Reneszánsz hangszerek, bársonyos bariton és elektronikus vadulás

Skalpel, a lengyel gépi jazz duo még a kétezres évek elején ült fel a „nagy” downtempo divathullámra, ami azért is érdekes, mert ők pont nem a dallamos, jól dúdolható és a chill sátorban is működő zenéikről híresek, hanem a füstös, kicsit dark, hangmintákból összerakott jazzről. A két korai lemezük, amelyek a ninja tune-nál jelentek meg, szerintem megérdemlik a stílusteremtő jelzőt. A már meglévő zenékből történő cut and paste avagy mintázásos technikát eredetileg a hip-hop producerek fejlesztették tökélyre a kilencvenes években a kor két Akai mintavevőjével. A Skalpel is hasonló módon dolgozott, azaz már meglévő lemezekből kimintázott, kivágott hangszerhangokat vágtak ki és raktak belőle össze valami egészen mást, amiben volt jazz, meg volt némi trip-hop, olykor pedig belassult törtütemek. Időközben azonban ők is stílust váltottak, és beemelték a hangzásukba a house-t, majd a nu jazz és broken beat-et, manapság pedig a – kissé fellazított – drum and bass ütemképletet is. Az utolsó két albumukon messze kalandoztak eme stíluseszközök felhasználásával. 

Ugyan egyik sem volt egy kiemelkedően kreatív lemez, nem sok vizet zavart, de mivel a régi státuszuk megkopott fénye még pislákol valamennyire, és simán van közönségük, főként otthon, nem hagyták abba a zenélést. Azóta egyébként elkerültek a ninja tune-tól, akit ez nem tartott vissza attól, hogy a két klasszikus albumot és a remixeiket sorozatosan újranyomja, megjárták a Plug Research-öt és nyilván gründoltak maguknak új kiadót, amikor az a közreműködés is kifulladt. Az új lemez immár (Origins) letisztult, de fényesre polírozott hangzással adagol egy új(nak tűnő) Skalpelt, ahol a módszer maradt, de a hangzás valami egészen más. Nagyon sok újat ne várjunk, a két tag maradt a bevált formulánál, persze van némi analog szinti is, de azért képesek voltak egy olyan, áttetsző és fényes hangzást kikeverni, amit jó hallgatni. A zenékben van annyi ötlet, hogy az egyszeri hallgatás után is megmaradnak. Nálam plusz pontot ér, hogy szép lett az artwork, magyarul a borító. Van belőle lemez is. 

Az Auxiliary James Clements – alias ASC – kiadója. Clementsől már sokat írtam, ahogy az Auxiliaryről is, szóval az új SAM KDC EP-t nem meglepetés, hogy ajánlom. A hangzás ugyanaz, mint amit már megszoktunk, 170 Bpm körüli grey area techno és kavargó layerek, ahogy azt megismertük. Én nagyon szeretem az ilyen világvége szerű, az űrre és a távoli, megfejthetetlen csillagokra is utaló, de egyéb más, sötét, rémálomszerű képeket előhívó zenei világot. Ez egy újabb minőségi eresztés ebből. Az Auxiliary lemezek mindig jól szólnak és nagyon szépek is, van belőlük egy komplett gyűjteményem, de nem ezért ajánlom, hanem a zene miatt. Flaminia név alatt alkotó producer egyelőre új arc a szcénában, nem tudom, mennyit tett hozzá a lemezen hallható trackekhez, de a hangzás annyira védjegyszerűen Sam KDC-től megszokott, hogy ezen nem sokat töprengtem.

A Blue Note úgy döntött, hogy az idei év, jazztől kissé távolabb eső, ún. kommersz dobása, amiben mindenképpen van Norah Jones, Leonard Cohen dalainak feldolgozása lesz. A kiadó emblematikus nevei felelnek a coverekért, kifejezetten kellemes, jól sikerült darabok lettek, mondjuk Cohen dalaival nem nagyon lehet hibázni. Ide azért megemlíteném, hogy ez sem mindig sikerül, annak idején a Nonesuch Johny Mitchell tribute-tal példul nem így járt, az sajnos rettenetesen gyenge eresztés lett, pedig ott azért voltak sztár státuszú előadók is, például Björk, de mint látjuk, ez sem garantál semmit. A lemez vinyl verziója elég borsos, de szerintem megéri.

Ezt a két zongora énekhang duó lemezt (Midnight Shelter/Still Life) már próbáltam promózni egyszer a facebook-n, azóta annyira megszerettem, hogy kénytelen voltam utánanézni és megvenni mindkét lemezüket. A sztori kőegyszerű. A covid miatti lezárások miatt mindkét művész összes koncertjét le kellett mondani, ezért arra gondoltak, hogy a kedvenc dalaikból feljátszanak párat egyikük lakásában, ahol semmi nincs csak két mikrofon, egy felhangolt pianinó meg ők ketten. Ez az intimitás nem idegen az alkotástól, de valamiért olyannyira jól sikerültek a bejátszások az összhang és a kémia annyira működött, hogy végül lemez lett belőle, ez lett a Midnight Shelter. Ők maguk is meglepődtek, hogy a teljesen lecsupaszított dalok milyen gazdagon szólaltak meg. Vasandani hangja és érintettsége olyannyira elvitte a hátán az egész produkciót, hogy Romain Collin sima kísérete is elegendő lett volna a sikerhez, itt viszont ennél többről van szó. A kettejük összhangja olyan egységes, élő és gazdag bejátszás lett, amit talán a klasszikus zenében a „nagy” zongora és bariton kettősökben hallhatunk. Fogalmam sincs, hogy hányszor játszották fel a darabokat – Vasandani nem ír erről a lemezhez készült jegyzetében, csak arról, hogy hány dalt szemelt ki és melyik működött –, de az egész produkció hangzása, megszólalása annyira emberi, gazdag és egységes, hogy az ember az első pillanatban tudja, hogy ez alól nehezen vonhatja ki magát. Főként jó rendszereken egészen elképesztően varázslatosak. Az első lemez egyébként lendületesebb, jobban egyben van és nagyobbat is üt, valószínűleg azért, mert Collin azon egy „valamilyen”, egyszerű zongorát használ, ami ugyan fel van hangolva, de a billentések finomsága nem jön át a felvételen és színtelenebb is. A második lemezen már Steinwayen játszik, aminek ugye sokkal nagyobb ívű, színekben és árnyalatokban gazdagabb a hangja, még jobban közelítve a klasszikus zenéhez az albumot, viszont nem marad Vasandani törékeny, játékos ugyanakkor dinamikus hangjának akkora tér, így hiába hajlékony és ezerszínű, a dalokban olykor a zongora viszi a kreditet, ami speciel nem baj, csak én bánom egy kicsit. Érdekes, hogy a bandcamp-en kívül ezeknek a lemezeknek szinte semmi visszhangja nem volt, ami persze csak azt támasztja alá, hogy a valódi művészetre vajmi kevés igény van. A nem nyálas, szépelgő vagy finomkodó érzékenység és a tartalmas minőség nem fogyasztható, az értő befogadásra meg alig van igény. Szerintem mindkét lemez messze kiemelkedik a hasonló, ám szinte kizárólag a szórakoztatásra való anyagok közül. Nem is tudok jelenleg olyan vokális jazz lemezt mondani, ami utolérné ezt a kettőt. Mindkét anyagból van vinyl, pontosabban az egyik még rendelhető, a másik meg előrendelés státuszban van. Az más kérdés, hogy a Midnight Shelter cédén speciel jobban szól – nem tudom, miért van így egyébként. Nekem ez a két lemez az igazi karácsonyi ajándék tekintve, hogy az emberiség egy része a karácsonyban nem a szeretet ünnepét látja, hanem egy újabb lehetőséget a vásárlásra. Én viszont szeretném nem szem elől téveszteni az eredeti indíttatást és az ünnepet ünnepnek élni meg a szeretteim körében. Ennek tökéletes alfestő zenéje lesz ez a két album. 

A londoni Ezra Collective már egy ideje elég menő a jazz underground szcénájában, ha van ilyen. A különböző indie oldalakon szépen tarol, a bandcamp-en például pedig az év lemezi közi is befért az új anyaguk. Amúgy semmi különöset nem csinálnak, egyszerűen csak beolvasztják zenéjükbe a különböző, a jazztől amúgy távol álló stílusok jegyeit is, mint például az afrobeatet, vagy a hip hopot, dubot és reggae-t. Az egyszeri hallgató ebből kb annyit vesz észre, hogy az egyik trackban rappelnek, a másikban van vokál és lépten nyomon felbukkan valami ismerős dallam. A Where are Meant To Be amúgy a covid alatt született sessionökből áll és kifejezetten kellemes hallgatni való, a fúvós szekció erős és a lemeznek van húzása. A tizennégy darab mindegyikében van valami, ami összetartja az egészet, szóval erős ajánlásomat élvezi. A lemez beszerezhető vinylen is, háromféle verzióban is.  Ja és a borító fotón utalásként vagy viccből, de a blue note-nál tavaly megjelent hét incses lemez is ott van. Kérdés, mit szól ehhez Don Was?

Én őszintén szólva azt hittem, hogy Jakob Bro új anyaga – Once Around the Room – tovább megy azon az úton, amit megkezdett mint a kortárs gitárosok egyik magasan jegyzett neve. Amikor viszont megjelent az új albumhoz készült rövid videó előzetes, már a borítóról is tudtam, hogy ez egy tribute lemez lesz. Az I Have the Room Above Her című, Paul Motian, a nagyszerű dobos által írt lemez és a zenész emlékére komponáltak néhány darabot Joe Lovanoval közösen. Érdekes, hogy nekem a borítón először fel sem tűnt, pedig rajta van egészen egyértelműen, sokkal inkább a fotó hasonlósága ütötte meg a szememet, majd ez után jött a cím. Az album főhajtás Motion munkássága és személye előtt, amiből persze a hallgatók inkább az általa megvalósított hangzást fedezhetik fel. Mindkét zenész írt rá darabokat, lévén sokat dolgoztak együtt korábban Motian-nal, Lovano konkrétan az eredeti lemezen is. A sajnos már halott dobos zeneisége és munkássága mindkettőjük ouvre-jében mély nyomott hagyott. A darabok szerteágazóak, folyondárszerűen felépítettek, szinte a teljes anyagot a szólóknak és rögtönzésnek rendelik alá, így aki a Bro által képviselt finom dallamokat és a meditatív hangulatot keresi, itt azt nem fogja megtalálni. Még azt kell elmondanom, pontosabban leírnom, hogy a lemezen két dobos is közreműködik, ami ilyen értelemben kuriózum.

Talán köztudott, ha nem akkor most coming outolok: nekem a régi zene sohase volt a kedvencem, nem igazán érdekelt, és bár a magyar blogot, ahol erről írnak mindig nagy kedvvel olvasom, de nem érint mélyen a dolog zenei része, nincsenek is régi zenei lemezeim és nem vagyok egy Harmonia Mundi rajongó sem. Most viszont mégiscsak bemerészkedek ebbe a kulturkörbe mint óvatos amatőr. Magamnak sem tudom pontosan megmagyarázni, de egy időben egy csomó youtube csatornára feliratkoztam, gondolom, azért, mert botor módon azt hittem, majd ezen a platformon fognak a kiadók mindenféle újdonsággal előrukkolni, meg itt fognak az új megjelenésekről tájékoztatni, amiről ugye én nem szerettem volna lemaradni. Hát nem így lett, nagyon nem, de ez mindegy is, a lényeg, hogy amikor bejelentkezek, hogy valami mesét indítsak esténként a gyereknek, még mindig feljön egy csomó ajánlás ezekről a számomra rég halott csatornáktól. Így találtam rá erre a lemezre is, amiben elsőre az fogott meg, hogy milyen lelkesen mesélnek a zenészek az anyagról. A téma Mozart valamelyik darabja, a zenében a leglerágottabb csont, lévén Mozart az egyik legtöbbet játszott zeneszerző, ha nem vezet toronymagasan az öreg és morcos bécsi öreg, Beethoven mellett. A klasszikus zenei lemezeim között is magasan túlreprezentált, minek vennék még egy lemezt. Viszont az ecm-nél megjelent dupla lemezes, Schiff féle Schubert-et, amelyen egy korhű hangszeren játszik, meg eléggé kedvelem, gondoltam ez sem lehet annyira mellélövés. Sokat nem akarok írni az anyagról, mert mint mondtam, nem sok közöm van ehhez a zenei világhoz, de valahogy ez a lemez eléggé beakadt. A dupla cédén amúgy nem csak Mozart darabok vannak, és nem mindenhol a historikus előadásmód a lényeg meg nem is a régi korhű hangszerek, hanem az egyfajta más megközelítés, amire a lemez címe is utal. Az eredeti indíttatás amúgy a billentyűs hangszerek köré épül, mert hogy Mozart korában leginkább a sokféle hangszer között is leginkább a billentyűs hangszerek domináltak. A darabok választását is elsősorban a hangszerek felől közelítették meg, de a végeredmény mégsem egy tucat Mozart anyag lett. 

2 thoughts on “Reneszánsz hangszerek, bársonyos bariton és elektronikus vadulás

  1. Kedves Ear, a cikk most is, mint mindig, inspiráló. Melyik az a régizene blog, amelyikre utalsz? Köszönöm!

Leave a Reply to Fazekas BCancel reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .