Történet végtelen sok zenéről, ami 1650 forintba kerül

A telefonom az egyik reggel azzal fogadott, hogy nagyon jó híre van számomra. Itt a Google Play Music! Elég mindössze 1650 forintot fizetnem havonta, hogy megvehessek több mint 18 000 000 000 zeneszámot, a sajátjaimat meg feltöltsem valami felhőbe és azokat akkor is elérjem, ha éppen nem vagyok lemez meg CD játszó közelben. Ráadásul az első próbahónap ingyenes. Hát ennyit megér az az első harminc nap, aztán majd meglátom – gondoltam.

Amikor az OK. gombra kattintottam, az az 1650 forint az eszembe juttatta, hogy használtam én már ilyen rendszert, ennyi pénzért szinte minden zenéhez hozzáférek módszert, csak azt éppen lemezboltnak hívták. A kis meg a nagykörút kapulajaiban, a maszek butikok tőszomszédságában, ott, ahol a létező szocializmus már valódi kapitalizmusra váltott.  A dolog úgy működött, hogy az ember összespórolt rettentő sok pénzt, egy lemez, egy vinil LP árát. Ezt a zsebébe csúsztatta, majd elment körülnézni a boltba. Ott a PVC tasakba bújtatott borítók lógtak mindenhonnan. Az ember rábökött az egyikre, hogy ezt szeretné. Ha volt belőle második darab, azt kotorta elő a boltos a pult alól, ha nem, akkor kirángatta a falon levő PVC tasakból durva csúnyán nézések közepette és azt adta oda. 1200-ért. 1500-ért boltja és korszaka válogatta.

A hifista palánta ezek után gyorsan hazabuszozott, és jó hifista módjára a boltinál sokkal jobb lemezjátszón, mondjuk egy NAD 5120 és egy sokkal-sokkal jobb magnón, mondjuk egy Aiwa 450-esen felvette a lemezt. Majd másnap visszabuszozott a boltba, odanyújtotta a tegnapi szerzeményt. Szólni sem kellett, a boltos már adta is érte a pénzt, egy százassal kevesebbet, mint amennyi volt az előző napi eladási ár. Kicsit macerásnak tűnik egy Spotifyhoz vagy Deezerhez képest, de hol volt akkor még ilyesmi? Lehetett volna egyszerűbben is, a boltban kevés pénzért felvették a lemezt kazettára, de én, mint leendő hifista már akkor gyűlöltem az ott készült felvételeket a béna vacak lemezjátszók, meg a dupla sebességen másolós ratyi magnók miatt.

Sokáig úgy gondoltam, hogy ez a lemezmásolgatósdi a rendszerváltozás előszele volt, egy kis félrenézéssel eltűrt kapitalizmus, de nem. Ez kérem igazi hungarikum. Aki kitalálta  Czeglédi A. Sándor és a Hanglemezudvar a Rákóczi út 80-ban legenda lett. Egy városi történet szerint, melynek már sok változatát hallottam, valami afférja volt a Párt hatalmasságokkal még az ötvenes években, és úgy egyeztek ki, hogy ő viszi ezt a kis boltot és nem szól bele a nagyok dolgába, a nagyok meg nem szólnak bele az övébe. Na és hogy is működött ez a  bolt, ami még a magyar popzenének is óriási lökést adott, ahogy arról Orszáczky Jackie is megemlékezik?

Hát így:  „ Becsületes nevén Czeglédi A. Sándor rádió és villanyalkatrész kereskedő, akinek telephelye Budapesten a Rákóczi út 80. szám alatt volt található. Pontosabban a ház udvarán, ott balra hátul. A kapubejáró oldalfalán a békeidőkből átmenekített szokásnak megfelelő üveges vitrin volt fölerősítve, amiben a városszerte közismert kereskedő a legújabb bakelit lemezeinek borítóit mutatta be. Nem emlékszem, hogy nála lehetett-e kapni rádió alkatrészeket, mert az 1956 utáni „tinédzserek” kizárólag a hanglemezek miatt látogatták az udvari üzletét. Illetve pontosan nem tudom, mikor kezdte a hanglemezek árusítását, én csak a 60-as évek elején figyeltem föl a kirakatára, addig jobban érdekeltek a Rákóczi úti és a Körúti játékboltok kirakatai. A 60-as évek elejére már beszivárogott az országba a kapitalizmus fertője a rock and roll. 56-os disszidensek küldözgették csomagban, akkor ismertem meg Louis Prima, Pat Boone, Chuck Berry, Elvis Presley, Bill Haley egy-egy számát. Kitört közöttünk a magnó láz: orsó-szalagos Mambó magnókra másoltuk a lemezeket, aztán vittük a házibulikba. Szóval ez a hanglemezudvar arról volt nevezetes, hogy a lemezt átmásolás után visszavittük és a tulaj olcsóbban, de visszavásárolta. Viszont öten-hatan lettünk boldog tulajdonosai a „legújabb” számoknak.”

Darvas László, alias Hifi Magazin pedig így ír róla:

„Ez az intézmény unikum volt, megérdemli, hogy írjak róla. A Rákóczi úton, az Otthon Áruház mellett nyílt a Hanglemezudvar, hangzatos neve ellenére egy szűk udvari üzlethelyiség. Tulajdonosa, Ceglédi úr „tulajdonképpen” nem foglalkozott kölcsönzéssel, arra nem is volt iparengedélye, ő csupán kereskedett a lemezzel, vagyis eladta – azzal a szigorú feltétellel, hogy másnap vissza kell hozni, és ő visszavásárolja a vételár 90 százalékáért. Ez csak szóbeli megállapodás volt, afféle gentlemen’s agreement, de nem volt tanácsos megszegni, Ceglédi ebben nem ismert tréfát, többé nem állt szóba azzal, aki becsapta. Mi, magnósok persze megvetettük a szőrösszívű kapitalistát, a korosodó embert, aki a tinik pénzén szedi meg magát, de utólag el kell ismerni, ügyesen dolgozott. Ismerte a nyugati slágerlistákat, megrendelést adott fel mindenkinek, aki külföldre járt vagy külföldiekkel tartott fenn kapcsolatot. Hétről-hétre felhajtotta a legújabb felvételeket. Azt persze ő is nagyon jól tudta, micsoda világjáró körútra indulnak a lemezei. A kölcsönzési díj nyilván annyi ember között oszlott meg, ahányat csak sikerült suba alatt beszervezni a vállalkozásba, a pénzt néha tizenöten dobták össze. Tessék kiszámítani, mennyi idő jutott egy-egy emberre, hogy elmenjen a lemezért (autója egyikünknek sem volt!), hazavigye, belehallgasson és felvegye. A korongok délután 5 és 6 óra között startoltak a Hanglemezudvarban, mi már harmadkézből, úgy este 8 körül kaptuk kézhez a szállítmányt, és nemsokára becsöngetett érte valaki, hogy kivigye Csillaghegyre, ahová még az éjszaka kiugrik motorral egy újpesti srác – és így tovább, szinte órára beosztva. A hétvége egyetlen napnak számított; a lemezek ilyenkor akkora utat jártak be, hogy összerakva körbeérné az Egyenlítőt.„

Ja és tessék csak a fönti, hosszú idézetre kattintani, az egy egy csodásan hosszú és igazán szívhez szóló magnós mese közepe csupán.