A biteknek sem mindegy- LaCie, Locus Polestar, ValhallA, Oyaide USB kábelek

Ott kezdődött a dolog, hogy egy laza mozdulattal átgurítottam az irodai széket az ötméteres USB-kábelen, amitől a szkenner, ami éppen a másik végén volt, hirtelen megtorpant, majd méla semmittevésbe révedt. Aha, kontakthiba – ismertem fel a baj okát egy pillanat alatt, és a drót célzatos tekergetésével sikerült az utolsó három családi fotót is a digitális örökkévalóságba transzportálni, de ekkor már tudtam, hogy kell egy másik drót, amivel majd a Canalotot tudom hallgatni a MacMiniről.

Na de milyet vegyek? Tényleg, van ezeknek a kábeleknek saját hangjuk? Mi sem egyszerűbb, mint ezt kideríteni. Az idők folyamán mindenféle számítástechnikai kütyükhöz kaptam már USB-kábelt, persze mind névtelen valami, de próbálni tökéletes lesz. Hát sajnálattal kell jelentenem, az USB-kábeleknek van saját hangja, ráadásul elég jelentős. Ezek a névetelen madzagok olyanok voltak, mint a használtautó-piac sarkában várakozó háromszázezer forintos lepukkadt verdák. Mindegyik rossz, de csodálatos, hogy milyen sokféleképpen rosszak. Egyiknek a váltója halott, a másik motorja olyan lelkesen fogyasztja az olajat, mint teve az oázisban a hetek óta nem látott vizet, a harmadik futóművében a véglegesen elfáradt rugózó tagokat egy ügyesen behegesztett vasrúddal pótolták…, a drótoknál meg hallottam agynyúzó magasakat produkálót, olyat, ami annyira lassú volt, mint kezdő pénztáros a Tescóban, a harmadik pedig meglepően jól utánozta az innen a harmadik házban lakó Akela kutya panaszos nyüszítését a teliholdas éjszakákon.

LaCie
LaCie

Szóval kellett valami. Sajnos túl konzervatív a hifis baráti köröm, ők USB-drótügyileg tapasztalatlanok, így a hifista nagy barátjához és ellenségéhez fordultam, az internethez. Egy kedves készülék- és fórumtárstól kaptam két kábelt, egy olcsó titkos tippet meg egy drága különlegességet, és sikerült mellé közben beszereznem egy harmadikat is, ami pont a kettő közé illik. Aztán amikor már mindennel megvoltam, befutott egy negyedik vezető is, ami alaposan megkevert mindent.

Gyors és lendületes zenebitek utaznak ezen a vékony dróton át
Gyors és lendületes zenebitek utaznak ezen a vékony dróton át

Ami biztos pont volt, az a Heed USB-kártya. Hol egy remek Canalot fejhallgató erősítőben fogadta a biteket, hol az Obelisk DA-ban. Forrásként használtam egy MacMinit, egy ősi MSI laptopot meg egy apró kis Asus netbookot, ezeken MusicBee futott, ami azért jó, mert be lehet állítani, hogy az éppen játszott lemez előadójának a fényképeit próbálja meg leszedni az internetről, ami vicces félreértéseket okozhat, ha rosszul mentettük el a zene adatait…

A LaCie és a Heed Canalot jó párosnak bizonyult
A LaCie és a Heed Canalot jó párosnak bizonyult

Az első tesztalany lapos, kék, kajánul kunkorodik, és sose gondoltak arra a megalkotásánál, hogy zenét kell majd szállítania. A gyártója, a LaCie ugyanis számítástechnikai cég, mindenféle háttértárat meg USB-kulcsot kínál. Ezen a piacon persze sokan próbálkoznak, ezért a LaCie termékek különösen csinosak, mint a Porsche Design tervezte hűdeszép-tud-lenni fémdobozok; dolgozott már nekik Philippe Starck is, a világ egyik leghíresebb formatervezője. Aztán vannak vicces cuccaik, mint a kulcs formájú USB-kulcs vagy a bolondos, Ora Ito álmodta USB hub. Egy szál dróton nehéz ilyen optikai tuningokat végrehajtani, de a laposság meg színesség azért garantálja, hogy aki egyszer látott LaCie drótot, annak a retinájába bevésődjön a látvány, mert ugye van jajdekék, hűdecitromsárga és mennyirenarancs színű.

… van jajdekék, hűdecitromsárga és mennyirenarancs színű LaCie kábel

És aki egyszer meghallgatja valami olcsórettenetes drót után, abban is biztosan mély nyomokat fog hagyni. A LaCie frissen és lendületesen zenél, a hangszereket meg kezelőiket kiszabadítja abból a ragacsos masszából, amibe például a Belkin tette. Kelhettünk aznap bal lábbal, dagadhat arcunk egy épp most elvégzett gyökérkezelés után, lehettünk épp rettentően ledorongolva a főnökünk által, ez a drót segít, mert nagyon ügyesen tud minket magával ragadni a zenébe. Aztán hosszú-hosszú fülelés után már könnyű szívvel állapítjuk meg, hogy azért nem hibátlan. A basszusa például könnyűsúlyú. Darabra megvannak a mély hangok, de olyan jó nagy odaütésekre, testmasszírozásra nem számíthatunk. A másik gond, hogy itthon nem tudom, merre lehet kapni, de az internet korában egy amazonos beszerzés csak nem jelent megoldhatatlan feladatot.

Locus Polestar, a legnagyobb név a mezőnyben

Zeneszerető ember meg is állna itt, de azok a hifista ösztönök persze nem nyugodnak. Ugyan mit tudhat egy drót tízszer ennyiért? Tízszer többet? Ugye ez az a hülye kérdés, amire nem lehet jó választ adni, de azt igen, hogy sokkal többet. Itt van a Locus Polestar, a gyártó legkisebb modellje. Hallgatom vele a zenét, és az jut eszembe, hogy ez egy NAGY drót. Egy olyan kábel, amit csak egy angolszász férfiember tud megalkotni. Nagystílű, okos és rendezett. Fókuszált, telt, de mégis levegős. Udvariasan a figyelmünkbe ajánl egy-egy szólamot, de arra a gazságra nem vetemedne, hogy egy másikat végképp eltüntessen vagy követhetetlenül a háttérbe szorítson. Szóval ez egy NAGY drót, NAGY hanggal, de valami hiányzik. Az emóciók, az érzelmesség, meglepő módon néha a virtuozitás. Valahogy Herbie Hancock vagy éppen Reiner Frigyes kisebb géniusznak tűnnek a Polestaron át.

Nagy hírnév, nagy hang
Nagy hírnév, nagy hang

Ez simán csak undok kötözködésnek tűnhet, de a drót tulaja is valami hasonlót élt meg, amikor a fiókba száműzte és visszakötötte a helyére a LaCie-t. Ő így írt: „A Polestart évekig használtam a Hiface konverterekkel, és ott nagyon szerettem. A Dactilusba, ha bekötöm a LaCie helyett, akkor először azt érzem, hogy ez igen, valóban nem véletlenül annyival drágább, mint a LaCie, nagyon ügyes dolgokat csinál. Aztán egy idő múlva azt veszem észre, hogy valahogy nem szippant be úgy a zene, mint a sima LaCie-vel. Valószínűleg igazad lesz, és kiemeli valamelyik tartományt, ami elsőre lenyűgöző, de hosszabb távon elkezd zavarni. Nyilván nagyon rendszerfüggő is, hogy ez éppen mennyire zavaró, mert amúgy a Polestarra eddig nem sok panaszt láttam a netes fórumokon.”

Ennek a kábelnek a prototípusa került hozzám
Ennek a kábelnek a prototípusa került hozzám

Aztán az is kiderült, hogy nem csak angolszász férfiember tud nagyszerű drótot készíteni, hanem magyar is. Egy nap ugyanis a postaládámban landolt egy nullszériás ValhallA AgUSB7 USB kábel. Sokat nem tudok, róla, csak annyit, hogy nagy tisztaságú ezüst vezetőszálai vannak, amit cryogenizáltak. Meg azt, hogy alaposan feladta nekem a leckét. Tulajdonképpen remekül szólt, egyértelműen a Polestar ligájában, de néha úgy belassult vele a zene, mintha gonosz manók kirángatnák egy pillanatra a Canalot tápját a konnektorból. Először RF-zavarra gyanakodtam, mert amikor minden más eszközt kihúztam az USB-csatlakozóból, valahogy jobb lett, aztán nem, de ha elforgattam a monitort, akkor megint jobb, de aztán mégse. A Heed Audióból, pontosan Oláh Attilától jött aztán a tuti tipp, miszerint az USB-csatlakozó nem tökéletes érintkezése, esetleg láthatatlan kontakthibája lehet a bűnös. Némi kiékelés után a ValhallA drót tényleg megtáltosodott. Nagyjából azt hozta, amit a Polestar, talán fókuszáltságban, térhatásban, részletek megmutatásában még többet is. Egy területen pedig biztos nyertes, az pedig az emberközeliség. Amíg a Polestart gyakran áhítattal hallgatja az ember, hűazannya, miket tud ez a drótzenész, addig a magyar termék olyan, mint a tökéletes pincér. Lesi a kívánságunkat, de sose tolakodó, tartja a két lépés távolságot, de nem egy karót nyelt illemtudor, úgy válaszol hülye kérdéseinkre, hogy közben nem érezzük magunkat tökkelütött gasztroanalfabétának. Ráadásul még a jellemünket is csiszolja, ugyanis jó tett helyébe jót várj alapon postára is adtam a drótot a LaCie és a Polestar gazdájának, hogy fülelje meg már ő is. Már másnap jött tőle egy rövid levél: „…hát nincs mese, szeretném megtartani ezt a drótot, nálam nagyon jó.” Aláírom, ez a ValhallA tényleg nagyon jó.

Az én ValhallA változatom szerényen fehérbe öltözött
Az én ValhallA változatom szerényen fehérbe öltözött

És amikor mindezt szépen megírtam, minden a helyére került, volt slusszpoén is, miszerint egy magyar drót lenyomta a világhírű ellenfelét, megérkezett a negyedik versenyző. Egy olyan USB-drót, amiből semmi jót nem néztem ki, és talán meg is sértődne, ha tudná, hogy egy Polestarral vagy egy Valhallával egy lapon említik, hiszen ő nem holmi képzelgő hifista, hanem vérprofi zenész.

Oyaide NEO d+ USB Class S
Oyaide NEO d+ USB Class S. Hajrá lilák!

Vagy legalábbis az Oyaide ezt mondja róla. A japán cég NEO sorozat ugyanis hangelőállító szakmunkások segítségével és nekik készült. Jó hasbaakasztós duma, mondtam rá elsőre, de hát ma ez kell az eladáshoz, jól hangzó nevek meg fiatalos külső, ha annak számít egy fűzöld vagy éppen némi lilával és ezüsttel díszített, piszkosfehér madzag. Egynek jó lesz, gondoltam, amikor nagy nehezen bekanyarítottam a MacMini és a Canalot közé a d+ USB Class S nevű drótot, ami az alapmodell – de rövid hallgatózás után el kellett hinnem, hogy az Oyaidénél nem csak süketeltek, hanem tényleg terveztek, tényleg olyan drótot csináltak, ami a zenészek öröme és segítője lehet. A másik három kábel ugyanis elbújhat mellette a stúdióban és a zenészek számára olyan fontos szövegértés szempontjából. Azon kaptam magam, hogy a rettenetes Magashegyi Underground-kalózfelvételemen is értem, hogy mit énekelnek, pedig ez még stúdiófelvételeiknél sem egyszerű, hiszen az agy alig hiszi, hogy a fül ilyesmit továbbít neki:

„Tökhintóban könyököl
A királyfi, a karján szőr
Hátra dől
Az út csupa gázló és gödör

A vízmosásból füst száll fel
Egy tündér énekel
Szép a lány
Kiskutya ketyeg az oldalán”

Egy NEO, amit az Oyaide csinál
Egy NEO, amit az Oyaide csinál

Szóval az Oyaide bemutatkozott nálam, mint egy jó munkaeszköz. Ha zenét kellene kevernem, amiben olyan fontos, hogy külön-külön halljam a hangszereket, szólamokat, oda tudjak koncentrálni egy-egy részletre, meg tudjam mondani az énekesnek, hogy adja már bele az apait-anyait a hangszálai rezegtetésébe, akkor két kezem összecsapnám, hogy milyen jó kis eszköz került a kezembe. Na de én nem csinálni, hanem élvezni szeretném a zenét, és hát kevés az olyan eszköz, amin mindkettő megy. Egy kedves barátom mondta a munkaeszközéről – a sok tízmilliós, az országban referenciaértékű stúdiója hangjáról, amibe betoppanva a legtöbb otthoni zenehallgató csak hűdézik meg hádézik, hogy ilyen is van -, hogy dolgozni jó benne, élvezni meg lehetetlen, arra van az otthoni hifije. Ettől félek én is, de az Oyaide nem fáraszt. Még nem?Nagyon furcsa, nagyon szokatlan, egy nagy kaland. Tán ha össze lehetne gyúrni a Valhalla precíz barátságával, a Polestar térfogatmágiájával…

Szintén zenész?
Szintén zenész?

9 thoughts on “A biteknek sem mindegy- LaCie, Locus Polestar, ValhallA, Oyaide USB kábelek

    1. Még nem volt szerencsém hozzá, de majd rákérdezek a magyar forgalmazónál.

    1. Szia

      Máshonnan, de jó helyről kaptam azt az infót, hogy van Oyaide kapcsolat, de igen távoli rokonságban állnak a fiio drótok például a Neo-tól.

  1. Hali!

    Az nekem fura, hogy egy olyan környezetben, ahol 2 jelszintet ismerünk és az adatok igen-nem, 0-1 stb állapotokkal vannak leírva, különbséget hall valaki, ha kábelt cserél. Az a kábel vagy átviszi azt a jelet vagy nem. Olyan nincs, hogy fél jelet visz át… vagy 0,75-t. 🙂 A különbség csak az analóg részen vagy a konvertálásnál jelentkezhet szerintem. Persze ott is, hogy más minőségű a digitális hanganyag, de ha minden azonos csak az USB kábel más…. Hát… nekem az mágia lenne, ha megváltoztatná a hangok karakterét. Az lehet, hogy rossz az átvitel és elvesznek bitek vagy zaj kerül bele és így más lesz a kábel két végén a bit sorozat, de ez átvitelprobléma és nem függ össze azzal, hogy arany, ezüst, alumínium vagy réz a kábel.
    Rosszul gondolom? Ha igen, akkor mi a helyes elmélet?

    üdv,
    JiM

    1. Szia

      A digitálisnak nevezett jelátvitelnél sem egyesek és nullák közlekednek a drótban, hanem áram folyik benne, amiből időnként méretet vesznek és ügyes, gyorsan számoló elektronikák eldöntik, hogy most ezt egyesnek vagy nullának gondolják. Ezzel nincs is gond, a bitpontos átvitelhez elég ha nagyjából a szabvány követelményeit teljesíti a drót, de ha zenét kell csinálni, akkor utána mindenképpen szükség van a jel teljesen analóggá alakítására. Ha innen nézzük, akkor bizony minden kábelnek más az elektromágneses tere, másképp terheli az adó és vevő áramköröket, más jellegű munkára készteti a fogadó egységben az áramköröket, amik szintén elképesztően nagy zajt bocsátanak ki magukból. Ez már bőven elég ahhoz, hogy darabra azonos bitsorozatokból más és más analóg jelet kapjunk. Ez nem elmélet, ehhez elég szkópra meg torzításmérőre kötni az eszközt. Azon kívül még csak most kezdik igazán vizsgálni az RF sugárzás hatását az ember fiziológiájára, és talán meglepő, de úgy tűnik, bizony érzékenyek vagyunk rá, annak ellenére, hogy nincs elsődleges érzékszervünk ennek érzékelésére.

        1. A szabvány szerint valóban 5 voltnak kell lennie tápellátásra, de a jelek küldése természetesen nem ez szolgál.

Leave a Reply to tamásCancel reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .