Másvilág

Melankólia, űrjazz és filmzene zongorára: késő októberi lemezajánló

Wolfert Brederode, a fiatal holland zongorista már régi motoros az ecm-nél. Négy önálló albuma is megjelent, pontosabban egy trió és három quartet lemeze, ahol Ő a zenekarvezető és a szerzemények nagy részét is Ő jegyzi. Mindegyik lemezén hangsúlyos a jazz fősodrától eltérő, melankolikus, hangképszerű megszólalás, előszeretettel támaszkodik a kortárs kamarazene megoldásaira, amelyekben ugye a megírás aktusa nagyon fontos, míg a jazzé meg a rögtönzés. Új lemezén (Ruins and Remains) ezt az irányt viszi tovább egy vonóskvartettel kiegészülve. (A lemezen ezért külön fel vannak tüntetve mint szerzők, valamiért a dobos is kapott kreditet, gondolom ugyanezért) Az album gerincét az első világháború emléknapjára egy felkérésre komponált szvitre építette fel, majd bővítette ki. A darabok is ilyenek, hol szomorúak, hol komolyak, szintre semmi játékosság nincs bennük, csak valami tompa fény, amolyan késő őszi ragyogás. A mostani kortárs jazz megjelenések között egyértelműen az egyik legerősebb, mondjuk Brederode mindig is hasonló módon közelítette meg a jazzt, amely kevéssé volt szólóisztikus, sokkal inkább a mikro történésekből, dallamtöredékekből építkezett, messze a mesélő mehldau-i hangzástól. Ettől teljesen egyedi a hangzása, nem nagyon tudok más hozzá hasonlóan gondolkozó zongoristát, aki így játszana, ennyire finom billentéssel és hangzással. Nagyon jó lemez.  

ASC-ről már sokat írtam, James Clements egy önálló „intézmény” az elektronikus zenében. Amellett, hogy a sötét, grey area techno-ban az egyik legnagyobb név, előszeretettel váltogatja a stílusokat és ad ki egymástól teljesen eltérő anyagokat. Az egyik legfrissebb megjelenése – mert iszonyú termékeny egyébéként – A Strangely Isolated Place nevű amerikai kiadónál jelent meg, ahol többnyire furcsa, a fősodortól eltérő elektronikus zenei producerek munkáival találkozhatunk. Az Original Soundtrack kizárólag zongoramintákra épül, nyolc csodálatos, álomszerű, repetitív tétel van rajta. A lemez cd-n is megjelent, az album amúgy nagyon szép kiadvány is, merített papírra nyomott fekete-fehér tusrajzzal. Az igen borsos ára sem tartott vissza attól, hogy megvegyem, ugyanis alig száz darabot nyomtak belőle, de megérte. A hifi shown is fel akartam tenni, de valahogy nem maradt rá idő. Pedig tényleg fantasztikus lemez, rommá hallgattam még mielőtt a cd megjött volna, de azóta is rendszeresen megy. 

Bugge Wesseltoft a duo felvételeinek második részét adta ki a saját kiadóján, a Jazzlanden. Bugge lassan hatvan éves, de még mindig friss, mindig üde és még mindig képes a saját világán belül megújulni. A Duo II-n mindössze nyolc tétel szerepel, többségüket Henrik Schwartz-cal írta, van belőle vinyl lemez is. A darabok egy-egy ötletet, témát bontanak ki, valami egyszerű programozott alap vagy percussion téma fölött, olykor akad benne némi vokál is. Ez elsőre nem tűnik nagy dolognak, csak hát két fantasztikus zenész csinálja, tele ötlettel, zenei megoldással és finom, de tiszta dallammal. Hideg téli estéken, vagy az egyre korábban sötétedő szürke novemberi délutánokon ideális hallgatnivaló. 

Amikor még sok drum and basst hallgattam, akkor dBrdige exit kiadója volt ez egyik kedvencem. Egyrészt egészen merészen kísérletező volt a hangzásuk, másrészt meg sohasem tértek le a hallgathatóság mezsgyéjéről. Manapság már nem hallgatok annyi drum and basst, de az exitet még mindig követem, szeretem, és talán pont ugyanannyira kísérletező és kreatív a kiadó feje, mint eddig volt. dBridge alteregó eredetileg Darren White-ot takarja, aki a műfaj egyik nagy öregje. Már a kilencvenes évek óta építi a drum and bass kultúrát zenéivel, akkor még a Bad Company nevű formáció tagjaként. Mint tudjuk, a műfaj a kétezres években volt a csúcson, az exitet 2011-óta csinálja, ez is több, mint tíz éve már. A covid alatt írtak egy EP-t Madison Willing-gel, Made in Silence címmel. A lemez a magányról, az elszakadásról szól, illetve mindenről, ami a covid miatti lezárásokban a modern embert érintette. Gyász, üresség és tehetetlenség. A stílus valahol a drum and bass éteri vonalán mozog, de szerintem ezek inkább a 170 bpm körüli modern elektronikus zenék, amiben egy jól körülhatárolható stílus sincs kiemelve, mert ahhoz az alkotók túl sok mindenből merítenek. 

Covid ihlette lemezből ugye születetett egy tonna, a Made in Silence mégis kiemelkedik a mezőnyből, pont azzal, hogy ezekből a zenékből az eredeti indíttatás nem derül ki. Olyan, mintha nem is vírus lenne az igazi ihlető erő, hanem a trackek egyszerűen két kreatív alkotó közös munkái lennének. A négy darab mindegyike telitalálat. Van belőle fehér színű vinyl is, ami olyan, mint majdnem minden exit kiadvány, az egyik oldala 33-as, a másik 45-ös. dBridge-nek a mixei is nagyon jók, és soha nem adja közre a tracklistet, ami tök szimpatikus, lévén ezeknek csak az az értelme, hogy mások helyet kitúrsz egy csomó jó zenét, így meg nehezebb megtalálni. 

Tavaly írtam a Blue Note re: imagined lemezről, amelynek a második része is megjelent a napokban. A patinás kiadó ugye a korábbi felvételeinek darabjait bocsátotta feldolgozásra a mai – többségében angol, vagy Angliában élő fiatal – muzsikusoknak. Az első rész annyira jól sikerült, hogy a kiadó jónak látta a másodikat is megvalósítani. Nyilván ennek két oka van: az egyik kereskedelmi, a másik pedig ennél sokkal prózaibb, a hagyomány. A feldolgozások így is, úgyis megvalósultak volna, de mennyivel jobb, ha ezt és a nagy elődök ma is ható inspirációját a kiadó adja ki. Arról, hogy melyik a jobban sikerült lemez, az első, vagy ez, a második, megoszlanak a vélemények, én mindkettőt szeretem és egyben ajánlom is. Mivel a forint tartósan gyenge, a vinyl kiadás már simán felszalad tíz fölé, szóval a rajongóknak ajánlom. Én megvettem ezt is, sőt a két 7 incsest is, aminek semmi értelme nem volt, de hát ez van.

A warpot szerintem senkinek nem kell bemutatni, az egyik legpatinásabb, mindig megújulni képes, alapvetően elektronikus zenei kiadó. Mint minden haladó szellemű zenei műhely, a warp is követi a trendeket, és úgy tűnik, hogy a jazzbe oltott ambient nagyon megy mostanában, így a fiatal hárfás Nala Sinephro lemezét a warp adta ki. A szinte teljes mértékben rögtönzésre épülő anyag egészen furcsa, olykor elhalkuló, majd felerősödő, morajlásszerű darabokból áll. A címében Space 1.2 egy Sinephro által alkotott, űrszerű világot jelöl. A darabokban a kortárs londoni jazz szcéna ismert nevei is közreműködnek és a lemez az indie oldalakon elég szépen tarolt, a pirchforkon is nyolc pontos értékelést kapott, ami persze sokat nem jelent – az is csak egy kritika, de valóban jó lemez lett. Elmélyülést kívánó anyag, ami nem túl mély, de zeneileg érdekes. A zenékben van minden: spirituális jazz, ez manapság nagyon divatos hívószó, de itt működik és nem válik öncélú művészkedéssé. Az anyagnak van vinyl verziója is, ami kivételesen nem méregdrága és beszerezhető. Erősen ajánlom. Néha meghívnak bohóckodni a kedvenc kávézómba, ami tulajdonképpen kettőtől négyig tartó lemezezést jelent, ott is feltettem, ahogy láttam, tetszett, szóval nagyon nem lehet vele mellé lőni

Previous Post

2 thoughts on “Melankólia, űrjazz és filmzene zongorára: késő októberi lemezajánló

  1. Megkérdezhetem ha nem vagyok indiszkrét, hogy melyik az a kedvenc kávézó, amit a Nala Sinephro lemeznél említett?

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: