Új utak, régi szokások – kissák, divat, hallgatási ceremónia OJAS módra

Talán a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején merült fel először komolyabban a high-end üzleti létjogosultsága mellett a kulturális értékmegőrző szerepe is. Érdemes erről egy kicsit hosszabban és komolyabban is elmélkedni, vagy inkább körbejárni, hogy egyrészt mi is ez pontosan, másrészt, honnan indult és körülbelül hol tart most. Mint annyi minden dolog az életben és a világon, itt is egymásra épülő dolgokról van szó, amelyek folyamatosan oda-vissza áthatják a másikat. 

A magyar nyelvterületen először a Csontos István által kiadott marketingkiadványént megjelent ingyenes prospektusban jelent meg egy interjú Hiroyasu Kondo-val, ahol megfogalmazta a gondolatot és a személyes indíttatását, ami elég messze esett az iparban megszokott céltól, miszerint: elektronikai termékeket a rajtuk keletkező haszon miatt és -ért tervezzenek és áruljanak.

Egyáltalán, hogy ezen a mélyen üzleti szemléleten kívül más is vezérelheti az audio tervezőket a munkájuk során. Kondo az interjúban úgy fogalmazott, hogy a készülékeivel szeretné, ha az általa szeretve tisztelt Arturo Toscanini művészetét közelebb hozhatná az érdeklődőknek. Az eredeti terve az volt, hogy amikor készülékei, azaz egy teljes audio rendszer eléri azt a szintet, amit Ő maga már elég jónak ítél, és amelyek tesztjeinél Toscanini mono felvételeit használja referenciaként, akkor abból ajándékoz egyet a Toscanini alapítványnak, ahol a múzeumban rendelkezésre álló felvételeket lehet rajta meghallgatni. Azóta tudjuk, hogy ez nem történt meg, Kondo 2006-ban meghalt. Az interjút szerintem körülbelül mindenki elfelejtette és a felvetett gondolat sem vert gyökeret az audioban, én legalábbis soha nem hallottam olyan beszélgetést, ahol a high-end audio szerepét ilyen formában értékelték volna.

Azaz nem státusz szimbólumként, esetleg szobadísznek, vagy még inkább fura figurák mélyen underground, érthetetlen hobbijaként, hanem múzeumi installációként. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy fiatal és tehetséges divattervező(!) múlttal rendelkező Devon Turnbull, aki újra behozta ezt a gondolatot a high-end audio fősodrába – már ha van ennek a hobbinak ilyenje. Illetve sok más mellett ezt is. Nagyon úgy tűnik, hogy a mostani üzleti szemlélet mellett van egy masszívan a hallgatási kultúrára erősen fókuszáló irányvonal is, ami egyre másra tör be a klubbokba, különböző közösségi terekbe, vagy éppen a múzeumokba is, köszönhetően Devon Turnbull-nak, aki egyszemélyben az OJAS (estsd: ohasz) márka megalkotója, kitalálója, szellemi központja és akinek ízig-vérig high-end rendszerei egyre másra kerülnek be modernebb szemléletű múzeumokba, ahol aztán az emberek fizetnek azért, hogy hallgathassák.

Na de ki is ez a ma már nem is annyira fiatal ember, akinek ezt sikerült elérnie? És mi is van a deep listening sessionök mögött? Honnan indultak és az egésznek mi a köze Kondohoz, Japánhoz és Toscaninihez? És hogyan tudta Turnbull egyszemélyben elérni, hogy egyáltalán komolyan vegyék olyannyira, hogy a New York Times két kolumnás cikkben foglalkozzon vele? Vegyük akkor sorre mindezeket. 

Először is, Kondo nem a saját gondolatát fogalmazta meg abban az interjúban, hanem a Japánban történelmileg is nagyon fontos kulturális örökségre, azaz a kissákban megtestesült hallgatási kultúrára tett utalást, illetve fordította le a saját tevékenységére. És akkor itt egy kicsit ki kell fejtenünk, hogy mik is azok a kissák. A japán kissa (喫茶店, kissaten) szó eredetileg egyszerűen „teázót” vagy „kávéházat” jelentett, de a 20. század során egy sajátos kulturális intézménnyé vált. Ezek a helyek nem csupán kávézók voltak: a zenehallgatás, az elmélyülés és a közösségi élmény tereivé alakultak.

Az első kissatenek a 20. század elején jelentek meg Japánban, különösen Tokyo és Osaka városaiban. A kissatenek sajátos keverékei volt a kávézónak és bárnak, ahol nem a fogyasztás volt az elsődleges, hanem a kissában meghallgatható zene. Az egész kissa kultúra két dologra megy vissza, az egyik a Japán második világháborús veresége, a másik a közösségi szórakozás különleges formája. Az ötvenes években Japán nagyon szegény ország volt, ahol az emberek nem tudták megengedni maguknak, hogy saját zenelejátszó berendezéseket, vagy éppen lemezeket vásároljanak maguknak. Ráadásul nagyon kicsi helyeken éltek, ahol ezek a készülékek el sem fértek volna. Ugyanakkor megkezdődött a nyitás a nyugati kultúra felé, aminek keretében rengeteg amerikai jazzlemez érkezett az országba. Történelmi közhely, hogy a győztes hatalmak kulturális térhódítást is folytatnak a legyőzött országokban, nemcsak politikait és gazdaságit. A kissák lettek a nyugati zenei kultúra elsődleges terjesztői.

(Magyarország ezt különösen erősen megtapasztalta: a Szovjetúnió összeomlása után mi főként a németeken keresztül érkező magas és alacsonykultúrát voltunk kénytelenek fogyasztani a Fekete Erdő klinikával, az RTL-lel és a Ringier által felvásárolt (bulvár)sajtóval együtt) Japánban az első kissák még a kilecszázhuszas évek elején nyitottak, de a virágzásuk az ötvenes évek gazdasági pangására esik. Ekkor nyíltak egymás után a főként jazz és klasszikus zenei kissák, amelyek teázók, kávézók és bárok voltak, de az elsődleges funkciójuk a rituális zenehallgatás volt. A tulajdonosok gyakran fanatikus gyűjtők és rajongók is voltak egy személyben, akik a hangrendszerekből is a csúcsminőséget választották, de gyakran maguk építették az erősítőket vagy a hangfalakat. A kissákban történő zenehallgatásnak van egy rituáléja, ami nagyon ismerős minden audiofilnek. A legtöbb kissában ugyanis tilos beszélni, amíg a lemez szól és egyébként is Japánban vagyunk, ahol az ott élő emberek egészen máshogy viszonyulnak a csendhez, a zenéhez és a hangzó kultúrához is.

De sokkal inkább azért audiofil kánaán ez, mert a kissák tulajdonosai maguk is audiofilek voltak és arra törekedtek, hogy a lehető legjobb minőségben szólaljanak meg a lemezek. A kezdetekor alapvetően két kissa típus volt Japánban, a klasszikus zenére és a jazzra szakosodott kissák, később sokfelé fejlődtek, volt kissa, ahol csak egy előadó lemezeit lehetett hallgatni, de nyíltak rock, majd ambient kávézók is. A kissákban azonban nem csak a megszólaló lemezeket szerezték be Amerikából, hanem a berendezéseket is. Megkönnyítette a helyzetet, hogy mind az USA-ban, mind Japánban 110 Volt a hálózati áram, és hát nem volt nehéz ugyanarra a hajóra, amelyik a lemezeket vitte, a készülékeket is feltenni. Mivel az ötvenes években főként a tölcséres elven működő hangszórók és a csöves erősítők, illetve dörzshajtású lemezjátszók voltak forgalomban, ezeket vitték a Japánba is.

Fontos szempont volt, hogy a kissákban is nagyobb tereket kellett hangosítani, így a választás a nagyobb dinamika tartományú és széles hangteret befogó darabokra esett. A legtöbb Kissa-ban még ma is ezeken a készülékeken szólnak a lemezek. A kissák – mint annyi minden Japánban – tradicionális szemléletben működnek, a legtöbbjüket generációk óta egy család üzemelteti és a rendszerek vagy lemezek sem nagyon cserélődnek, eldugott helyeken, kis pincékben, utcák végén üzemelnek, ha még üzemelnek. A kissákból alakultak ki a listenig barok és a vinylkávézók is, de sokkal fontosabb a kulturális hagyatékuk, ugyanis a legendás kissák a jazzrajongók, később a profi jazz zenészek törzshelyévé váltak és így generációnyi utánpótlást neveltek ki a stílusnak. A kissák közönsége stabil, leszámítva azt az egy-két érdeklődő turistát, aki néha napján betéved egy-egy kissába körbefotózni és meghallgatni egy-egy lemezt.

És mint minden régi dolog, folyamatosan tűnnek el, szűnnek meg, amint a gyakran egyszemélyben tulajdonosuk és üzemeltetőjük meghal. Szóval Kondonak egy természetes közege volt Japánban a „hallgatási” kultúra, és innen csak egy lépés, hogy tervezőként ne kissát nyisson, hanem a Toscanini múzeumnak ajándékozzon egy általa tervezett rendszert. Csak amíg neki végül ez nem sikerült, Devon Turnbullnak igen, és amíg Kondo kizárólag Toscanini iránt érdeklődött ilyen mélyen, addig Turnbull mindenevő zeneileg. Sajnálatos egyébként, hogy a névadó halálával ez a cél teljesen lekerült a Kondo Japán Corporation palettájáról és az üzleti cél lett az elérendő és áhított vágy, aminek következtében az Audio Note Japán által gyártott termékek a főként nyugati ultra gazdagok egzotikus játékszerei lettek sok más tradicionális japán márkával együtt. Ma már semmiben sem különböznek a többi ultra high-end készüléktől, és ebbe az irányba is lépegetnek tovább a maguk megfontoltan haladó módján.

Míg Kondonál a kísérletezés a folyamatos felfedezés volt az alapvető módszertan, addig mára az aprócska, mindössze egy tucat alkalmazottal működő cégnél teljesen leváltak erről a vonalról és egyszerűen kiszolgálják a piaci igényeket – minden olyan terméket, ami ebből kilóg, levettek a palettáról. (Szomorú, hogy a megszűnt készülékek felsorolása ötször hosszabb, mint a gyártásban lévőké, ahogy az is, hogy két éve nem gyártják már a valaha készült legjobb 2A3-mal szerelt parallel single ended kapcsolású Souga-t sem, mert nem volt elegendő a kétszer 5 watt meghajtani a ma divatos ultra high-end, de érzéketlen dobozokat. És minden bizonnyal emiatt állnak át a push-pull kapcsolásokra is, ami teljesen szembe megy a Kondo életében képviselt „kisteljesítményű erősítő, nagy érzékenységű hangfal” rendszer-elvnek) Ez egy gyakori félreértés. Kondo san olyan erősítőt csinált, ami az adott rendszerbe éppen illett, ha kellett az erő, akkor push-pull Ongakut is. A japán nyelvű kiadványaiban van is ilyenekről szó és kép, de ez nem került át a hifis köztudatba – talán azért, mert túl bonyolult üzenet lett volna. A kisteljesítményű SE sokkal egyszerűbben és jobban eladható szlogen lett – mégha csak részigazság (Ear). Az különösen pikáns vagy inkább vicces, esetleg szomorú, hogy a hallgatószobának szánt gyáron belüli helyiségben egy B&W 800-as stúdió monitorral demóznak.

A súly, a wattok és a felhasznált nagy mennyiségű ezüst lett a hívószó, semmi más. Oké, oké, de hogy jön ez össze a divattervezéssel és a mostanában nagyon divatossá váló listening sessionökkel, ahol egy hatalmas tölcséres rendszer előtt üldögélnek mezítlábas fiatalok és egy lemezt hallgatnak? És akkor itt érkezünk el a fentebb már említett főhősünkhöz, Devon Turnbull-hoz és kell kifejtenünk a tevékenységét az érdeklődését és mindazt, ami ebből következik. De előtte még vonjunk párhuzamot a nyugati kultúrában és a nagyvárosokban gomba módra szaporodó listening bárokkal is. Ezek a kissé túltolt igényesség mázával leöntött helyek, ahol az exkluzivitást egy-egy McIntosh végfok jelenti a szép halványkéken derengő deprezműszerrel az előlapjukon, és a rájuk kötött JBL, esetleg Tannoy stúdiómonitorokkal, egyértelműen a japán kissák másolatai. A kezdeti időkben – körülbelül a kétezres évek közepétől – eddigre lett elég olyan turista, aki megjárta Japánt és kellőképpen megtetszettek nekik a kissák – a listening bárokat eredetileg egy audiofil hajlamú tulajok hozták létre többnyire a saját cuccaikkal és lemezgyűjteményeikkel.

Csak később jöttek a fancy enteriör magazinokon és a menő insta sztorikon szocializált tervezők, akik a meggyőzték a fölös pénzüket éttermekbe és kávézókba fektető nagyvárosi, középkorú, kiégett, de kőgazdag bankárokat, hogy hozzanak létre a listening bárokra hajazó ún. „high-end houte couture” enteriőrt frekventált felhőkarcolók harminckettedik emeletén, ahol a társadalom felső rétege leengedheti a gőzt méregdrága margarita koktélt vagy éppen a legfrissebb biofarmon szüretelt, mosott, szigorúan világosra pörkölt, single origin kávéból készült long shotját iszogatva, valami felkapott dj félig hangos szettjére a lila neonfényben. Ez persze rettenetesen messze van Tokió eldugott városrészében, egy húsz négyzetméteres pincében található kissától, ahogy egy sharpei ráncaival rendelkező hetvenéves néni kézzel kever neked egy pohár whiskyt és közben kizárólag első nyomású, szarrá játszott, sercegő Blue Note lemezről szól Art Pepper a soha fel nem újított, ötven éves Altec hangszórókon.

Ugyanis, amíg Japánban szerves fejlődés következménye, mondjuk úgy modern változata a vinyl cafe, ahol a zene van a középpontban és a hallgatási kultúra egy élő dolog. Addig a nyugati másolata csak a „hangulatot” azaz a niche jelzővel illetett jellemzőt és a külsőségeket viszi tovább. Na és akkor itt jön be a képbe az a Devon Turnbull, a negyvenes évei vége felé járó amerikai kiugrott divattervező, aki alapított egy márkát OJAS néven. (Igen, tudom, sokadszor írom le, hogy Turnbull a divat világából érkezett, jegyezzük meg, később fontos lesz.) Az egész sztori Turnbull „megvilágosodásból” eredeztethető, amikor gyerekként rájött, hogy őt személy szerint a zenehallgatás nyugtatja meg, kapcsolja ki, és inspirálja a legmélyebben. Vagyunk ezzel audiofilek így egy páran, ebben semmi meglepő vagy éppen érdekes nincsen. Sőt, zeneterápia is létezik, bár ott egyelőre még ismeretlen az audio mint hobbi.

Ugyanakkor Turnbull nem állt meg terápiánál, hanem elkezdte érdekelni az audio is. Huszonévesen esténként graffitizett és DJ-zett New Yorkban, nappal meg egy művészeti suliba járt. Főként két dolog mozgatta: a zenék és a stílus. Az egyetemet otthagyta, mert időközben a barátaival létrehozott street wear márkával és a pop up store-jaikkal eléggé befutottak. Ekkor kezdte el érdekelni a hangtechnika is, első installációja, ahogy Ő hívja, a saját márkájukat áruló boltban tervezett rendszer volt. Szerintem innen válik érdekessé a sztori, mert elég gyorsan rákattant a Sound Practicies-re, ahonnan egyenes út vezetett a japán hardcore underground hifibe, és vissza az ötvenes évekbe. Mint annyian közülünk is, Turnbull is megértette, hogy az egész hobbi az ötvenes évekből és még korábbról datált, az akkor kitalált, megtervezett és megvalósított terveken, kapcsolásokon és megoldásokon nyugszik. Ennek okán és nyilván azért, hogy mélyebben megismerje ezt a világot, elutazott Japánba – ahol meg szembejöttek a kissák és az akkor még nagyon elterjedt vintage shoppok, ahol a ma már nagyon nehezen és drágán beszerezhető erősítők, csövek és készülékek álltak hegyekben és nagyon olcsón.

Eljutott azokhoz a fanatikus gyűjtőkhöz, akiket kizárólag a hangzás érdekelte és akik szinte vallásos hittel rajongtak a Western Electricért, és a kisteljesítményű triódákért. Ekkor kezdte el összerakni azt a stílust, amit ma OJAS-ként ismerünk és ami nyilvánvalóan a keveréke a nagy amerikai Altec, Klipsch, Western Electric és egyéb, alapvetően mozikba szánt tölcséres hangszóróknak, a kis teljesítményű csöves erősítőknek, a direct drive-os japán lemezjátszóknak és a klasszikus hangkaroknak, hangszedőknek megspékelve ezt a divatvilágból átvett szemlélettel. 

Szerintem Turnbull egyértelműen a divatvilágból emel át lényeges dolgokat az audióba. Ilyen például az, hogy ő hangsúlyosan csak tervező és nem megvalósító, és hangsúlyosan a hangzás részének tekinti a helyet is, ahol a rendszer megszólal. Sőt, ugyanolyan fontosnak, mint a készülékek. Ugye a ruhaköltemények is a kifutóra készülnek és nem a hétköznapi viseletre.

És ugyanígy a ruha a tervező asztalán születik meg és a tervező nevét jegyezzük meg, nem a varrónőét. Már létező brandekkel és azok egy-egy darabjával foglalkozik, jellemzően mindig mással és ezek közül is csak egy-egy ikonikus darabbal, amiből gyakorlatilag nem konfekciót gyártat, vagy tervez, hanem egyedi dolgokat. Az OJAS termékeit nem lehet boltokba megkapni. Soha nem az eladás vagy az üzleti cél a lényeg, hanem a komplex élmény, amiben benne van a tér, ahol a készülékeket elhelyezi, az anyaghasználat, a dizájn. Az egész dolog a „niche-re, az extrémre, a különlegesre és az egyedire épül. A kommersz, a konfekció szembeállítva az egyedivel, a kollekcióval. A spotify háttérzaj kultúrája szemben az elcsendesedéssel és a koncentrált figyelemmel foglalkozik – ez egyértelműen a japán kissa kultúra hagyománya. Nem hifit és hangzást ad, nem brandet épít, hanem egy teret alkot, ahol a cuccok szólnak.

Mindebbe folyamatosan belelógnak a kortárs művészet csápjai, vagy a kissa kultúrából átemelt elemek. Így kerülnek kiállításokra vagy vernisszásokra a rendszerei. És így lesz az egyszerű kalapácslakkos, ipari dizájn beemelve az extravagáns és extravagánsan letisztult formakultúrájú terekbe, vagy bútorok közé. Turnbull egyébként képzett műszakilag és maga is építi a saját cuccait, de önmagát inkább kurátornak, tervezőnek és közvetítőnek tartja, mintsem tervezőnek. Nem jár hifi show-ra, nem marketingeli a brandet, hanem összművészeti koncept artot ad. Egy-egy speciális térbe tervezi a rendszereket és nem is a hangminőséget hangsúlyozza, hanem a közvetlenséget a zenével. Nem szemléletet követ, hanem filozófiája van. A legfontosabbak közül párat érdemes kiemelni. “Most people don’t actually listen to music anymore—it’s just playing in the background.” A modern világ túl gyors. Az emberek a zenét fogyasztják és nem hallgatják.

A zenehallgatás elveszítette a fő funkcióját, Turnbull szerint: “I think listening can be a form of meditation.”, vagyis az elsődleges dolog a figyelem. A másik, hogy a rendszerek is elveszítették a funkciójukat, a technológia önmagában hordozza a saját problémáját. “The goal is to remove as many barriers as possible between you and the music.” A mostani rendszerek viszont ennek épp az ellenkezőjét csinálják. “Technology often solves problems that it created in the first place.” Mindenütt javítani akarnak az eleve stúdió minőségűnek mondott digitális fájlokon. DSP, túlbonyolított kapcsolások, SMD áramkörökben százas nagyságrendű alkatrészek, felskálázás, az egyszerű jobb elve helyett. Alapvető hiba, hogy a megszólaló terek kihagyják a hangzásból: “The room is part of the instrument.” És a végén a lényeg: “I’m not really an audio engineer—I’m more interested in the experience.” Vagyis, hogy Ő egyfajta a kurátor és a feladata nem a jó hang, hanem a komplex élmény létrehozása.

Ezek a gondolatok egy egészen koherens élménnyé állnak össze, amelyre sokkal több ember fogékony, mint az audiofil szemléletre, ami inkább tűnik műszaki hobbinak, hiszen főként készülékekről és elvont dolgokról szól, erősen megosztó és bennfentes jelleggel. Turnbull viszont rájött, hogy a mostani fiatalok már a multitaskingban szocializálódnak, és inkább az ilyen, komplex és sok mindent egybeolvasztó dolgokat szeretik, ennélfogva lett sokkal sikeresebb is. A jó minőségű high-end eleve feltételezi a koncentrált figyelmet, amiben az audio készülék csak eszköz. Turnbull ezt kibővítette vagy inkább kiegészítette a készülékek formavilágával és az egészet egy csendes, letisztult és megdizájnolt térbe helyezte. Ezek a fogások divat világában is nagyon hasonlóan működnek. Ahogy az extravaganciára való törekvés és a szemlélet is nagyon hasonló. Turnbull pont úgy működik, mint a nagy divatházak, vagy a menő tervezők, akik a már ismert brandeknek terveznek egy-egy kollekciót, megbízásra vagy felkérésre.

A belsőn nem nagyon változtat, inkább a tradícióra helyezi a hangsúlyt. Együttműködik az Audio Note-tal is, ott is a legrégebbi erősítőt, az OTO-ból van számára külsőleg áttervezett példány, vagy a Klipsch-el, ahol a klasszikus monitorból tervezett egyet OJAS néven. A Denon DL-103-at is átdolgozta, ugyanakkor bizonyos megoldásokat egyszerűen csak átvesz és semmit nem változtat rajta. Innen már mindegy is, hogy valójában hogyan szólnak az OJAS készülékek, mert az a fontos, hogy az audiot mint hobbit sikerült egy sokkal szélesebb körben ismertté tennie, és bár mostanában inkább fancy, mint weird, de a fő szempont a lényeg: a zenehallgatásnak a természetes formájához való visszatérés, ami az egésznek értelmet és célt ad. Ha mást nem is, ezt biztosan megköszönhetjük neki. 

Viszont mindezeknél sokkal hálásabbak lehetünk a japán kissáknak, ahonnan ez az egész “elindult”, pontosabban megmaradt és reciklálva visszatért. Ma már azt látjuk, hogy a kluboktól kezdve a lemezboltokig, és az éttermekig mindenütt van már minőségi zenelejátszó rendszer, egyáltalán nem ritka, hogy egy hely megnyitásakor erre is odafigyelnek és nem a legolcsóbb vackot telepítik, ahogy az sem, hogy nem háttérben szól valami, hanem a zene a lényeggé lép elő. Illetve ma már alig van olyan magára valamit is adó klubb, ahol ne került volna át a hangosságról és a hatásosságról a hangsúly a tisztaságra és a realisztikusságra, ami egyértelműen örvendetes hír, ahogy az is, hogy a Function One-ok böszme és vastag hangzása helyett valami mást keresnek. De ez már átvezet az egyedi Sound Systemek vilgába, ami egy új cikk témája lehetne.