Musica Ficta

Tegnap koncert.
A hely gyönyörű; az amúgy is nagyon szép Veszprém egy nagyon szép részén, egy régi jezsuita kolostor, amely ugyan felszentelt, de 100 évekig befejezetlenül/üresen/romosan állt, most ismét látogatható.

 

Másodszor zajlik a Régizene-fesztivál, a színhely, pontosabban a titokzatos tér meg a hangzás miatt, ez a fesztivál nem jó szó, mert így nyaranta a Balaton vidéke lefesztiválosodott, programok tömkelege, óriási infláció, de itt most pont nem.

Az együttes a Recercare Régizenei Műhely, fél-alkalmi összeállás, amúgy mindenki máshol játszik/énekel/tanít; ismerem őket aránylag rég, ez ad egyfajta elfogultságot, amiért bármikor kiállok, de a régizenét, illetve egy finom szeletét is ismerem aránylag rég. A megjelent lemezek Európában most egy szinte megugorhatatlanul magas színvonalon tobzódnak. Igen, ez a jó szó! Szóval ennek tükrében, ha valami nem úgy megy, akkor nincs pardon, értitek, inkább nem írok.

Kezdés. Ülünk, ők meg szépen bevonulnak egy lassú dobszóra. Szokatlan és merész, nagyon tetszik.
Elsőnek egy igen régi, középkori dallam; nagyon szép, a harmóniák viszont más rendszerűek, kissé idegenek, ezt azért szokni kellene az igazi befogadáshoz. Aztán (nekem)szerencsére későbbiek következnek, ami még mindig csak a reneszánszot jelenti…

A hangok meg a hangzás – valami egészen rendkívüli. Miért? Sorolom:

 A női ének – viola de gamba – reneszánsz lantok egy erősen kiegyenlítetlen társaság hangerő szempontjából – most ennek nyoma sincs . Semmi trükk, nagyon jól szól, együtt vannak, minden rezdülés hallatszik a lanton. Hifis füllel konkrétan ez is érthetetlen. Az meg főleg, hogy az alsó húrokon szép tónusú basszus hallatszik.

A dob: tökéletes, szépen kibomló mélyekkel, persze, a 40 cm membrán a hifiben is átmozgat, itt szépen teli tölti a templomot a ritmussal, ami amúgy egészen belülre gyűrűzik, ott marad, dolgozik tovább, nem irányítja a zenét, inkább olyan érzékeny iránymutató-féle.

Az énekhang elképesztően gyönyörű, igazi mélyről-megérintős. Nem zeng különösebben a tér, visszhang is kevés, az a mesterséges ’van tere’, amit annyira szerettek a hifiben, nem nagyon van, pontosabban nincs; a tónus viszont nagyon-nagyon finom.

A viola de gamba – hát az valami fantasztikus. Van például egy hang, a ’D’, sok dolog miatt fontos, de amikor most megszólal, csak egyedül, annyira tónusgazdag, hogy olyan érzésem van, hogy ez az egy húzás az összes létező hangot tartalmazza, amiért egyáltalán érdemes élni…
A végén, koncert után,  egy kedves hifis ismerős megkérdi Nórit, ’…te nem szoktál sírni, miközben játszol, mert ez annyira gyönyörűen szól…?’.
Igaza van.

Ortíz óriási kedvencem, kétszer is terítéken, pazar hangszereléssel, engem úgy kell felmosni utána.

 

Dufay – mi jut eszünkbe? Hát, kissé száraz, egyházi művek, de hogy szóló lant Dufay?! Ráadásul úgy kidíszítve, hogy  beakad a lélegzet. Lemezen ez nincs, sehol sem. Nem tudom megmutatni. Esetleg lantostul/Csabástul, élőben
Eddig csak Lislevand –ot ismertem, aki ennyire harmonikusan/finoman-akrobatikusan díszít lanton.

Annyira együtt van minden, hogy ezen aztán kicsit el kellett gondolkozni.

Aki régóta hifizik, tudja, hogy ahogyan telnek az évek, a ’szinergia’ gyakorlatilag a legfontosabb paraméter lesz, fontosabb bárminél, amikor nagyon tetszik a rendszer, kivétel nélkül jelen van, ha pedig ’nem a miénk a hang’, akkor ennek hiányát érezzük elsőnek.

Itt hasonló a helyzet, csak jóval bonyolultabb. Mert rögtön a katedrálisépítészetbe futunk bele, ami egy ma már kissé döcögősen érthető valami; amikor az arányok, a boltívek, a festmények és a díszítések, a zene, a publikum, meg a szentek ereklyéi, mind-mind egy szisztéma volt. A lant íve furcsán hasonlít a boltív hajlatára. A zenészek egyik kezükkel lefognak, másikkal pengetnek/vonóznak, totál aszimmetrikus rendszer, a templom, ha jól figyelünk, szintén nem szimmetrikus, még a boltozatok sem pont középen vannak; az egész katedrális most egy nagy hangszer, a rezonátor/test/doboz maga az épület, a maga titokzatos struktúrájával, a zenészek a hangszerükkel meg az énekes a húrok, így áll össze az egész, a katedrális szintén egy titkos szisztéma része, és így tovább, felfelé,  egészen a planéták mozgásáig…tisztára megint fraktál-analógia, milyen furcsa.

Van egy régi romance, egy dal, a Reconquista idejéből, Granada szenvedése, amikor a mórok az ellenségről mint ’keresztény bajnokokról’ regélnek, a szöveg igen szép, a dallam különlegesen fülbemászó, finom dobolások közben, szinte hipnotikus, az énekes akkora átéléssel adja nekünk magát, hogy csak a finom libabőrt érezzük felkúszni, van egy szinte másodperc szünet többször is, minden leáll, a köztes idő nem idő, a csend nem csend, inkább a sok száz éve elhalt hősök furcsa néma zsibongása valahonnan máshonnan…
Az Egyház be is tiltotta sokáig, nyilván politikai okokból, vagy mégsem?  Ezt ma már nem tudni.

Először ezen a lemezen hallottam:

 

Végén nagy taps, a ráadás nem ismétlés, ez fontos, mert az igazi nagy pillanatok soha nem ismételhetőek meg, ezt Csaba pontosan tudja, inkább bekockáztatta, hogy a tarsolyban marad a Dulce Memoire, ami egy chanson volt, a szomorkás/különleges hangulatával végigsöpört az évszázadokon, mindenkit lehipnotizált, egy gyönyörűség-esszencia, igazából van benne egy furcsa, visszatérő, emelkedő akkord, ezt szolgálja/készíti elő az egész dallamvezetés, egy emelés, na de más zenékben is van emelés, de ez nem olyan, értitek…

Ez az egész koncert ’nem olyan’ volt…

Szerintem értitek.


Musica Ficta

Recercare Régizenei Műhely



Suda Magdolna – ének
Kallai Nóra – viola da gamba
Nagy Csaba – reneszánsz lant
Reményi Árpád – reneszánsz lant
Sipos Csaba – dob, ütők

2014. augusztus 5.
Jezsuita kolostor
Veszprém

 

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .