Zenei terápia és a szorongás kivetülése

Jordan Rakei új zélandi születésű, ausztrál állampolgár, aki egy ideje már Londonban él és a patinás ninja tune kiadónál jelent meg az új albuma, amelynek címe What We Call Life. Rakei igazi multiinstrumentralista, több hangszeren is játszik, a zenéiben azonban mégis a kissé fátyolos, olykor Stingre hajazó énekhangja van a középpontban. A lemezen hallható darabokat nehéz lenne kategórizálni, de ha megpróbáljuk, akkor az elektronikától egészen a jazzig terjedne a stílusok keverése, de van olyan szám is, amiben vonóskíséret van, mégis könnyen hallgatható, amolyan mutáns, huszonegyedik századi pop zene, amely egyrészt a jazzből, másrészt a neo soulból építkezik. Nem véletlen, hogy Rakei a felkapott indie fesztiválok húzóneve, többnyire teltházas koncerteket ad, hol a saját nevén, hol a Dan Kye néven, ami az elektronikus zenei alteregója. 

A What We called life-on egyfajta kitárulkozásnak lehetünk fültanúi, amit Rakei a terápiája – pozitív pszichológia égisze alatt, jelentsen ez bármit is – során megélt, főként a szülei gyerekkorában történt válását dolgozta fel. Mindez leginkább a szövegeken érződik, amelyek okosak, közhely- és nyálmentesek. Az album kifejezetten hallgattatja magát, az olykor furcsa zenei megoldások, hirtelen váltások és a nem kimondottan dallamos megközelítés ellenére is. Ilyen zene rengeteg van és a téma is közhely, ma már lassan minden nyugat-európai elkényeztetett középosztálybeli fiatal azért kezd el zenélni, hogy elmondhassa, milyen volt a gyerekkora és mennyire meggyötörte az élet, de Rakei lemeze elkerüli ezeket a sablonokat. 

A másik lemez, ha lehet, a Rakei anyagának a tökéletes ellentéte, ugyanakkor szintén a ninja tune adta ki. A The Bug művésznévre hallgató Kevin Martin már elég régi szereplője az elektronikus zenei színtérnek és nem éppen a könnyen fogyasztható zenéiről híres, viszont minden anyaga húsba vágó, súlyos és széttördelt, savas, nyers és direkt. A The Bug név alatt többnyire modern dub és dubstep zenéket jelentet meg, hosszabb-rövidebb időközönként. Emellett tagja a King Midas Sound triónak is, és adott ki zenét a feleségének halálközeli élménnyé váló komplikált szüléséről is, amivel itthon is fellépett a Trafóban, vagy éppen duo lemezt a doom rock legenda Dylan Carlson-nal. Élő fellépései szintén elég „híresek”, mert nagyon hangos, nagyon sötét és szinte fájdalmas élmények, ahol nem csak a zene, hanem a fizikai érintettség az egyik legfontosabb – nem tudsz előle menekülni, a sarokba szorít és ledarál. Az új lemezt a lezárások inspirálták, Martin ugyanis szorongó alkat és a teljes bezártság alatt bele tudta önteni az összes dühét, frusztráltságát az új lemezébe.

Martin egyébként mindamellett nagy agitátor is, én többek között ezért is szeretem, mert nem szarozik és rögtön kimondja, hogy a világ mára elég egy elbaszott hely lett, és nem tartunk felé, hanem a közepén vagyunk a kibaszott apokalipszisnek, amivel maximálisan egyetértek. A Fire címre hallgató album olyan, amit korábban megszokhattunk tőle, sötét, komor, utópisztikus, nyersre, élesre és súlyosra van keverve, aminek nyilván az a célja, hogy az amúgy is durva basszussal felhúzott sound systemeken a szart is kiverje a hallgatóságból. A lemezen egyetlen világos pillanat sincs, minden hang fémes, vagy komor, a dobok torzítanak, de hát pont így jó, az emszík kiabálva és káromkodva kántálnak érthetetlen cockney vagy jamaikai akcentusban. 

Ha lennének igazi punkok manapság, nem csak műanyag utánzataik, akik azt hiszik, hogy az a menő dolog, ha heroinoznak és eljátszák a lecsúszottat, de a zenéjük töketlen és üres, akkor Kevin Martin köztük lenne, az biztos. Nálam ez simán tíz pontot ér. 

Lana Del Rey lemezeinek általában egy teljes cikket szoktam szentelni, nem tudom, miért éppen róla, de valahogy így alakult. Ez már a sokadik posztom Elizabeth Wright alteregojáról, de  most kivételt teszek és csak pár mondatot szeretnék írni az új lemezről, és nem csak azért, mert ez tetszett a legkevésbé Tőle, hanem úgy általában. Szóval az történt, hogy Lana Del Rey beelunt abba, hogy Ő Lana Del Rey. Mindez persze borítékolható szcenárió volt már két lemezzel korábban is, de úgy tűnik, hogy Lizzy Wright ennél az anyagnál gondolta ezt megosztani a nagyközönséggel. A Blue Banisterrel több baj is van, nem csak az, hogy nem teljes értékű lemez, a dalok egy része már korábban megszületett, de csak erre a lemezre kerültek rá. A nagyobbik baj az, hogy az anyagon csak a szövegek lettek rendesen megírva, a zenéket elfelejtették összerakni. Nyilván a koncepció az volt, hogy akkor most hullik le az álca Wright-ról – Ő maga is adott a lemezhez egy használati utasítást: úgy hallgassátok, hogy ez most én vagyok és nem az alteregóm, stb –, és arra is lehetett számítani, hogy magát fogja elemezni; mit ad Isten meg is jelent a magánéleti szál, amiben Wright arról énekel, hogy gyerekkorában verte az anyja. Emellett lejelentkezett minden közösségi platformról, és az elvonultságot választotta – mindezt az húzta alá, hogy a dalokhoz készült videók puritának, valójában elég béna mindegyik. 

Az anyag egyik oldala teljesen vállalható, a legtöbb kritika ki is emeli, hogy a szövegek változatosak és mélyek, de a zenék nagyon jellegtelenek, szinte csak kíséret, messze a korábban ismert és védjegyszerű anyagaitól. Sajnos nem nagyon vannak közreműködők sem, az egyik dalban a nővére énekel – legközelebb esetleg a bejárónőt is fel lehetne kérni egy duettre, esetleg a kertészt, hasonló színvonalú lenne az is. Szóval hiába a lemez köré kanyarított történet, és hiába, hogy az Arcadia végén van egy váltás és a dalban végigvitt metafora nagyon szép – a város akár egy élő test, amiben megfér nagyon sok érzelem is, valós kötődés a helyhez ahol születtél és ahol felnőttél, amire aztán rávetül a haza fogalma is – ez inkább tűnik egy szép nagy alkotói válságnak, mintsem egy új „stílusnak” a Lana Del Rey ouvre-jében, vagy amit Ő szeretett volna, a valódi, hiteles megszólalásig eljutni. Sajnos a Blue Banister messze a leggyengébb anyag, amit eddig kiadott – zeneileg biztosan. Eléggé úgy tűnik, hogy ennek jó nagy kudarc lesz a vége, legalábbis szerintem. Ha abból fel fog tudni állni, akkor beszélhetünk hitelességről. (A videókon egy vékony, csinos nőt látni, míg a paparazzi fotókon meg egy szétcsúszott valakit.)

Ugyanis ezerszer bemutatott és megénekelt módon a popsztár életmód nagyjából egyenes út a pokolba, többnyire drogokkal segítve a teljes szétesést, ráadásul ennek ott, ahol Wright él, komoly kultúrája is van. A tapasztalatok alapján ezen azért a nagy többség végigmegy, viszont a végére nem sok mindenkinek sikerül maradéktalanul visszatérnie. Nagyon kevés olyan popsztár van – mint szegény George Michael volt – akinek Older című lemeze az egyik olyan kivétel, ahol mindez összejött, és a csillogóan dallamos felszín alatt valódi művészet lakozik. De hát ehhez valószínűleg kellett Anselmo halála is. (Anselmo Feleppa George Michael szerelme volt, aki a kapcsolatuk zenitjén elhunyt az AIDS szövődményeinek következtében, az Ő emlékére született az Older nyitódala a Jesus to a Child)

Liam Bailey Londonban élő reggae énekes. A finom, főként gitárhangzásra épülő lemeze egy éve jelent meg Ekundayo címmel és inkább amolyan városi soulba oltott akusztikus reggae volt, mintsem – a Londonban egyébként nagyon erős – modern reggae. Én most azonban nem erről a lemezről, hanem az Ekundayo Inversion-ről akarok írni, amelyet az amerikai  El Michels Affair zenekar verzióit tartalmazza. Akinek nem ismerős a zenekar név, annak pár mondat róluk. A bandet Leon Michels alapította kísérőzenekarként. 

Elsősorban hip hop előadókkal játszottak együtt, aminek az lett az eredménye, hogy a legendás long island-i Wu Tang Clan darabokat hangszereltek át jazz zenekarra és adtak ki. De készítettek egy időben nagyon divatos a hetvenes évek amerikai pornó filmjeiben hallható zenéihez hasonló kvázi filmzenét is, és kalandoztak mindenféle egyéb marginális zenei területeken is. Ezek a lemezek aztán elég szép sikert futottak be az underground szcénában. Bailey anyagát is ilyen formában írták át, de most nem jazz és olykor funk, hanem inkább akusztikus reggae lett a végeredmény, és az történt, ami elég jelemző erre a világra, mármint az undergroundra, hogy a remix jobb lett, mint az eredeti. A bónusz a dologban az, hogy nyomtak belőle vinylt is, és még be is szerezhető. Volt időszak, amikor hetekig ezt hallgattam, annyira el lett találva. Könnyed, laza, de egyáltalán nem limonádé, sok fúvóssal, hammond orgonával és remek zenei megoldásokkal.

Gondolom, mindenki tudja, hogy idén száz éve született Pilinszky János, a jeles időpontra a sok program mellett néhány zenei „megemlékezés” is született, ezekből az egyik Pátka Rozina elektorinikus zenei alteregója a MINKA Tilos csillagon* című lemeze. A zene kortárs elektronika különböző területeiről, hol ambientes, hol tört, hol pedig kötött ütemű, technoid lüktetéssel operáló darabok. A tételekben a szövegek természetesen iszonyú erősek, és nem csak azért, mert Pilinszky mindig aktuális, hanem azért is, mert a feldolgozások zenei nyersessége jól ellenpontozza a verseket, amelyek – innen visszanézve – bár nagyon erősen a katolikus hagyomány kulturális hagyatékára alapoznak, mégis iszonyú modernek.

Ma már érdekességnek tűnik, de Pilinszky már a hetvenes években is klasszikusnak számított, mindannak ellenére, hogy mind a beszédmód, mind a megmozgatott kulturális anyag nagyon radikális volt. Sajnos nincs belőle fizikai formátum, de a bandcampen meg tudjátok venni a nem tömörített formátumot is.

▶︎ Tilos csillagon – Pilinszky János versei | Pátkai Rozina Minka | ROZINA PATKAI (bandcamp.com)

*A lemezen Döbrösy Laura és Horváth Kristóf is közreműködött

4 thoughts on “Zenei terápia és a szorongás kivetülése

  1. a ‘csillagont régen mi is játszottuk a zenekarunkkal valahol a punk és a hiphop között. Pilinszky nélkül nem múlik el hét azóta sem.

      1. nincs, soha nem studioztuk, csak egy punk/d’n’b koncertfelvetel bagyon rossz minosegben 😀

Leave a Reply to EarCancel reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .