Másvilág

Bugge Wesseltoft – New Conception of Jazz

Nagyjából a kilencvenes évek közepétől tetőzött az europai jazz radikális megváltozása, amelynek keretében a rögtönzött zenét elsősorban az elektronikus zenei hatások érték. A címkézésben élen járó kritikusok többségében new jazzkánt, később csak nu jazzként definálták ezt az alstílust, holott ez egy – ma már természetesnek ható – folyamat egyik állomása volt csak. Az akkor újnak, újszerűnek tartott megoldások ma már teljesen természetesen illeszkednek a jazz-be, sőt nehezebb találni olyan alkotót, aki ne használna valamilyen elektronikus zenei hatást a kortárs lemezein. Az mindenesetre megállapítható, hogy ami akkor simán működött egy partyban, azt ma ültetett koncerten hallgatják az emberek mindenféle különösebb csodálkozás nélkül. Illetve az is fontos, hogy az akkor feltűnő alkotók nagy része ma már simán része a kanonizált jazz világának és sokezres „követővel”, rajongói bázissal rendelkeznek, és meglehetősen korosak is.

Ennek a stílusnak az egyik legérdekesebb terepe a norvég szintér volt, ami azért is érdekes, mert a jazzt mindig is erősen befolyásoló amerikai színtér helyett egy alig ötmilliós ország művészei vezették a trendeket. Nincs erről statisztika, de valószínűleg lakosságarányosan Norvégiában van a legtöbb világszinten is ismert jazz zenész Európában. 

Sokan szeretik a hatásvadászat kedvéért forradalomnak nevezni egyik másik zenei megoldás előretörését vagy divatját, én ezt nem osztom, már csak azért sem, mert mindegyik lemezt, amiről most szó lesz simán lehet ma is hallgatni annak különösebb tudata nélkül, hogy a legkorábbi 1996-os és ez egyáltalán nem hallatszik rajta. Ide kívánkozik még az is, amire igazán kíváncsi lennék, hogy mit gondol az idén ötvenhét éves Bugge Wesseltoft a két hónapja megjelent a Moritz Von Oswald trio lemezéről a New Conception of Jazz sorozat Moving című lemeznek tükrében, amely pedig 2006-os. Ugyanis a két lemezt egymás után hallgatva nem nagyon lehet megállapítani, hogy melyik mikor készült és a Moritz Von Oswald trio zeneileg semmi újat nem hoz a Movinghoz képest, ha csak azt nem, hogy ez utóbbin jobbak a szólók, aminek nyilván az az oka, hogy Bugge képzettebb zenész, mint Oswald.

Ebben a posztban nem vállalkoznék a norvég jazz színtér akár csak felvázolásával sem, azzal meg végképp nem, hogy a nordic jazz címkét hogyan és milyen módon érték el, lévén a posztban részletesebben tárgyalt, négy kiemelkedő lemez egyáltalán nem tartozik ezek közé. A Bugge Wesseltoft által kitalált és meglepően következetesen megvalósított – nevében feltűnően hangzatos – New Conception of Jazz sorozat szerintem két korszak kiemelkedő lemezei, mind művészi, mind koncepcióbeli kvalitásaikat tekintve, és itt még csak azt sem írhatom, hogy Bugge aprópénzre váltotta volna a saját zenei világát, lévén sem az ismertségre nem ült rá, holott rendszeresen turnéztak, sem nem ragadt le egy stílusnál, és a lemezeket megjelentető kiadója is meglepően változatos felhozatallal büszkélkedne, ha nem haldoklana az egész iparág. (A nagykerekből kikerültek a kiadványaik, egyedül a bandcamp-en érhetőek el. Itt kissé látszik, hogy Bugge idősödik és fárad. Két éve még elérhetőek voltak a nagykerekben is, valószínűleg nincs már terjesztőjük, mert nem éri meg vele foglalkozni.)

Nem tudni, hogy amikor Bugge kitalálta, hogy jazzland néven gründol egy kiadót, ott volt-e már a fejében, hogy a New Conception of Jazz-el mekkorát fog dobni. Valószínűleg nem. Az viszont biztos, hogy a kilencvenes évek második felében a nagyot menő elektronikus zenei hullámra sikerült felkapaszkodnia az első lemezzel, ami ugye kilencvenhatos, mindezt egy olyan albummal, ami inkább jazz, mint elektronika – na jó van benne dobgép, de az már a Cantaloopban is volt, 1992-ben. 

Én ekkor pontosan huszonkét éves voltam és rendszeresen jártam jazz koncertekre, de ugyanakkor partykra is, ahol a drum and bass és az azóta csendben a tetszhalál állapotába kerülő breakbeat volt a menő, legalábbis számomra. A nyitottabb, úgy nevezett party arcok már akkor is mutogattak olyan zenéket, amelyekben a jazz keveredett az elektronikával. Akkor ez annyira újnak számított, hogy nem is nagyon tudtuk hova tenni. A stílusra később is jellemző maradt, hogy a régi vonalas jazz rajongók ugyanúgy hallgatták, mint a fiatalabb generáció, aki alapvetően nem a jazz felől érkezett. Emlékszem Erik Truffaz-t, aki akkor éppen a Bending New Corners-zel turnézott, sikerült elcsábítani a Nemzeti Tácszínházba, ami akkor éppen a várban volt. A közönség között ott voltam én is, és egészen érdekes volt látni, hogy a nagyjából száz megjelent ember között pont fele-fele arányban voltak idősebb jazzrajongók és húszévesek is. A koncert is ilyen volt, mert ülni nem lehetett, de igazán állni se. Szóval a new jazz-nek sikerült megtalálnia azt a réteget is, aki amúgy a klasszikus értelemben vett straigh ahead jazzt sem nem ismerte, sem nem szerette, viszont az új dolgok iránt fogékony volt. Megjegyzem, akkor még számított valamit kulturálisan, ha az ember érdeklődő és kíváncsi volt. Ma már ez sincs, „google műveltség” van helyette.

De vissza a New Conception sorozathoz, aminél rögtön adódik a párhuzam, ugyanis a sorozat címadó lemezén rögtön az első számnak az a címe, hogy Somewhere in Between. Ha nagyon intellektuális szeretnék lenni, akkor ez a darab tökéletesen tartalmazza ezt a kettősséget, pedig azon a kevés elektronikán kívül, amit felhasznál, a track inkább sok fúvóssal és némi lágy énekhanggal operáló kísérleti darab. A lemezzel Bugge rögtön bekerült a nemzetközi körforgásba, érdekes módon pont az elektronikus jazz és a csúcskorszakát élő downtempó címke alá, noha mondjuk egy Supersilent vagy a szintén norvég és szintén akkor induló Rune Gramofon kiadó művészei sokkal elszálltabb dolgokat adtak ki, de a stílust innentől fogva hívták new jazznek, vagy inkább nu jazznak. 

Bugge később úgy látta, hogy a siker egyik kulcsa az volt, hogy a korábban soha nem alkalmazott technikákat tudott kikísérletezni, ugyanis korábban nem nagyon rögzítettek még elektronikus alapokra élő jazz felvételt. A New Conception of Jazz sorozat egyik nagy előnye éppen ez volt, vagyis a hallgathatóság. Ugyanis, bár zeneileg elég változatosak a darabok, rengeteg zenei utalással és persze sok Miles Davis áthallással, Bugge kiadójához köthető a leginkább közönségbarát megszólalás. (Miles egyik utolsó lemeze ugye egy hip hop lemez volt.) Az első lemezből egyből eladtak 40 ezer darabot, főként Európában, de a zenei szaksajtó azért ünnepelte, mert ebben a lemezben látták a feléledő európai jazz kreativitásának egyik bizonyítékát. Az album azonban zeneileg sokkal érdekesebb, mint hogy kizárólag az elektronikus zenei megoldások jazzba átültetését méltassuk. Bugge egy rakás egyéb témát is átemelt, és a darabok tele voltak népzenei, távol keleti zenei megoldásokkal, egy darabon belül akár többel is és szabad átjárást biztosított a zenészeinek a különböző zenei világok között, arra bíztatva őket, hogy ezt a „koncepciót” képviseljék és ne a megszokott, olykor nagyon is kötött játékstílust. Ugyanakkor Bugge sokat kísérletezett a megszólalás tökéletesítésével és a stúdió munkával is, lévén akkor még nem volt annyira egyértelmű, hogyan kell rögzíteni úgy egy lemezt, hogy úgy szóljon, mint egy techno album, miközben mondjuk egy teljes jazz zenekart is fel kell venni egy ez egyben.

Az első lemez érezhetően tapogatózik még, és bár Bugge egyáltalán nem volt fiatal, amikor írta, az előnyök már itt teljesen kivehetőek. Egyrészt a lemezek markánsan csoportmunkák voltak, a koncepciót Bugge szállította, de a hangsúly a zenészeken volt, aminek következtében sok ma már egyértelműen világhírű skandináv és norvég zenész lett ismert. Másrészt a koncepció teljesen jól működött a jazznek életet adó élő fellépéseken is, Bugge-ék rengeteget koncerteztek, ahol váratlan és teljesen random szekventált alapokra szólóztak, mindez tökéletesen működött akár egy, akár sok zenésszel is. Amikor legutóbb láttam Bugge-t a MüPa-ban, pontosabban a Fesztivál Színházban, jó pár évvel ezelőtt, még mindig úgy hirdették, hogy jön a New Conception of Jazz atyja, valójában Bugge kirakta a zongora szélére a laptopját és végig tolta a teljes koncertet tök egyedül. Ennek ellenére tökéletesen beszippantott a zenei világa, pedig időnként hosszan beszélt a darabokról, miközben keresett egy atom egyszerű dob patternt, amiből aztán felépített valamit, ami maga volt a New Conception of Jazz. Illetve Bugge tudott minden lemezre írni legalább egy olyan fülbemászó dallamra építő darabot, ami a rádiókban is megélt és a chill a sátorban is működött, illetve azonnal megismerted – ma is ezek a leginkább pörgetett darabok: nem néztem, de a Yellow is the Colour a maga tíz perces hosszával valószínűleg mindent visz.

Az első lemez után Bugge kiadta az innentől alcímeken futó második darabot, a Sharing-et, ami meghozta az áttörést – talán ez lett a legismertebb NCOJ lemez az összes között. Ezen már sokkal hangsúlyosabb az elektronika és egyben letisztultabbak a darabok. A NCOJ első lemeze volt a fésületlen kezdet, akkor a az 1998-as Sharing a kiérlelt második lemez. Itt már bővebben adagolták az elektronikát, amely többnyire lassú vagy középtempójú house lüktetés, efölött szólóznak a zenészek. A lemezről a két legismertebb darab a You Might Say illetve az Existence, amit valószínűleg mindenki hallott már, aki legalább minimálisan érdeklődik a stílus iránt. Valahol itt indulhatott be a NCOJ sikere, amit Bugge ügyesen menedzselt, mert a koncerteken egyrészt a saját kiadója jól futó neveit szerepeltette, másrészt a műfaj is éppen a zeniten volt. Innen már nem volt nehéz nyerni, de ehhez kellett a többi lemez is, illetve a koncertek is, ahol Bugge-ék meggyőzően bizonyították, hogy fölényesen uralják az egész stílust, lévén rohadt jó zenészek voltak és ma is azok.

A harmadik lemez tetőzi be az előző kettő eredményeit. A Moving lehetne a csúcslemez, ha az nem a Sharing (is) lenne. A Moving szinte kortalan, akár ma is kiadhatnák. A szerzemények egyrészt teljesen kiérleltek, másrészt tökéletesen elegyítették az elektronikát és a jazzt. Hosszú, tíz perces szerzemények, csodálatos szólók, érdekes váltások és érezni, hogy Bugge mindkét zenei térfél gondolkodását és eszközeit tökéletesen érti és használja is – mindezt szinte egyszemélyben. Ehhez nyilván köze volt annak is, hogy a norvég elektronikus zenei színteret többek között ő is szervezte, vagy inkább meghatározta, mint mindenre nyitott előadó. A kor divatjának megfelelve, ezen a lemezen van dj is, ami persze alig hallatszik, de akkorra tehető, hogy ezt a stílust már szinte kizárólag dj-kt játszották és nem zenészek. Azóta persze – többek között a platformoknak köszönhetően – már nincsenek dj-k, pontosabban mindenki az. (Emlékszem az első iPadhez ingyen letölthető appra, amin lehetett a meglévő digitális zenéimet keverni, sőt szkrecsselni is. Nevetségesen béna és használhatlan volt. Ma kb ez a színvonal, csak létezik belőle egy fizikai eszköz is, rajta egy jog tárcsával, azt kell tekergetni.)

Nem tudom biztosan, de vélelmezem, hogy ebben a korszakban volt az NCOJ sikereinek csúcsán. Számomra ez a lemez volt a leginkább sikerült, noha a Sharing nagyobbat ütött annak idején, amikor meghallottam, no de akkor az egész alműfaj is éppen, hogy kialakulóban volt.

Az utolsó lemez, amelynek alcíme a Film Ing lett viszont újra a kísérletezés jegyében telt, mert olyan dallamos, és könnyen megjegyezhetően erős darabok, mint az előző két lemezen voltak, nem nagyon találhatóak rajta, viszont megint megpróbáltak új zenei világokat beépíteni, és ez a kortárs kamarazene és a kísérleti elektronika volt. Bugge, ahogy a többi lemezen is,  nem csak zongorán, hanem mindenféle billentyűs hangszeren is játszott, illetve a programozott darabokban is aktívan részt vett.

Ez a lemez talán a leggyengébb, kicsit széteső struktúra, nem túl megjegyezhető, szabálytalan dallamok. Meg kell jegyezni, hogy ekkorra a zsáner már önálló alstílussá fejlődött és egyre több olyan előadó jelent meg, akik a korábban még csak kísérleti dolgokat teljesen természetesen használták. Nyilván Bugge, aki a kezdetekkor is ott volt, nem érezte ezt már teljesen mértékben egyedinek és ezért lépett el a korábbi eredményeitől, lévén nem szeretett volna négy egyforma lemezt kiadni. A Moving óta eltelt három évben megjelent egy live lemez is, amin tökéletesen nyomon lehet követni, hogy mekkora a különbség az élő bejátszások és a lemezfelvételek között. A sorozat betetőzése és egyben egy tökéletes válogatás, a három lemezes csomag, amely 2016-ban jelent meg, és amin koncertfelvételek, verziók kaptak helyet, hogy áttekinthető legyen az az impozáns zenei út, amin Bugge végigment.

A lemezeket már ezer éve nem gyártják – és régen ki is pörögtek, a használtpiacon viszont bagóért beszerezhető az összes. Én is így vettem meg őket újra 5-10 euorért, mert annak idején kölcsönadtam párat valakinek, és soha nem kerültek vissza; a gyűjteményből azonban nem hiányozhatnak. Azóta volt pár évforduló, de Bugge nem tartotta annyira fontosnak, hogy újranyomják ezeket a klasszikusokat, szóval ha megismerkednél velük, a discogsot tudom ajánlani azzal a kissé fanyar megjegyzéssel, hogy a postáért többet fogsz fizetni, mint a lemezekért. Egy részük minden bizonnyal fent van a szokásos online platformokon is, itt is meg lehet őket hallgatni, megéri. Számomra az újrafelfedezés élményén túl egy, már letűnt korszak hangulatának megidézése is volt egyben, de nem akarnék most a hamis nosztalgia nyálkás térfelére áttévedni. 

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .