A kiabálós nők esete a hifivel meg az aranymosással

Amikor egy nő nagyon felemeli a hangját, akkor legtöbbször bonyolult a helyzet. Nekünk férfiaknak, olykor nagy kihívás maga a szituáció, a hifiben pedig  egyenesen a legnagyobb, ami érheti szeretett rendszerünket. Hogy miért? Mert nagy hangerőnél a hölgyek hangterjedelme erősen beszűkül, a lehallgató berendezésünk furcsa mód teljesen hasonlóan viselkedik. Nem az történik, mint egy nagyzenekarnál, ahol sok rendszer kinyílik és jól szól. Itt a dolog valószínűleg már a CD/LP mérhető dinamikájával kezdődik, ami nevetségesen kicsi az élő hangterjedelemhez hasonlítva, a lánc többi része pedig sietve lenyeli/elsikkasztja/kiélesíti a még megmaradó energiákat és hangszíneket, a szóló női hangnál különösen.
Ezek miatt tehát, amikor a kettő jelenség összeadódik, van jó pár zene/lemez, amely a „hallgathatatlan”, vagy a nagyon nehezen hallgatható kategóriába csúszik.

Vagy csak csúszna, de sokszor vissza lehet rángatni, vagy inkább varázsolni. Nem egyszerű. Tuti recept nincs, már most szólok, legfeljebb kicsit körbe lehet gondolni a problémát.
A lemezeknél, mármint a felvételnél, ha jó az énekes, a megoldás legtöbbször sikeres: díváink valahogy úgy énekelnek, hogy a ’közepes’ hangerő náluk nagyon-nagyon feljebb van a skálán, tehát aránylag hangosan bontják ki igazi színezeteiket, a technika majdhogynem ahhoz kell, hogy a piano részeken ne színtelenedjen le a hang. Az a hang, amelynek tónusgazdagsága szerencsénkre simán kibír egy kis hifis sávszűrést, jó esetben marad elég felhang. Hifi rendszereink itt szeretnek leginkább tótágast állni.

Hol itt, meg akkor miért kell hallgatni? Hát nézzünk pár példát.

A reneszánszból átszármazott gyönyörű műfaj a lament, a lamentáció, a szó alapján olyan panaszkodás-sírás-jajgatás-siránkozás lenne, de attól sokkal több, majd látjuk, ettől függetlenül kiáradó szépségük erős, minden mögöttes teória nélkül.

Tarquinio Merula

Tarquinio Merula, a cremonai orgonista, a Velencei Iskola egyik legszebb darabját hagyta ránk egy 1638 –as gyűjteményben, a híres Hor ch’e tempo di dormire –t, ami igazából egy ’canzonetta spirituale’ – szinte könnyed szórakozást ígér a műfaj, bár ez a spirituale jelző mintha enyhén beárnyékolná felhőtlenségünket.. Elsőre egy olyan altató-féle, gyönyörű ének egy tényleg nagyon egyszerű kísérettel, ami konkrétan 2 (igen, kettő darab) hang összetételű oszcinátó-basszus. Jó hosszú, majd’ 10 perc, nyilván, mert nehezen alszik el a gyermek…, Ennyi? Hát nem, ettől a dolog jóval bonyolultabb, ezt megszokhattuk a reneszánsz egyszerű dallamainál, kicsit érdemes mögé látni.

Szűz Mária ringatja az újszülött Jézust, közben még szoptatja is. A ringatás kérlelhetetlen monotóniája itt egyfajta transzállapotot hoz létre, figyelmesen hallgatva, még ránk is valami finom leplet terít. A versszakokban, a stanziákban, számuk a vésztjósló de beteljesülés-előtti 11,  aztán váltakozik az elnyugvó gyermek harmonikus képe a vízionált jövendővel, a kereszthalállal és a keserűséggel. Ez a kettősség végighalad az egész darabon, ez a duál-valóság-sejtés a kéthangos kísérettel a világok időbeli létezéséről egy hidegrázósan magától-értetődést sejtet.
A vége felé, a 9. szakaszban a nők gyakorlatilag megőrülnek. Fokozódó, óriási, szívszaggató kiabálás-siránkozás – aztán az egyetlen akkordváltás, gyönyörű harmónia ömlik be, és arról énekelnek, immár visszaszelídülve, hogy amit most tehetnek, az csak az, hogy ringatják és szeretik…

Így hirtelen nagyon bonyolult project lett ezt hitelesen előadni, altató meg nem is, látomás is meg nem is, monoton meg nem is, boldogok vagyunk meg nem is, meg közben megőrültünk…szerencsére a lemez-felhozatal egyenesen remek, van miből válogatni.

Nem a youtube a legalkalmasabb ezeket hallgatni, főleg, hogy a 98%  az első 35 mp. után máshová ugrik, de ízelítőnek talán jó lesz.

Nuria Rial – (itt)szűk terjedelmű kontratenor-jellegű hang, gyönyörű emelésekkel és nagy-nagy dinamikaátfogással:

Kozena – végig ’furioso’, nagy erő, szép hang, középtájon gyarorlatilag ordibál – fenomenális:

Sara Mingardo – a velencei kontraalt, semmihez nem hasonlítható hang, hatalmas közép-terjedelem, nagy hangerőnél olyat tud, hogy rendszereinket, sőt, az egész mesterséges hangvisszaadás lehetőségét simán megkérdőjelezi…az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha hallottam:

Montserrat Figueras – a katalán ’komplikált szoprán’,  alapból szép tónusát könnyedén emeli valahová fel, messze, túl a sztratoszférán, fel, a csillagokig…hihetetlen hang, komolyan. Nála kezdésben tényleg csak egy altató, utána viszont gondolkodhatunk, hogy most fog leszúrni, ha túl közel megyünk, vagy csak a helyzeten kesereg úgy igazából…:

Különféle rendszereken hallgatva aztán a lelkesedés alábbhagy. Egyenesen úgy tűnik, hogy ezek a lemezek kimaradtak a készülékek tervezésekor. Meg a rendszer-összerakásakor főleg. Kiabálós, torz, szűk, éles, élvezhetetlen; fémes és mesterséges, idegesítő és kedvetlenítő. Volt hifis kereskedő, aki egyenesen azt mondta, hogy rossz a felvétel. Meg rosszul íródott a másolt CD.

Akkor mit lehet tenni? Például más zenéket hallgatni – nem lebecsülendő opció, van rengeteg jó zene, ami nem ekkora hifis kínlódás. Annak, aki mégis szereti: Azt, mint néhány mai aranyásó: venni egy q..va nagy markológépet meg mosóberendezést, aztán irány Alaszka, meg kell keresni az aranyat. Nekünk. Más nem fogja, ez a lényeg.

Konkrét berendezésekre való tanácsom: igazából semmi. Van millió hifis ketyere meg millió kábel, a másik oldalon sok jó lemezünk, meg egy elvárás-halmunk. Ez utóbbi személyenként más, még akkor is, ha a fenti zenéket egyformán szeretjük.

A magas szinergiájú egybe-rendszerek itt aránylag jól szerepelnek. Hogy miért csak aránylag? Mert a nagy szinergia óriási előny, de ugyanakkor korlát is, a személyre szabást, a finomhangolást a belsőnkhöz nem engedik. Pl. majdnem tetszik a dolog, de van egy íz benne, ami kissé fárasztó, vagy a másiknál kicsit több színt elviselnénk a legfelső tartományban, nem baj, majd a kábelekkel rendbe tesszük a dolgot. Ez nem fog sikerülni. Viszont az is előfordulhat, hogy a gyárilag ajánlott összetétel telibe találja ízlésünket.

Az össze-vissza rendszereknél a variábilitás óriási száma egyenesen kétségbeejtő. A fenti zenékhez nyilván kellene valamiféle középtónus-gazdagság, minél kisebb torzítással – ezeket gyakorlatilag minden kapcsolás tudja, vagy legalábbis nem zárja ki. Sokszor a kábelkérdést nem lehet nagyvonalúan megkerülni. Sokszor meg el lehet lavírozni ügyesen, olcsó drótokkal..
Van úgy, hogy szánalmas krumpli rendszer-csírákon áthatol díváink ragyogása, mi meg verjük a fejünket a falba ezzel az egész hifis f@s-tengerrel…jól emlékszem egy régi, képcsöves Orion TV –re,

amely a sarokban volt, ment valami zenés műsor, egy zongaradarabot játszott a fiatal Kocsis, az ott úgy szólt, hogy másnap szétszedtem a TV –t, forgattam a kezemben azt az egy darab 6×13cm ovál hangszórót, meg néztem a szörnyűséges poros dróthalmazt, és úgy éreztem magam, mint amikor vasfűrészlappal elfűrészelünk egy IC –t, hogy megnézzük, hogy mi van benne…

Dolgozni kell, szinkronba kell hozni valahogy a dolgokat, hogy jól szóljon a rendszer. Mi végre ez az egész? Mert amikor sikerül a varázslat, aggodalom nélkül csusszanhat be a lejátszóba egy ilyen lemez:

Sokat ad, hifis vonalon konkrétan kápráztat, szó szerint. Valami ilyesmit hallunk a hölgy hangjában:

Tehát megéri? Feltétlenül. Próbáljátok ki.

One thought on “A kiabálós nők esete a hifivel meg az aranymosással

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .