Mert ez nem műanyag? – Pioneer A 400 erősítő

Vettem magamnak egy szemüveget. Titánból van, és japán. Persze egy kisebb vagyon az ára, de nekem ilyen kell. Nincs mit tenni, nagyon szeretem a japán dolgokat. És ezúttal az eladó is megerősített, hogy bizony, van nekik sok keretük ebből a könnyűfémből, de a japánok, hát azok valahogy sokkal jobbak.
Talán azért, mert a felkelő nap országának fiai valahogy különleges módon állnak hozzá az anyagokhoz. Itt van ugye az én 47 lab CD-játszóm és D/A konverterem azzal a fura kerámiával. Van egy csomag vattám, amit ha az RCA csatlakozó alá gyömöszölök, akkor felélénkül tőle a zene. Vannak vicces állványaim is Japánból, azokról már írtam, és volt alkalmam szétszedni Karotta élemedett elnöki Nissanjának évtizedes elektromos kapcsolóit. És mind azt mondta nekem, hogy Japánban az anyagokkal, főleg a fémekkel okosan és nagy tisztelettel bánnak. Merthogy nincs nekik. Pontosabban alig. Ezért például az autókban a vezetékekhez használt réz rendesen meg van kohászkodva, szigetelve, hogy oxidációnak nyomát se lássuk rajta. Ezért működnek jól. Nem baj, ha drága, de oda az és annyi kell. Ennyi az ára.

Persze volt honnan tanulniuk ezt a fémipari maximalizmust. Gondoljunk csak egy japán kardra. Egy jó darab elkészítéséhez három mester kell. Olyan individualista zseni, aki csak nagy nehézségek árán tud a nem túl könnyen átjárható japán társadalmi struktúrákon áttörni, de ha sikerül, akkor milliók bálványává válik. Olyan emberré, akinek az alkotásait megéneklik, megfestik és igen alaposan meg is fizetik. Szóval egy komolyabb katanának az egyik mester megönti az alapanyagát, az acélt, a második kikovácsolja, a harmadik pedig élt élez neki. A negyedik meg tokot gyárt – bocsánat, őt kifelejtettem… És valahogy az anyagok ilyen szeretete és ismerete a legtöbb tárgyukban benne van.

Például a nem éppen fiatal Pioneer A-400-as erősítőben. Merthogy szereztem egy ilyet magamnak. Hogy miért? Van nekem egy remek és igen különleges hangszóróm, egy Zu Druid. Meg egy meglepően szórakoztató Audio Innovations erősítőm. A két szerkezet várakozáson felül jól elvan egymással de van két kis gond. Az Innovations csöves erősítő, rendesen fűt, kell neki vagy 20 perc, mire igazán szólni kezd. Viszont minden alkalommal fáj a szívem, amikor ki- és bekapcsolom; tudom, ez öregíti leginkább az alkatrészek jó részét. A másik probléma, hogy túl erős. Annyira az alsó tartományban kell játszani a hangerőszabályzó gombbal, hogy az már kellemetlen. Tudom, hogy a Pioneer A-400 papíron erősebb, de a valóságban a tranzisztoros wattok mindig kevesebbnek tűnnek, mint a csövesek.

Ez az erősítő egy rég letűnt korszak teremtménye, az hamar kiderül. 1990-et írunk. A japán roham már elsöpörte az európai és amerikai konkurencia jó részét. Ha valaki hifitornyot akart, akkor valami japánt vett. Nem kínait, nem koreait, nem vietnamit. Japánt. Merthogy jó áron tudtak jó minőséget adni, hála a rengeteg fejlesztésnek és az államilag támogatott kutatásoknak. Ekkor már rég túl voltak a csak másolni képes, újat alkotni nem fázison, azon, ahol a kínai ipar jó része most áll. Igazából már a második világháború előtt is túl voltak rajta, csak a világégés alaposan megakasztotta ezt a folyamatot. És mivel a világ elfogadta a termékeiket, elkezdtek jobban figyelni a világra. Például arra, hogy Európában másképp működik az emberek füle, mint Japánban. Ezért fogták a technológiájukat, a gyártani tudásukat, és hozzátették az európai vásárlók igényeit. Főleg az angolokét, akik a legnagyobb piacot jelentették akkoriban.

Így született meg a Pioneer A-400. Igazán egyszerű készülék. Az egyik forgatógombbal ki lehet választani, hogy mit hallgatunk. A másikkal, hogy minek a jelét küldjük a magnóra. Merthogy a magnózás a zenegyűjtés pont annyira elfogadott és mindennapi eszköze volt, mint manapság számok letöltögetése az internetről. Van rajta egy hangerőszabályzó. Meg egy kapcsoló, amelyik a phono fokozat érzékenységét állítja, miszerint kis jelű MC vagy nagyobb jelű MM hangszedőt használunk. Merthogy ez az erősítő alapvetően lemezjátszáshoz lett tervezve. És elképesztően sikeres lett. 18 hónap alatt az Egyesült Királyságban eladtak belőle vagy 25 000 darabot, ezzel megszerezve a piac 12,8 százalékát. Ezerfontos erősítőkkel vetették össze a hifiújságok, és megállta a helyét. 1996-ig maradt gyártásban, és azóta legenda.

Fogom a kezemben az A-400-at, és egy csomó emlék rémlik fel bennem. Volt nekem bizony Pioneer CD-játszóm is, fordított mechanikás PD-S 901-esem. Az is hasonló volt. Az alja hatszögletű cellákkal volt merevítve, pont mint az A 400-nak, és a belsejükben a hűtőfelületek is úgy néznek ki, mint egy futurista méhkaptár. A japánok azóta sem feledték, hogy a rezgéscsillapítás fontos dolog még egy erősítő belsejében is, legújabb, autóba való sorozatuknál is alkalmazzák.

Na meg a réz csavarok. Fura matt színükkel tüntetőleg jelzik, hogy kötődnek az anyaföldhöz, ahonnan bányászták az alapanyagukat. Nem harapnak túl keményen, de nem is csorbul ki egykönnyen a fejük, a menet rajtuk. Szorítanak, földelnek, mert ott, azon a helyen nincs náluk jobb. Aztán ott vannak a társaik: az árnyékoló lemezek a CD-játszóban. Amik árnyékolnak büszkén, és hirdetik, hogy ott, azon a helyen kell egy kis darabka egy anyagból, ami drága, nem megszokott a használata ilyen árú hifikészülékekben, de a japán konstruktőri szellem azt mondatta, hogy ott a helye;Â a korszak, amikor születtek meg is engedte, hogy ott legyenek. És a saját névre vett kondenzátorok. Azok a fantasztikusan az érintkezőre csavart ré;drótok. Azok a finoman csúszó potméterek; azok a vicces, műanyag drótot húzó-toló, mégis fenségesen jól működő választókapcsolók. Egy elmúlt világ emlékei mind.

Sajnos ma már egy Pioneer A-400-as nem tudna megszületni. Nem elég feltűnő, hogy a nagy áruházak polcain eladja önmagát. Túl olcsó ahhoz, hogy a megmaradt hifispecialisták foglalkozzanak vele, egyszerűen nem lehetne rajta annyit keresni, hogy fenntartsák vele a dolgot. A mindenben csak üzletet látó kínaiak pedig nem értik a lelkét és az erényeit, ezért legfeljebb a külcsínt másolnák le, meg talán az alkatrészek egy része lene hasonló szintű, de az biztos, hogy kék ledek meg palifogó lábacskák és cizellák lennének rajta. És büszkén mondanák, hogy harmadáron tudnak jobbat. Pedig dehogy.

Szóval van nekem egy Pioneer A-400-asom, de nincs nálam. Remekül szólt, de kevésbé barátkozott a Zummal, mint az Audio Innovations. Nagyobb hangerőn elevenedett meg igazán, de én nem hangosabb, hanem halkabban is jól szóló erősítőt akartam. Tiszteltem a levegősségét, a nagystílűségét, a könnyed eleganciáját, de nem szerettem bele. Nem egy csalós erősítő – az Audio Innovations sokkal inkább az -, de nekem most otthon ez utóbbi okoz több örömöt. Ezért kerestem a Pioneernak egy új gazdát, olyan embert, aki még szűz a hifi területén, viszont tiszteli és értékeli a régi dolgokat. Most nála van kölcsönben.