Lemezek mint menekülési útvonal – lemezajánló Audiolife Attilától

Ugyan a covid mindent hazavágott, ami kultúra – ide most direkt nem említem meg az online közvetítéseket, mert az minden, csak nem kultúra, bár kényszerűségből olykor ez is megteszi –, de ha már esélyünk sincs élőben bárkit is meghallgatni és már csömört kaptál a sok fészbúk meg jutyúb live-tól, mint én, akkor talán találsz pár érdekes zenét ebbe a posztban.

A WeWeb német jazz/afro/ethno zenekar lemezeit már sokszor ajánlottam. Tavaly került fel két szám a netre, amit a kortárs német hip hop beatmakerei dolgoztak meg, vagy inkább dolgoztak át, és ami annyira jól sikerült, hogy a zenekar az összes lemezének sávjait kiadta tizenkét producernek. A remix lemezen 32 szám van, igaz többségük, alig több, mint két perc, de van ennél is rövidebb. Szerintem nagyon jó cucc lett, a trackek jó messze elrugaszkodtak az eredeti verzióktól, kidolgozottak, nem egy loopkör az egész szám, mint mondjuk másutt. A lemez vinyl verziója nem túl drága, de aki biztosra szeretne menni, a Compost Records feltöltötte az egészet a youtube-ra, ott meg tudja hallgatni.

Jakon Bro az egyik legjobb kortárs jazz gitáros, immáron a negyedik lemeze jelenik meg az ecm-nél – ebből egy koncert felvétel – Uma Elmo címmel. A lassú, melankólikus, kicsit ambientes, de mindvégig koncentrált és emelkedett szerzeményeket Bro apró dallamtöredékekből, különböző  pedálokon beloopolt improvizációkból építi fel. Az új lemezen minden szerzemény az övé, akad rajta két hommage darab, az egyik Thomas Stanko, a másik Lee Konitz emléke előtt tiszteleg. A klasszikus trió felálláson Bro annyit változtatott, hogy a bőgőt trombitára cserélte, amit ezen a lemezen nem kisebb név szólaltat meg, mint Arve Henriksen. A szerzemények folyondárszerűen követik egymást, hol nagy mélységekbe, magasságokba, hol pedig a már védjegyszerű, melankólikus, meditatív dallamokon keresztül visznek el valahová egy kissé szürke, de mégis élhető és – merem remélni – életigenlő vidékre, ahová csak Bro ismeri az utat. Az anyagot Manfred Eicher rendezte, olyan is; és hogy mást ne mondjak Bill Frisell is elismerően szólt róla, ami azért elég sokat elmond a lemezen hallható zene minőségéről. 

Ha már ecm, és ha már meditatív zene, akkor Joe Lovano Tapestry triojának is van új anyaga, a Garden of Expression. A német kiadó többek között a lemezborítóiról lett híres, ezért is lepett meg, hogy az első Tapestry Trió lemeze milyen közhelyes és milyen borzalmas lett. Lovano berogyasztott térdekkel játékot mímel az éj sötétjében, a háttérben a kivilágított Brooklyn-híd. Tömény giccs és közhely – gondolom Lovano ügynökei harcolták ki, hogy a szaxofonos viselhesse a védjegyének számító szemüvegét és kalapját. A második lemez, ami már rendes borítót kapott, ezzel szemben tovább megy azon az úton, ahol az első elindult – mármint a zenei úton. Az idős és a modern jazzben megkerülhetetlen szaxofonos saját szerzeményeiben igyekszik a zenei meditációt elemelni és a jazz formanyelvének számító rögtönzést lefojtottan eksztatikussá, ugyanakkor – dallamkincsét tekintve – időtlenné tenni. Ő úgy mondja, hogy „mágikus kémia” volt a felvételek közben a trió tagjai között, és a koronavírus okozta válságra reagálva minden szerzeményben a tradícionális vallásos hitből és a meditációból meríti az ihletet. Kb ez az a zene, amit tanítani lehetne – és szerintem fogják is, ugyanis ezek a darabok még a kottán is „mutatnak”. 

Mindamellett szerintem Lovano kissé a maga képére formálta a mostanában a folyamatzenéből erősen táplálkozó, az ecm védjegyének számító megszólalást. Ugyanakkor érdekes, hogy a két legendás kiadó kicserélte a két legnagyobb élő szaxofonost. Míg Charles Lloyd eljött az ecm-től és átment a Blue Note-hoz, addig Lovano meg a Blue Note-tól jött el és talált otthonra az ecm-nél. Mindkettőjüket „pörgetik” rendesen, a nyolcvanhárom éves Lloydnak, kb évente jelenik meg lemeze. 

Philip Cohen Solal neve talán ismerősen cseng párunknak, ha máshonnan nem, akkor a Gotan Project-ből. Ugye ez volt az a zenekar, aki először csinált elektronikus tangót, vagyis a használta fel a stílus elemeit a gépek által létrehozott zenéjében. Az első lemez megjelenése után eléggé híresek lettek, sőt, a Gotan Project amolyan kúl faktorrá is vált; a női magazinoktól kezdve az undergroundig mindenki ájuldozott meg rajongott értük, az élő fellépéseikre pillanatok alatt elmentek a jegyek, ahol aztán együtt bulizott a szélszes marketinges csaj az informatikus sráccal és a key account manager-rel, meg a biciklis futárral. 

Szerencsére nem tudták sokáig fenntartani ezt a státuszt, mert a többi zenéjük nem érte el az első lemez színvonalát, vagy leginkább másfelé kalandozott. Azt viszont kevesen tudják, hogy Solal a Virgin kiadó zenei igazgatósága után Franciaországban a filmzeneipar egyik potentátja volt, és ilyen minőségben sokat dolgozott együtt rendezőkkel és filmzeneszerzőkkel. A Mind Food egy elképzelt film zenéje, erősen építve a hatvanas-hetvenes évek vonósokkal felturbózott krimi jazzére és a tengerparton játszódó ún. Californication filmekben elhangzó, némileg andalító zenékre. Nekem egyből betalált, elég sok ilyen hibrid zeném van otthon, és persze imádom a fuvolát, a dobseprőt és a lépegető basszust a jazzban – ebben meg van bőven mindegyikben, plusz az egész anyagot átlengi a megnyugvás, ami szerintem nagyon kell mostanában. A lemez amúgy nagyon szép kiadás, nem is túl drága, a zene meg valahol a Gotan Project csúcsai körül van minőségben. Érdemes megnézni a kiadó (Ya Basta!) youtube csatornáján a mixeiket, milyen elképesztő gyűjteménye van Solalnak, aki egyébként rendesen benne van a world musicban és az ilyen hibrid zenékben is. 

A finn jazz egyik legjobb kiadója a we jazz, amelynek megjelenéseiről mindig írok. Az egyik legfrissebb anyaguk a Timo Lassy-Teppo Makinen duó – van egy Stance Brothers alteregójuk is, ahol hét incseseken hoznak ki jazz funkot –, élő felvételeinek gyűjteménye, illetve az ezekből készült válogatás. Igazi modern jazz ez, annak is a grúvos verziója, tele sok, az elektronikus zenéből, funkból és hiphopból merített ötlettel, megoldással. Aki nem hallotta őket élőben két éve a bmc-ben, most pótolhatja.    

Apropó bmc. A legutolsó posztomban igazságtalanul kihagytam őket, pedig van egy csodálatos kiadványuk, egy dupla csemballó lemez, amelyen Dobozy Borbála Bach nagy fúgáját játssza, pontosabban annak csemballóra átírt verzióját. Egy időben vasárnaponként lehetett őt a Deák téri Evangélikus templomban hallani, a már akkor is évek, évtizedek óta folyamatosan megrendezésre kerülő Bach esteken. Az oltár előtt felállított csemballó hangja, a félhomályos templombelsőt nagyon szeretem, ha tudtam, mindig ott voltam. Ez a lemez valamit visszacsempészett az akkori élményeimből. A lemezborító tanúsága szerint a korhű csemballót egy cseh mester építette. A megközelítés egyértelműen a régi zene, én egyelőre az első lemezig jutottam, azt hallgatom újra és újra. 

A végére egy éles váltással egy szintén élő felvételt szeretnék ajánlani, ami ugyan eléggé réteg kiadvány, de jól illeszkedik a mai jazz egyik ágába. És itt törlesztenék némileg azért, mert viszonylag kevés free jazz vagy a környéki kiadványt ajánlottam, vagy ajánlok az elmúlt időszakban, noha ennek a zenének van messze a legtöbb intellektuális tartalma. Például egyik Sons Of Kemet lemezt sem ajánlottam, sem a londoni szcéna húzóneveit Shabaka Huthcings-ot, stb. Christian Scott aTunde Adjuah viszont adott egy olyan koncertet a New York-i Blue Note-ban, amire még a Down Beat kritikusa is megnyalta mind a tíz ujját. A felvételből nyomtak vinylt, nem tudom, beszerezhető-e még, de érdemes megvenni, nagyon lendületes, szinte tüzes, élő és húzós kiadvány, messze a jazz akadémikus vonalától, semmi művészkedés meg elmélázás, ugyanakkor semmi durvulás, egyszerűen csak lendület, érzés és magasfokú hangszeres tudás.

A drum and bass szcénában – annak is a liquid vonalában – igen hamar nevet szerzett Calibre is elmúlt már negyven éves, de ez egyáltalán nem hallatszik a zenéin, sőt. Igen előremutató dolgokat ír és ad ki a Signature nevű kiadóján keresztül. Őt egyébként eredetileg úgy hívják, hogy Dominik Martin, észak ír és Belfastból indult, noha egy ideje Hollandiában él – ide költözött ki, miután a folyamatos klubozás és a „sztár dj” életmód őt is felőrölte, illetve abba kellett hagynia mind az alkohol, mind a kábítószer fogyasztást. Még 2020 legvégén jött ki a legfrissebb albumnyi bass music lemeze, a Feeling Normal, amin kvázi a drum and bass köreiből kilépve tartalmaz alig több, mint egy tucat darabot. Ő ugye alapvetően a szcénán belül lett a liquid egyik „királya”, noha már a korai időszakban is írt lassabb, félig ambient, félig downtempo zenéket, amelyeken nyomott hagyott a klasszikus zenei végzettsége és erősen védjegyszerű zenei kalandozások voltak. Ez az utolsó nagylemez viszont picit még ezektől is elrugaszkodott, mind a ritmusképletek, mind a zenei megoldások terén. Ezt a fajta, stílusok fölötti, előremutató kísérletezgetést én nagyon szeretem, így bátran merem is ajánlani, de figyelve a műfaj vezető dj-it és producereit, szerintük sem lett gyenge, mert egyre több szettben hallom felbukkanni a trackeket. Calibre egyébként komoly lemezgyűjtő is, itt egy interjú vele és arról, hogy mi inspirálta a zenekészítésben.

4 thoughts on “Lemezek mint menekülési útvonal – lemezajánló Audiolife Attilától

  1. Köszi, ez az ajáno nagyon „ott van”.
    Ajánlhatnál még többet elektronikus zenében, esetleg forrásokat, ahonnan megtalálod a jó zenéket. 🙂

    1. Nehezet kérsz. 🙂 Az elektronikus zene nagyon sokrétű és szinte minden jó zene kis kiadókhoz kötődik, amiből rengeteg van. Én csak egy nagyon kis szeletét ismerem közelről, illetve kevés kiadót követek, kizárólag azt, ami engem érdekel. Technohoz, house-hoz nem értek. Amit a legjobban ismerek az az angol – bristoli – dubstep, illetve ennek átágazás a bass musicba és a drum and bassbe. Ezen kívül némi drone-t és az angol samurai music dolgait, ami egyben kiadó és gyűjtőhelye a mutáns bass musicnak, de egy ideje voyd vinylnek hívják.

      Amit érdemes nézni: a komolyabb zenei újságok ezzel foglalkozó rovatait, esetleg a juno-t és egy korábbi cikkben említett angol nagyker csatornáját, az unearthed-et.

      De szerintem bőségesen elegendő ha a deep recordsban megnézed a heti megjelenéseket és az előrendelhető szekciót.

      1. Köszi!
        Igaz, annyira sok a megjelenés – online és fizikai formában is – hogy nehéz követni. Én sokmindent hallgatok, ami tetszik és nekem megüti a márcét: dupstep, breakbeat, drumnbass, de szeretem a technot, és a „deep” dolgokat.

        Csak azért kérdeztem, mert mindig lehet tanulni, új helyeket felfedezni. 🙂

Leave a Reply to AdamCancel reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .