Egy hifis kalandjai a tárgyak világában

Kinek szól?

Kinek szól?

A gyerek el volt bűvölve. Az úton jó szokása szerint elszenderedett, így arra eszmélt, hogy egy félhomályos mélygarázsban szedi ki az apja a gyerekülésből. Már ez is tetszett neki, aztán a liftben az óriási tükör, majd az, hogy az egyik fal hirtelen üveggé vált és a távolban feltűnt a Nemzeti Színház leginkább egy túlméretezett HP nyomtatóra emlékeztető épülete a nem értem zikkurattal. Majd bolyongtunk a folyosókon, jól meg lehetett csodálni mindenféle színűre festett műanyag szobrokat, majd az automatánál kinyomtattuk a neten vásárolt jegyet. Jött egy izgalmas mozgólépcsőzés és a koncertterem. Óriási hencsiszőnyeg leterítve, rajta csöppségek és szülők változatos keveréke. A gyerek ezt imádja, a felhajtást, a nyüzsgést a sokaságot.

Majd bejött két fuvolista lány és elkezdett zenélni. Merthogy az esemény neve Babakoncert lenne. Eleinte kicsit elfogódottan fújtak, de hamar belejöttek, nagyon kedves kis előadás született ott. Szerintem.

Volt látnivaló bőven

A gyerek viszont rá se bagózott. Ugyan boldogan nézelődött ide és oda, de közben fel sem tűnt neki, hogy a háttérben élőzenélnek és ez valami különös dolog. Ahogy az ott lévő gyerekek nagy részének sem. Mert megszokták. Na nem az élőt, csak a zenét. Ez nem egy koncert volt, hanem egy zenés játszótér. Hogy közben Kodályt és Bartókot fújt a két lány? Sebaj.

Persze miért is lett volna ez meglepő. Aki ma vásárolni megy, és tovább jut, mint a kisbolt az utca végén, az hall háttérzenét. Egy a gyerek is. Itthon meg aztán… A gyerek már nem egyszer csodálkozott rá a karomon ülve a Zu-ra, hamar rájött, hogy abból jön a hang, a Pennában sem lepődött meg, hogy egy ilyen érdekes szerkezet szól. Arra már rég rájöttünk, hogy a Gazdasági Rádió esti blues műsora jót tesz az étvágyának, táncoltunk már vele Boney M-re, amit csodás mosollyal és rengeteg nyállal örült végig, léggitároztunk neki a mamájával ZZ Top-ra, bámulta hosszasan a kert végében lengedező nádcsomót, miközben a Sabin Todorov trió játszott nem is kicsit átdolgozott balkáni ritmusokat. Szóval ez a babakoncert nem volt egy nagy szám a gyereknek. Hall ő zenét mindenfelé, elég jól szóló hifit itthon – nem úgy mint én az ő korában. Rettenetes recsegő rádiók voltak körülöttem, egy pár kristályhangszedős lemezjátszó, meg a tévé, ami azért nem a hangvisszaadás csúcsa. Az élő zene, bármilyen formában minőségi ugrás volt, valami jobb, tökéletesebb, élményszerűbb. Egy mai gyerek ezt még megélheti?

Talán. Az biztos, hogy a legjobb nyugtató számára, ha az édesanyja elénekli az ábécédé rajtamkezdé kezdetű dalt, ez a legnagyobb sivalkodásnak is véget vet. Azt az örömöt sem fogom elfelejteni, ami az arcára kiült, amikor a koncert végén csak neki fuvoláztak egy kicsit, közelről, a szemébe nézve, miközben ő cseppnyi öklét a szájába tömte az izgalomtól. Bár rengeteg nyál képződött közben, és sok volt, ami megzavarhatta volna, nekem úgy tűnt ez mégis egy nagyon intim pillanat volt. A gyerek találkozott egy hangszerrel, az élő zenével.

Lehet elmélyülten zenét hallgatni ekkora nyüzsgésben?


2 thoughts on “Kinek szól?”

  • Ja nekem is hasonló jutott eszembe: egy gyerek érkezésre mennyire átformálja az embert, új dimenziók nyílnak meg, izgalmas hetek hónapok ezek. Szóval megint kéne egy kicsi ! Lányom már 6 lesz októberben, múlt héten beköszöntött az ABBA korszak. Feltettem neki egy Best of ABBA CD-t, nehogy már azt higgye, hogy a MAMMA MIA film zenéje az eredeti…


%d blogger ezt szereti: