Mélyütés – HIGH END Münich 2022

Van új kedvenc lemezjátszóm. Az örömöm szinte határtalan emiatt, de egyben megtapasztaltam egy hifista örömének szükre szabott voltát is miatta. A dolog úgy alakult, hogy két barátomnak is volt szerencsém az orra alá dugni az erről a bámulatos alkotásról készült bénácska fotómat. Mindketten gyanakodva tolták a homlokukra a szemüvegüket, egy pillanat alatt megállapították, hogy már megint teljesen érthetetlen módon rajongok egy számukra nagyjából indifferens tárgyért – majd ezt finoman, a saját stílusukban, de közölték is velem. Ezt egyfelől nagyon köszönöm nekik, másfelől akkor is muszáj elmesélnem – nektek is.

A szetyemotyákat bemutató pavilon egyik kis standján láttam meg a Yukisemitsu Audio Yuki AP-0 -át. Szerelem volt első látásra. Én bírom a 47 Lab és a Simon Yorke lemezjátszók ipariságot, funkcionalitást meglepő mérnöki ötletekkel ötvöző stílusát, és a fémet nem rejtegető szerkezetüket. A Yuki mindezt tökéletesen hozza, de még magasabb szinten, és kicsit hozzátesz a 60-as évek Braun hifijeinek, Dieter Rams formaterveinek a világából.

A gyártó, a japán YUKI Precision 1950-ben alakult és fémforgácsolásra szakosodtak. Ma is ez a fő profil, beszállítók a repülőgép, hadi és űriparba, gyártanak alkatrészeket orvosi műszerekhez és különleges mechanikus órákhoz. A hifi, vagyis ez a lemezjátszó csak olyan hobbiprojekt náluk. A fő kitaláló Jun Nagamatsu rendes tudományos fokozattal és fizikusi múlttal bír, de közben nagy zenerajongó is – ismerős a történet. Na de mit tud a lemezjátszó? Mágneses csapágyazás, saját fejlesztésű hangkar mágneses csillapítással, 78-as sebesség, hely a második karnak és hát a megjelenés. A kiállításon egy fekete terítővel letakart asztalon állt egymagában. A hátuljából egy drót futott az asztal alá, majd vissza két középkategóriás fejhallgatóba. Amit ebben hallottam az tetszett, dehát mindegy is. Kétmillió jen az ára, és hiába örültem én annak, hogy találkoztam a Yuki AP-0-val, és örült Nagamatsu san, hogy én örülök, aligha fog bekerülni a nagyszobámba, talán nem kell magyaráznom, miért.

Aztán van új kedvenc hangszórótípusom is, az elektromágneses. Mondjuk ez nem előzmény nélküli, volt már szerencsém ilyenhez, ami sokkolóan jó volt, de most még inkább a meggyőződésemmé vált, hogy ebben a dugjuk be az áramot a hangszóróba dologban van valami mágikus. A dolog úgy indult, hogy a kiállítás másik felén, a hifideluxe-on az Audio Note UK demón gyanúsan jól szóltak az E dobozok. Messze a legprofibb showDJ cserélgette a lemezeket, amiken zenék voltak, és nem demó anyagok, nem félt betenni Rush-t és zúzósmetált, hogy aztán jöjjön az élőben csellózós rész Bélangertől. És ez meglepően jó volt, pedig én nem vagyok nagy rajongója az AN E dobozoknak, sőt. Amikor először találkoztam velük, a mindenerény mellett hallottam benne egyfajta dobozosságot, amin sohasem tudtam felülemelkedni. Hát itt sikerült. Már vagy egy évtizede vannak hírek ennek a doboznak az érkezéséről, azt is tudni, hogy az Altec 801B adta az inspirációt a fejlesztéshez, de most végre nem a főnök szobájában áll, hanem nyilvánosan is bemutatkozott.

És a másik, azt így most hazavinném hang is elektromágneses hangszóróból jött. Ez a Wolf von Langa Son. Ilyet hallottam carbon4copy kollégánál és most a kiállítson az Air Tight szobában, ahova belépve a Whole Lotta Love pörgött a lemezjátszón. Na, ez igazi nyakbehúzós zene. A szám zseniális, de nagyon nehéz eldönteni, hogy abból a lavórnyi torzításból, amit hallunk, mit csinál a hifi lánc és mit csináltak Greta Van Fleeték Jimmy Page-ék a stúdióban? Elég volt két perc, hogy engem meggyőzzön a rendszer, hogy amit hallok, azt mind Led Zep csinálja, és semmit a Won Langa meg az Air Tight. Persze, tudom én, hogy papíron ez nem lehet igaz, hiszen triódás csöves, meg 30 centis mély(közép?) elváltva 2 kHz-en ilyet nem csinálhat, de én meg voltam győzve. Meg még utána vagy 20 percig, és amikor háromszor visszamentem, akkor is.

Mikor megjelent maga Wolf von Langa, egyszerűen muszáj volt neki is ellelkesednem mindezt. Kedves volt, meglepően sokat sikerült hifimegbeszélgetnünk. Elmondta, hogy az elektromágneses hangszórók világába egy, a hifi gyűjteményébe került Voigt hangszóró húzta be. Mesélt arról, hogy érzett rá arra, hogy a szélessávúak alfaja nem az ő világa. Hogy jött rá, hogy melyik mérés mennyire informatív, mennyire tükrözi vagy éppen fedi el a valóságot, amit hallunk. Arról, hogy a felfüggesztés kialakításával, milyen széles tartományban lehet hangolni a hangszórót – akár előre gondolva a keresztváltásra is. Arról, hogy milyen kevés helyen gyártanak kellően tiszta vasat, ami megfelelő számára az elektromágneshez. Arról, hogy a tápegységgel tudja finomhangolni a megszólalást. Sőt, még egy kis finom mosollyal arra is rábólintott, hogy a kiállítás előtt úgy gondoltam, hogy a Son egy nagy, feltűnő és drága hangszóró, de itt kiderült, hogy egy szolídan árazott apróság, ami könnyedén illeszthető minden környezetbe.

Merthogy a kiállítás jó része erről szólt. Monstrumok meg gigászok, tizen és százezer eurós árakon. A kiállítók mintha nem gondoltak volna azokra, akiknek nincs külön zeneszobájuk, vagy inkább termük és zenét szeretnének hallgatni, nem demóanyagot. Na jó, ez utóbbi nem teljesen igaz, mert egy csomó szobában láttam a falnak támasztva jó lemezeket, csak éppen valahogy sose került rájuk sor. Az olyan cégek, mint az Audiodinamica a cuki kis dobozaikkal, amiket bármilyen nyomattal az előlapon és sokféle színben kérhetünk, meg viccesen futnak rajtuk erre-arra a ledek, és pár ezer eurót kérnek darabjáért, csak csendesen meghúzódni tudtak egy nagy csarnok szélén. Hogy szóltak? Nem tudom. A hely annyira esélytelenül zajos volt érdemi meghallgatásra, hogy inkább kihagytam, bár talán pont nekik lett volna a legnagyobb szükség arra, hogy a hanggal győzzenek meg.

Jó, azért voltak meggyőző monstrumok. Például a Kaiser Acoustic Kawero! Grandéja határtalan hangtömeget hozott le halkan meg fejletépős hangerő mellett is, és csak finoman jelezte, hogy azért nagyobb tér kellene neki, hogy kifussa magát.

Hogy talán túlzás, amit ultra high-end néven próbálnak eladni az embereknek, az a svájci Piegánál is feltűnt. Régi motorosok a szakmában, de ők inkább berendeztek egy szobának tűnű helyiséget kanapéval-komóddal, nem high-end állványon álló nem high-end elektronikákkal és ez, bármilyen furcsán hangzik, különleges és feltűnő volt.

A vonzódásom a nem gigászihoz a lemezjátszóknál is kiütközött. Például TechDas volt minden méretben, de nekem a legkisebb, az Air Force V tetszett. Valahogy benne van a Micro Seiki esztétikum, csak modern köntösben. Nem, az árát nem akarjátok tudni még ennek a csöppségnek sem.

A végére hagyom a nekem leginkább meglepetés szobát. Itt Popori Ottó panelsugárzói szóltak 72audio hangkarral, trafóval, elektronikákkal. Még ha nagyon béna lett volna a bemutatójuk, akkor is megérdemelnék a dicséretet, mert egy egész magyar különítményt mentettek meg ásványvizükkel a szomjhaláltól, de nem volt az. Nagyon nem. Egyfelől a Popori hangfalak jól néznek ki, abszolút profi produktumok és technikai megoldásaik, meg a hangjuk is egyedivé teszi őket a laposáttetsző hangkeltők mezőnyében. Én nem vagyok nagy panelsugárzó rajongó, de azokat a dolgokat, amiket nem szeretek bennük, a kiállításon nem hallottam, amit meg igen, az ott volt. A Bodnár Zsolt által tervezett, épített 72audio dolgok pedig tökéletes partnernek bizonyultak. Egymást erősítő, szinergikus volt a megszólalás, és a zeneválasztás is messze túlmutatott a toljuk a jól szóló demó anyagokat kategórián.

Persze nem láttam mindent, biztos volt valami szuper, ami kimaradt, de a harmadik napon már nem voltam teljes értékü meghallgató ember. Két rendszer is kiütött, szó szerint. Rettentő kellemetlen, szédüléssel járó fülfájást kaptam a bemutatójukon. Ilyet még sose tapasztaltam, még autós hangnyomásversenyen sem, és bevallom megijedtem. Vagy fél óra kóválygás után lettem jobban, és még visszamentem a kedvenc szobámba zenefeltöltődni, de többre nem vállalkoztam. Talán majd jövőre. Igérem, felkészültebb leszek, viszek füldugót is.

A többit pedig képaláírásban mesélem el: