Régizene jelentés

III. Régizenei Napok – koncertek a Jezsuita templomban

Emlékszünk? Örkény mondta, hogy a címet mindig vizsgáljuk meg, kicsit gondolkozzunk el rajta, mielőtt tovább rohanunk az olvasással.

Igen, az is érdekes, hogy miért római a hármas, erről majd legközelebb, de most az talán fontosabb, hogy mi is az a régizene? A kérdés nagyon messzire vezet, most csak pár fontos dolog róla. Zenetörténetileg a barokk és a reneszánsz tartozik ide, vagyis kb. 1750-ig, a reneszánsz előtti zenék pedig külön szép neveket kapnak, mint ez az Ars Subtilior, amelyről még lesz szó.
Még az individuum-előretörés előtt vagyunk, tehát a régizene előadása egyfajta felsőbb harmónia-disztribúció, így nem az előadó a lényeg, hanem maga a zene, amely itt még tisztán eszmei indíttatású. Az előadó itt még csak szolgáltat, közreműködik abban, hogy az Opera, a Mű teljes legyen, amelynek része a zene, a közönség, a hangszer, a templom, a Nap meg a planéták, fölfelé az egész világmindenségig. Akkor a Máté-passió meg a Négy Évszak meg a Hajdútánc meg a Tarantella egy klubba tartoznak? Igen, teljes mértékben. Ez fontos.

A későbbi zenékben más lesz a rendszer. Ott már az én zeném, az én művem, csak az enyém, az én hangulatom, az én szimfóniám, az én problémám, az én karmesterem, tehát a balansz az egó felé helyeződik.

A helyszín a Jezsuita templom Veszprémben,

Erről a templomról már volt szó. Gyakorlatilag olyan érzés, mintha misztikus csomópontokon manifesztálódott volna. Az, pont az, aminek lenni kellett, az arányaival, a formáival meg azzal az érthetetlenül különleges akusztikájával, ami rögtön feltűnik, az első pengetésnél.

Soha fel nem szentelt, 150 év óta üres, ősi, senki-nem-tudja-mikori szent alapokon áll. Aztán az üresség szellemi vákuuma 3 éve hirtelen megszűnt, berántotta a Régizenei Fesztivált, sok-sok koncertjével, zenéivel és közönségével. A változás akkora, mint amikor egy kisgyereket ölben tartunk, és arra gondolunk, hogy 3 éve ő még nem volt, egyszerűen nem létezett, a semmi és az abszolút szingularitás terében sem, most meg tekergeti az orrunkat és követeli, hogy mondjuk el a sárkányos mesét még egyszer. Ez az élesztés Nagy Csaba műve. Mivel templomról és régizenéről van szó, ennek spirituális jelentősége szimplán felbecsülhetetlen.

Ki ő? Egy zenetanár, gitártanár, de inkább lantos, leginkább reneszánsz lantos és vihuelista, aki olykor úgy játszik nekünk Narvaez-t, a delfindíszítésű tabulatúrából, nekünk, a kultúráltabb mugliknak, hogy a szeme egészen lesötétedik, és úgy emeli magát egy másik dimenzióba, hogy örvendünk annak, hogy nem lett teljesen láthatatlan…

A koncertekről, szigorúan nem időrendben.

Mindegyik más jellegű volt, mindegyik a régizene különböző színeit tárta elénk. Kicsit messzebbről nézve, ne feledjük, hogy sokszor a legjobb dolgok a keverékek, melyekben az alkotóelemek nem vegyülnek, és nem egyesülnek, csak keverednek, jó irányba növelve a komplexitást, amely furcsa módon az élő rendszerek fő jellemzője. Ilyen a tinta, amivel írunk, a kompozit fékbetétek, a nagyteljesítményű üzemanyagok, a kávé, a tea, és a cigaretta; a ’finest selection’-ok. Az összes parfüm. A fűszerkeverékek és az intarziás parketta.

És a fröccs is. Persze nem a tinta-alkotórészt keverjük a fékbetét anyagába, és nem a kávét öntjük a szódavízbe; bár ezek is lesznek ’valamik’, melyeket akár szeretni is lehet, így születik pl. a világzene. Itt az alkotórészek tiszták maradtak, egymást szépen kiegészítették és kontrasztba helyezték, egyszerre.

ReSonatores Pannoniae régizene együttes – 2015. július 21
Volt reneszánsz fúvószene. Harsonák és trombiták, variációk és táncok és battaglie-k. Ez utóbbi az a zene, amit akár harc közben játszottak, úgy tűnik, akkoriban az öldöklés is más kulturális színvonalon történt. Motettára írt darabok és fanfárok. Szép, kerek egész, színvonalas műsor.

Orlandone együttes; Vikman Pál – 2015. július 28
Az Orlandone különlegességekkel lepett meg minket. Nagy kórus, nagy közönség, akkora, hogy az ajtó előtt is tolongtak, kezdésből egy reneszánsz 24 (huszonnégy) szólamú kórusmű, az énekesek körben álltak, ott, ahol a templom belső köre egybeesik a közönség külső körével; a szólamok felépülése csak egy egészen kicsit különbözött a katedrálisépítéstől. Aztán Domenico Scarlatti Stabat Mater következett, szépen intonálva és gyönyörűen hangszerelve, néhány gregorián betéttel, amelyet három bakonybéli szerzetes énekelt, úgy, mint a kristálytiszta vízfolyás; végezetül kaptunk pár gombóc Sir Tavener –t, aki kortárs szerzőként most ügyesen beállt, persze bele nem simult a barokk kavalkádba, és megerősítette azt a véleményt, hogy a kortárs zene, ha le is dobta magáról a közönséget, a régizenével szoros kapcsolatban van.

Csalog Benedek – barokk fuvola; Pétery Dóra – csembaló – 2015. július 30.
Kallai Nóra – viola de gamba; Pétery Dóra – csembaló – 2015. augusztus 1.

Volt két Bach koncert: Csalog Benedek fuvolaműveket, Kallai Nóra gambaszonátákat adott elő, mindkettőt Pétery Dóra kísérte csembalón. Itt az előadók régi háromszögelési kapcsolatban, vagyis mindegyikük játszott már a másikkal régebben, sokat. Ők a profi zenészek, akik már pusziért nem jönnek el. Akik zenei neveltetése és koncertező zenész léte gyakorlatilag predesztinálta azt, hogy mindketten Bach-ot, mint legnagyobb barokk mestert választották erre a koncertsorozatra.

Közönség szempontjából a helyzet azért bonyolultabb volt. Mindkét koncert a szokásos barokk szonátaformába préselte be a műveket – ez, annak, aki pl. sokat hallgat reneszánsz improvizációkat, egyenesen a zene halálát jelenti….viszont a gyors tételeket olyan magas fokú mesterségbeli tudással játszották, ami egyenesen meghökkentő volt. Káprázatos. Azt a nagyon-nagyon kevés hibát, amit vétettek, valami finom, hűvös eleganciával kezelték és rendezték; én tudom, hogy ezt nekik tanították az Akadémián, de akkor is úgy tűnt, mintha direkt csinálták volna, hogy élőbb legyen a feeling. Rendkívül magas színvonalú játék. Mindhárom. Van sok jó lemezem, de jó sok lemezem is, ami rosszabb, ez tény.

Álmélkodás közben azért a közönség gondolkodik is. Például azon, hogy ez az akrobatikus virtuozitás-parádé mennyire kiüresíti a zenét. A játszhatóság határa. Miért kellett ez? Kinek? Minek? Miért volt felkötve Nóri haja? Mert profi, mert tudta, hogy a vonó és a húrok gyulladási hőmérséklet közelében lesznek. Benedek játéka annyira gyors és precíz volt, hogy az autók blokkolásgátló rendszere jutott eszembe: másodpercenként 125 bejövő parancs és 57 kimenő jel. Dóra csembalóján pedig előadhattuk volna azt, mint a Baricco regényben, hogy odamegyünk a hangszerhez, és egy laza mozdulattal meggyújtjuk a cigarettát a felforrósodott húrokról…

Szerencsére voltak lassú tételek, itt Nóri akkora szépséget varázsolt elő, hogy a levegőmolekulák, amelyeket beszívtunk, megváltoztak, harmonikusabb formába rendeződtek, Benedek, amikor egy szóló átiratot fújt, én konkrétan elfelejtettem levegőt venni, annyira tetszett. Mindent kihoztak ebből a zenéből, amit csak lehetett. Ezzel együtt azt javaslom a közönségnek, hogy a barokk/régizene szerzőket ne piramis alakú polcrendszerre képzeljék, egy, vagy nagyon kevés csúccsal, inkább valami spirális, szélesebb alakzat legyen – a zenészek szerző-panoptikumában a viasz már keményebb, azt nem hiszem, hogy meg tudjuk változtatni.

Lantnap – 2015. július 25.
Egy lantkultúra-ciklon, amely odaszippantotta az országból a lantosokat és a lant-félék iránt érdeklődőket. Mekkora ötlet! Könyvbemutató és hangszerismertetések minikoncertekkel, reneszánsz lant és vihuela, barokk gitár és theorba. Bakfark művek trióban. World premier.

Elképesztően jó. Csaba azt mondja, hogy szinte lejátszhatatlan, annyira bonyolult, mondom én, ezt miért nem érzem itt és miért fáj később, azt mondja, kérdezzem meg azt a 200 évet, ami a kettő között terpeszkedik.
Este koncert, bélhúrok össze-vissza hangolódnak, meg későbarokk művek, Weiss, meg ilyesmi… – de összességében így is nagyon-nagyon jó volt.

Végül, a második koncert.
Az ékkő az egész felépítményen. A korona, csak nem kettőskereszttel, mert az akkor még nem volt. Másfajta előjegyzés sem. Kotta sem, csak valami, ami inkább hasonlított egy középkori rézkarcra, atlaszra, olykor botanikai illusztrációra, mint hangjegyekre.

Recercare Régizene Műhely – 2015. július 23.
Ars Subtilior – mi is ez?
Egy nem túl hosszú zenei korszak, teli titokkal és szépséggel. Alig tudunk valamit, hogy mi miért, lejegyzések itt-ott maradtak, nem túl sok. Az etimológiai találgatások szép vegyesek: hársfa, az talán nem, inkább háló, dísz, bonyolult, egyszerű. Ez utóbbi kettő egymást nem kizáró paradoxonviszonya már jelzi, hogy a történet nem egyszerű. (Vagy egyszerű?)

A 14. század végén volt az a pár évtized, amikor kicsúcsosodott ez a zenetörténeti oldalhajtás, melynek legfeltűnőbb jellemzője a kifinomult díszítettség és a ritmikai komplexitás. Olyan organikus-féle, tehát nem egy egyszerű alapdallam ’felöltöztetése’, mint a későbbi korokban, hanem egy olyan valami, ami eleve bonyolultan díszítetten jött a világra. Vagy akár egyenesen túldíszítetten, ahogy sokan tartják ma is.

A koncert egy különlegesen felépített kompozíció volt, rávezetéssel, kifejtéssel, tetőpontokkal és zárással. Gasztronómiailag fogalmazva, amolyan szendvics-féle dolog, egy Sandwich Spirituel. Reneszánsz félzsömlék közé csomagolt ízes Ars Subtilior falatok. Mert azért nem egyszerű zene, a laikus közönségnek feltétlen be kellett csomagolni, de a celofán ehető, sőt, nagyon ízletes…

Kezdésből egy rövid, ártatlan lantfutam, gyönyörűen kidíszítve, ami aztán beáll szólamnak. Az első két mű, egy Machaut darab és egy cantiga Bölcs Alfonz korából.
A reneszánsz legjobbjai közül, az énekhang varázslatos, a hangszerelés egyszerűen tökéletes, egy énekes – szoprángamba pár, egy reneszánszlant-pár, és, hogy a páros szám instabil túlszimmetriáját megtörjék, egy dob.

Aztán jön a neheze. Tényleg nehéz? Igazából nem, inkább először szokatlan. Más akkordok, más harmóniák, rengeteg emelés/hajlítás, ide-oda lépkedés, fel és le és oldalra, egy gyönyörűséges titokzatos zenei birodalom sejlik fel.

Az egység-érzet egészen erős: minden mindennel összefügg, mint a hifis szinergia, csak itt nem drótok a berendezésekkel meg a szobával, hanem a dallam az egy szál hanggal, a lant az énekessel, az énekhang a boltozat ívével, a díszítések a szöveggel, a mennyezet a mennyeivel, olyasmi érzet, mint amikor Arthur király, még az első időkben, azt mondta, hogy itt van az eszme, amelyben hisz, itt vannak a lovagjai, ezzel a hittel a szívükben, leülteti őket egy kerek asztalhoz, az asztal köré épít egy nagy termet, a terem köré egy palotát, a palota köré egy nagy várat, a vár köré egy egész várost, a város köré pedig egy egész országot, amely a világon a legszebb és legnagyobb lesz az idők végezetéig…

Lassan rááll az érzékelésünk erre a szokatlan zenére, felrémlik, hogy ez is egy akkoriban folyékonyan beszélt nyelv. A terc meg a kvint meg a háromszorosan szent Hexachord meg az összes többi hangköz és akkord más koreográfia szerint áll fel egy szép rendszerbe szerveződve.
A szövegeket egy narrátor felolvassa, nagyon ügyesen, kicsit semlegesen, pont, ahogyan kell, mert a szövegek első körön a szokásos dolgokról, a szerelemről, a nők kemény szívéről, a hősökről meg a csatákról meg a csalódásokról és a vágyakozásról szólnak, de nagyon erős szimbolika kísért végig, a dolgok valami bonyolultabba torkollnak.
A szoprán gamba és a női hang gyönyörű spirális ívben töltik meg a teret, a kíséret végtelenül érzékeny és pontos, teljesen ráhangolódva a szép tónusú és finoman-áthatoló ezerszínű énekhangra. A gamba kicsi, de mégis szép alsó hangjai lesznek, mert igazából egy duplatestű hangszer, kettős héjazattal, az első a hangszertest, a második, az a templom maga, ez szépen hallatszik, meg a rengeteg hallásküszöb alatti történés, ahogy a templom ’feléled’, a kövezet réseiből szivárog valami titokzatos nem-matéria, a hallgatóság elfelejti nem-érteni a zenét, kívülről egészen halk madárszó…

Teljesen és tisztán eszmei indíttatású zene – belül is rezonáltat, hogy mit is, hát azt most nem könnyű kigondolni.

Aztán a záró részben vissza a ’szokásos’ reneszánszba; egy Tritonius Miserarum est és egy Encina Qu’es de ti desconsolado; az első nagyon-nagyon ritkán hallható, nekem egy Alpha lemezen van rajta, jó régen egyszer mutattam nektek, most is ez tudom idelinkelni. A második egy nagyon kedvelt sláger, a régi idők Granadá-ja és a Reconquista a téma, középtájt egy pár versszak nem énekelve, csak úgy prózában/versben, a régi spanyol kiejtés gyönyörűen zenél, maga a nyelv, mint egy hangszer…

Aztán ki a templom elé, alkonyodik; a színek meg a fények valahogy mások lettek, minden, de minden szebb lett; este 11 –kor telefonál a portugál barátom, hogy hirtelen egy gyönyörű ívet hallott a kedvenc Monteverdi lemezén, igen, a szépség lassuló visszhangú koncentrikus hullámalakzata kb. akkor ért oda a 8. hosszúsági körhöz, hogy aztán valahol az Atlanti-óceánnál elporladjon és szétoszoljék.

Ez pont egy csütörtöki nap volt; egy gyönyörű 10 napba ágyazott csütörtök.
Emelt a létezésünk színvonalán.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .