Modern idők – Soulines Kubrick DCX – Jelco SA750D
-Mondd Igor, hogy a túróba jut az ember eszébe egy lemezjátszót Dosztojevszkíjnek nevezni?
Vannak kérdések, amit az ember rosszkor tesz fel. Ezt például egy nappal a Pointe buli előtt, úgy este tizenegy felé sikerült feltennem a Soulines lemezjátszók tervezőjének és gyártójának.
Igor kezében megállt a kupica, amiben kéjesen párolgott orvosi célra is alkalmas gyűmölcspárlat, valami pálinkaféle. Ennél sokkal nagyobb bajnak tűnt, hogy Igor másik keze sem mozdult, pedig abban Sindrics Tibor világbajnok tökös rétese várt az első harapásra. Direkt ide fejlesztett tökkel, kifinomult réteslap-cukor rétegzéssel. Komolyan, a Pointe erősítői sem rosszak, de Tibor a tökös rétesek Kondója.
Szóval Igor nem mozdult, csak hallgatott, majd belekezdett egy sok-sok perces válaszba. Hogy este az ágyban lefekvés előtt villant be a név, meg megbeszélte a feleségével is, és hogy legyen egy író is, francai divatcég istenség meg filmrendező mellett, meg hogy akart valami oroszosat, ami világszerte ismert…
-Szóval nem tudod?
-Hát nem.
Nagyjából ez az egyetlen dolog, amire Igor nem tud rendkívül pontos, átgondolt és szakszerű magyarázatot adni a Soulines lemezjátszókkal kapcsolatban. Pedig ez a műfaj, hogy úgy mondjam meglepően sok kóklernek ad terepet. A CNC eszterga gépek olcsóbbodása ugrásszerűen növelte a lemezjátszó gyártásba fogó cégek-cégecskék számát, de a Soulines nem ilyen. A cég előéletét ismerve ez nem csoda. Igor ugyanis egyszer csak felcsapott hifi kereskedőnek. Nem menet ez olyan enhezen, hiszen az egykor volt Jugoszláviában minden másképp működött, még a szocializmusnak nevezett valami is. Nálunk a Playboy pornográf termék volt és elkobozták a határon, ott az újságosnál lehetett kapni és rá volt írva az ára dínárban. Hát még a szocializmusnak mondott akármi után. Szóval Igor hifizett, főleg Cyrusozott. Ment a bolt mendegélt, aztán elkezdett nem menni. Na ja, egy országban, hívják akár hogy is, ahol éppen többféle háború is dúl, de mind olyan, amit tuti nem lehet megnyerni, aztán nagyon sokáig tart kiheverni, nem éppen nagy biznisz a hifi. Szóval eleinte elfogytak a vevők, aztán a készülékek is. Igor ekkor kezdett lemezjátszók javításával foglalkozni. De mivel pótalkatrész se nagyon volt, így egy hiánygazdasági tüneményt alkotott meg – sok vacakból csinált egy jót. Ennek a csapágya volt jó, annak a tányérja, amannak egy függesztett váza. Igor első lemezjátszóinak ezért a legközelebbi rokonai a kubai autók lettek. Aztán ahogy a dolgok jobbra fordultak, a pénz viszont nem lett több, Igort a felesége rábeszélte, hogy kaparja már elő azt a mérnöki diplomáját és tervezzen már végre lemezjátszót az alapoktól mert már eleget tanult az újjáépítésekből. Bombák se hullanak, géppark is megvan hozzá, lemezboltok is nyílnak, nosza rajta. Hát valahogy így indult a Soulines cég.
Most pedig itt van egy nagy doboz nálam egy szerb lemezjátszóval tele. A csúcsmodell, a Kubrick DCX egy Jelco SA750D hangkarral szerelve. Milyen lesz? Mint egy Zastava, amiben egykor ott volt maga a nagybetűs NYUGAT, de ma már csak megmosolyogtató emlék? Vagy van annyira komoly, mint az egykori Teslából osztrák pénzzel kinőtt Pro-Ject? Csak szedegetem-szedegetem az alkatrészek, nézem az angol nyelvű leírást, tekerem le a rögzítőket és keresem azt, amitől ez a lemezjátszó egy picit ciki lenne. Vagy gagyi. Vagy nem annyira tökéletes. Egészen nagyon aprót szocialista. Valahol egy mikronnyit balkáni. De nem, nincs ilyen. Ha a dobozra az lenne írva, hogy made in U.K, vagy USA, vagy Germany esetleg Japan, hát mind elhinném. A csomagolás egyfelől nagyon ötletes, másfelől atombiztos. Ez a Kubrick már bejárta fél Európát, kiállításról bemutatóra, demóról kiállításra hurcolták, és semmi sem látszik a strabából. Mintha új lenne.
Az összeszerelése meg gyerekjáték. Tudom, hogy nincs benne rugós függesztmény, amit igazán időrabló beállítani, de Igor mindent elkövetett, hogy a doboz felnyitása után tíz perccel már zenét hallgassunk a Soulines-sel. Nagyjából abban a sorrendben, ahogy a dobozba vannak, úgy egymásba kell illeszteni az alkatrészeket, bedugni pár csatlakozót és kész. Nincs olajfeltöltést igénylő csapágyház, mert az egy zárt szerkezet, örökélet meg egy nap tartósságúra kivitelezve. Nincsenek ide-oda himbálódzó részek, összecsavarozandó apróságok, semmi,de semmi. A vízszint beállítása úgy történik, hogy a három láb tetejét a kellő magasságba csavarjuk a kezünkkel. Nincs imbuszkulcsozás, százforintos dugdosás, csak pár könnyed csuklómozdulat.
Ráadásul ez az egyszerű munkára foghatóság nem ment a kivitelezés rovására. Igor a Kubrick leírásában is felhívja a figyelmet, hogy nem véletlenül olyan hosszúak a fém karok, ami a hangkart , a lábakat és a motoregységet tartja, ez gondos számítások eredménye, hogy a tehetetlenségi nyomaték és a tömegközéppont egy helyre essen. A lukakat sem egy szelet ementálin felbuzdulva tervezte Igor oda, ahol vannak – számolt ott az aranymetszéssel meg a Fibonacci sorral, aztán mért is rezgéseket a prototípuson. A valóságban puszta fém váznak tűnő szerkezetben meglepően sok helyen van rezgéscsillapító parafa-gumi betét. Ez Igor kedvenc anyaga ilyen célra, még a nagy akril tányérra is tehetünk belőle, ami mélységesen ellent mond az én korábbi tapasztalataimnak, de azért kipróbáltam, ha már gyári ajánlás. A lemezjátszó tápja szintén meglepő – egy falba dugható egyenirányító kis izé. Igor ennek sem tulajdonít nagy jelentőséget, azt mondja a csapágya annyira jó és olyan tömegű a tányér a Kubrickon, hogy nem kell ide flancos vezérlés. Ha ő mondja… Amúgy a sebességváltás és a motor indítása is egy kapcsolóval történik, a hangkar túloldalán.
Na igen, és a hangkar. Egy Jelco SA750D. Amíg nem láttam, úgy gondoltam, hogy S alakú kar, az csak béna lehet. Gyerekkorom kétfilléres olcsó japán lemezpörgetőin volt S kar, de nekem már akkor is az egyenes volt a sokkal menőbb, ráadásul a korabeli hifista szentírás, a Hifi Magazin is megírta, hogy két pont között a legrövidebb a legjobb, és az a leoldható SME rendszerű fejszerelvény, az igazi megmérgezője a hifinek, mert mindenféle káros rezgéseket kelt. Aha. Hát lehet, hogy károsan rezeg, de én csak vigyorogtam, mint a vadalma, amikor megtapasztaltam azt, hogy elég egy csavarintás a karon, hangszedő fej, hátára fektet, hangszedő pillanatok alatt beszerel, visszacsavarint és a pick-up beszerelés nagyja már meg is van. Az egész Jelco kar amúgy is nagy meglepetés volt. Ez nem angol kisipari produktum, mint egy Rega vagy egy Helius, ez japán finommechanika. A karliftje tökéletesen kiegyensúlyozott, minden beállítás könnyű és egyszerű, és magától nem mászik el, a felületkezelés meg álomszép. A Jelco már régóta a hifisták titkos favoritja, mint olyan hangkar, ami nem túl sok pénzért igen sokat nyújt. Persze azért a hangszedő túlnyúlását illik pontosan beállítani, de a Soulines lemezjátszókhoz jár egy ilyen sablon, rögtön többféle geometriára is belőhetjük. Ezek után még a tűerő beállítása volt hátra, és már szólhatott is a zene.
Egy frissen összerakott lemezjátszónál számomra mindig nagy kérdés, hogy mi legyen az első lemez, ami felkerül rá. Fontos karmikus elem. Régebben mindig Bartók volt az első lemez, de most nem. A garázsvásáron 150-ért vett Halász Judit Helikoffer csúszott ki rongyos papírtasakjából, és kezdett pörögni a Kubrick-on. A Jelco karliftje szépen ráengedte a bevezető barázdákra a Roksan Corus Black-et, a Heed Obelisk Si beépített phono kártája pedig vette a jelet. Igen, Halász Judit. Már untam a mindenféle digitális változatokat, gondoltam itt az ideje, hogy egy kiscsoportos óvodással megismertessem az analóg lemezjátszást – egy olyan zenén, amit szeret.
Mindketten meglepődtünk. Ő azon, hogy nem csak kicsi ezüst korongokról szólhat a zene, amit távirányítózni kell, hanem jó nagy feketékről is. Mindenáron akarta kezelni valahogy a lemezjátszót, így rövidesen a Süni csoport legprofibb karliftkezelője lett.
Én pedig azon, hogy a Soulines Kubrick-Jelco 750-Roksan Corus Black-Heed Si lánc mennyire pattogásmentesen tud lemezt lejátszani. Minden lemezoldal előtt azért lőttem kettőt-hármat a Zerostattal, de túl nagy lemezcsutakolást nem rendeztem – mégis szinte CD szerű csendesség kisérte a lemezjátszást. Másban viszont nem volt CD szerű. Egész halkan is energikusabb, áramlóbb, életszerűbb, barátságosabb volt a lemezjátszó – normál és nagy hangerőn pedig méginkább. A hang pedig folyamatosan javult. A Heed phono kártya folyamatosan járódott be, a Corus kezdte megszokni a Jelcoban, a Kubrick pedig nálam a kisszekrényen. Ugyan egy könnyű polcot jobban kedvelt volna – Igor is ezt ajánlja hozzá, de így is állta a sarat. Akkor sem jött zavarba, amikor tizennégy sasszé után azon a kisszekrényen vesztette el mozgási energiája döntő többségét a lányom, amin a Soulines lemezjátszó éppen zenélt, pedig én már ugró tűt, szakadt barázdát láttam a lelki szemeim előtt a manőver végén.
Egy hét alatt Igor lemezjátszója családtag lett. Hogy mennyire, talán az példázza a legjobban, hogy amikor kiderült, nem kedd reggel viszik el tőlem, csak késő délután, nem voltam rest a szépen eldobozolt Kubrickot újra elővenni és üzembe helyezni, hogy még meghallgathassak rajta pár lemezt. Igazán sose gondolkodtam el rajta, hogy is szólt. A Kubrick túlemelkedett ezen a hifista gondolati kategórián. Nem mutogatta a hangjával – hanem kiszolgált. Kéne nekem egy Kubrick? Kéne. Kéne nekem jobb lemezjátszó mint egy Kubrick? Ha adnának, persze, de túlzottan nem törném magam érte. Nálam ezzel egy polcra került ez a szerb lemezjátszó az AI 300-al meg a Heed Obelsik Si-vel. Egy lépéssel messzebb a hifitől, egy lépéssel közelebb a zenéhez.