hogy ez azért egy komponált zene, telve fortélyos megoldásokkal, de sehol egy pici kicsúszás, sem a száraz/metronómos agyonmatekozott stílus, sem pedig az individuális nézd-hogy-játszom kidomborítása felé; színtiszta csak- zene.
O’Dette kezei néha olyanok, mintha nem tartozna hozzá, csinálják ezt a varázslatot, ő meg csak nézi, mintha saját maga is enyhén csodálkozna, hogy mik kijönnek ebből a zenéből.

A hifiben nem szeretem az autós hasonlatokat, de ez olyan, mint amikor egy S Mercit vezettem…erős, gyors, de lassan is gyönyörűen megy; (Itt kénytelen vagyok közbeszólni, szóval Chord sokkal inkább egy Lexus LS 600h-ra gondolt igazán, csak még nem vezetett olyat) minden a helyén; az akusztikai környezet fülsimogató, elegancia, ez jut eszünkbe, ha nyomni kell, mert úgy kívánja a helyzet, vagy a kedvünk, vagy a kotta, brutálisan/meghökkentően gyors és pontos, nem engedi el magát soha, mindig van tartás, nem bőg, nem remeg, a finom herendi porcelánban a kávé-felszín épp csak egy kicsit megrezzen, a stílus és a finom diszkréció mindig megmarad.
A bonyolult díszítések/akkordváltások simák, szépek, kapnak egy finom hullámzást a rejtett tempókorrekcióktól, ’direkt jitter’, hogy értsétek, ami természetesen a szisztéma része.
A tempóvezetés amúgy egészen különleges. Feszes, szigorú alapok, és sokszor annyira virtuóz, hogy a lejátszhatóság határait feszegeti, de mégsem halljuk ki, mert tökéletesen belesimul a szerkezetbe, inkább a szemünk jelzi, hogy itt valami káprázatos történik.

Élőben még soha nem hallottam ilyen színvonalú játékot.
A közönség érti, jobban, mint általában, a nagy tapsban most nincs nyoma a normál sznobizmusnak sem.
A ráadás előtt a szokásos köszönet, meg pici felkonferálás, elmondja, hogy ezt miért szereti annyira, hogy van egy speciális díszítés benne, ami szerinte a lantirodalom leggyönyörűbb remeke, enyhén megcsuklik a hangja a végén, szeme furcsán csillog, kicsit zavartan a bundokat kezdi állítgatni, köhint kettőt, én meg érzem, hogy megszáll egy finom zsibbadás…. aztán eljátssza, a teremben a színek megváltoznak, az angyalok ott cikáznak a kinti fecskékkel versenyben…

Napok telnek; otthon a rendszer miatt nem kell sírni; képességei/adottságai szerint hihető illúziót teremt ezzel a lemezzel;

a felvétel idei, nagyon jó, Dowland bent, egészen mélyen, aztán sétálunk az utcán, a körmünk alól is szivárog még a zene, a pékségben az eladólány olyan furcsán szép mosollyal köszön vissza…. bizonyosnak mondható, hogy az ilyen zenék odafönt a planéták járását szépen kisimítják.

Feltétlen ajánlott.

Egy Caravaggio nyomat

Van egy lemez, amit már régen kerülgetek, mármint, hogy megosszam veletek, hogy ajánljam, de nem egyszerű a dolog, mondhatni rendkívül bonyolult, hogy miért, talán kiderül. Mert honnan is lehetne indítani, hogy értsétek, és ne egy művészettörténeti üres agyalgás legyen? Meg nem lehet röviden… Szóval. Indítsuk…

Feljegyzések egy kaszton kívüli kirándulásról

Van egy új szerző a blogomon. Azt hiszem sose találkoztunk, vagy ha igen, tuti nem mutatkoztunk be egymásnak. Igazából a nevét sem tudom, csak azt, hogy az AVX fórumon chord néven zokott írni. Jó sokat és legtöbbször olyanokat amit én szerettem volna, csak én nem…