Fából faragott királyfi – Soulines Dostoyevsky DCX lemezjátszó
Aki olvas, annak nem lehet meglepetés, hogy nekem a Soulines Kubrick a lemezjátszó. A hangja, felépítése, kinézete egyaránt bejön. Viszont nekem hiába esztétikai remekmű, ami még a frankfurti Mozimúzeum tárlatára is eljutott Stabley Kubrick 2001 Űrodüsszeia bemutatójának ötven éves évfordulóján, sokaknak nem elég lemezjátszószerű. Mert nincs doboza. Az, hogy tányérja, csapágya, motorja, szíja, hangkarja van, az nem elég. A doboz a lényeg. Nem értem a dolgot, de tény, hogy amióta nálam van a Soulines Dostoyevsky DCX , sokkal többen ismerik fel, mire szolgáló eszköz van a hifi tornyom tetején. Nini, egy lemezjátszó – mondják meglepődve és lelkesen.
A nálam levő Dosztojevszkíjről elnevezett Soulines nyugodtan hívhatáná magát modnjuk Mk.II-nek. Az első változatot volt szerencsém összeszerelni, és nagyon tetszett, hogy milyen ötletes szerkezet, bár egész más felépítést követ, mint a Kubrick. Tetszett, hogy a motoregység egy teljesen különálló dobozban kapott helyet, a rezgéseivel nem zavarva a kart tartó és a tányért forgató egységet. Igaz, ennek megfelelő helyre rakásához jól jött volna egy kis sablon, ami a szíjfeszesség pontos beállításában segít. Meg is említettem ezt Igornak, a Soulines tervezőjének-gyártójának, de ő csak legyintett. Nem kell ennek nagy feneket keríteni, ha elég feszes, és meg tudja forgatni a tányért, akkor jó, de elgondolkozom a dolgon – mondta. Nos, alaposan elgondolkozhatott, mert a mostani Dostoyevskyj egy tök más lemezjátszó.
Először is egy dobozból áll, nem kapott külön helyet a motor. Viszont az az egy doboz sokkal-sokkal bonyolultabb. Tele van gondosan kimunkált könnyítésekkel, üregekkel. A magasság, ami az első változaton nem volt állítható, így vagy az alá kerülő állványt kellett vízszintezni, vagy jött a papírlap dugdosás, itt szépen megmunkált alu lábakkal pofon egyszerűen megy. A kartartó rész alu-műanyag-parafa-gumi kombó a végletekig átgondolt és könnyen szerelhető. A tányér és így a csapágy némileg vékonyabb, mint a Kubrickon, akkora mint a félig fa, félig fém tesó Satie-n. A bal oldalra szerelt motor egység viszont azonos mindegyik Soulines-on, itt lehet bekapcsolni, sebességet váltani, és ha van hozzá megfelelő eszközünk, a fordulatszám finomszabályzást is elvégezhetjük két potméterrel. Mindent egybevetve a mai Dostoyevsky közelebb van a csúcsmodell Kubrickhoz, mint a régebbi, kétdobozos Dostoyevskyjhez.
Na és úgy is szól? Nem. De. Majdnem. Na jó, elmesélem. A Jelco kar és a Goldring hangszedő átszerelése után mindent úgy csináltam, mint ahogy a Kubrickon volt. Tűerőt a felső maximumhoz lőttem be és a gyárilag adott gumi-parafa lemezpárnát a nálam jobban bevált fekete hasított bőrre cseréltem. És nem volt jó. Illetve jó volt, a hangba nem igazán lehetett belekötni, csak a lazaság, lendület, könnyedség hiányzott. Aztán a következő napokban járt nálam egy csomó drót, erősítő és hangdoboz is, igen megint egy jó kis végtelen kirakósba fogott velem a hifisták kaján ura, de végül megint minden összeállt és volt ismét időm a lemezjátszóra. Kipróbáltam még három másik lemezalátétet, majd maradtam a csupasz tányérnál. Ami a Kubricken nálam kicsit sok volt, amihez kellett egy kis lemeztányér csillapítás, az a Dostoyevskyjen pont a helyére billent egy hajszálnyi tűerő növeléssel. Így is visszafogottabb, szűkmarkúbban adagolja a dinamikát, kevésbé eufórikus, ritkábban telnek hallgatása közben a könnyzacskók, kevésbé súlyosak a csendjei, robbanóak a fortéi. Ezekben mind jobb a Kubrick, a csúcsmodell azért csúcsmodell, de elkeseredésre semmi ok, a két lemezjátszó közeli rokon.
A Dostoyevsky már abban a magasságban mozog, ahol nem bújja az ember a netet jóárasított kerámia csapágygolyóért vagy éppen azon vacilál naphosszat, hogy melyik tuning szíjat vegye hozzá, nem álmodik upgradelt tápegységről. Más a teendő vele. Meg kell pöccinteni ott balra a bekapcsoló gombot, feltenni egy lemezt, és ennyi. A többit a leginkább lemezjátszónak kinéző Soulines, a Dostoyevsky megoldja.
