Korrajz – kalandjaim a Hifi Magazinnal

Korrajz – kalandjaim a Hifi Magazinnal

Pakolás közben kiszakadt a karton és a lábamra esett 4 évfolyam Hifi Magazin. Kidobod – kérdezte reménykedve a párom, és én nem mondtam azonnali és határozott nemet, pedig nagyon rég nem vettem elő az erősen málló gerincű, borítójuk szakadt újságokat. Ha valami kellett belőlük, inkább elmentem szépen a hifimagazin.hu-ra és ott kerestem. Még nem – válaszoltam bizonytalanul, és belelapoztam az elsőbe , ami a kezem ügyébe került, és elöntöttek az érzelmek.

Gyerek voltam, amikor apám megvette az első lapszámot. Addig azt sem tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák ezt a hifi izét. Otthon a zeneeszköz az amerikai nagybácsitól kapott táskarádió volt, ami versenyt sistergett a vasárnapi rántott hús sütés forró olajával és csak apám hallgatott vele zenét. Néha elcsípte Tom Jonest meg a Delilaht, akkor pipára gyújtott és bezárkózott a tizedik emeleti panelünk konyhájába és szemmel láthatóan jó volt neki, én viszont gyűlöltem és rögtön fejfájást kaptam a füsttől.

A Hifi Magazinban viszont egészen csodás dolgok voltak. Mindenekelőtt nagyon jó szövegek.

"A zene pedig nem Lelkesedés és Szenvedély, hanem Kvartszextakkord
    vagy Bővített Szeptim" - mondja a zenész.
        "A   hifi  pedig  nem  Dejóabasszus  és  Hűmicsodatérhatás,  hanen Oszcilloszkóp és Frekvenciaanalizátor" - mondja a mérnök.

Ugye hogy ugye? Meg ilyen:

 A Mi Hasonlataink Sohasem Sántítanak!

Mit ne mondjak, rögtön beleszerettem a lapba. Azt képzeltem, hogy sok, nagyon okos, művelt, világlátott ember írja elképesztő jókedv közepette. És persze elolvastam  minden sorát, betűjét. Komolyan, még a Pernye Andrást is, de persze a technika érdekelt. Szépen csillogó gépek, okosak, ügyesek, kívánatosak, ó mikor lesz majd nekem ilyen. Én csak ámultam meg bámultam, de az újságot író sok okos ember nem esett ám hasra tőlük, hanem megmondták a tutit róluk, hogy jók-e vagy nem. Okosan, kellő szarkazmussal és végtelen profizmussal. Csodáltam őket.

A fene sem gondolta, hogy ez a sok okos ember csak egy, Darvas László. Okos, szarkasztikus és profi – korának hőse. Csodálom érte. Ő találta ki magának a lapot, ő tartotta életben kalandos kiadóváltások közepette, határozta meg a stílust, kereste meg az adott témák szakértőit. Egy olyan csodálatos újságot alkotott, aminek ugyan volt előképe, volt hozzá hasonló a nemzetközi porondon, de a Hifi Magazin mégis unikum. Meg hungarikum.

Nézem, pont a 15. szám esett ki. A kedvencem. A címlapján a Kenő Manó, aki épp azon gondolkozik, hogyan csináljuk rossz hangsugárzót.  Aki már olvasta, az hagyja abba a kuncogást, aki még nem, az gyorsan tegye meg, aztán fussa át a második részt is. Remélem már az újságíró iskolákban a kommunikációs szakokon oktatják, mert így kell ismeretterjesztő cikket írni.  Ja igen, a szerző Szekám Pál, természetesen Darvas László álnéven. Akik nem elég idősek, hogy értsék a névben rejlő humort, azoknak én most nem nem merem elmagyarázni, mert biztos nem tudnám olyan frappánsan, mint maga Szekám Pál.

De ennyi nem volt elég a szakmából. Itt a torzításokról van szó, de nem arról, amit  a hifi csinál, hanem a hangzó térről, olvashatunk a mikrofonokról. Aki kíváncsi egy kicsit a hifizés technikai alapjaira, vagy éppen az agyunk és a hallás trükkös világára, a felvételkészítés, lemezgyártás alapjaira, mind a mai napig belelapozhat a HFM-be, bőven talál mind a mai napig érvényes információt.

Persze van, ami már elavult. Fura olvasni a Wilheim András vezette zenekritikai rovatot. Na nem mintha az értékítéletek lennének megmosolyogtatóan ósdiak, erről szó sincs. Csak a terep, ahonnan az ítész körbenéz, az változott meg nagyon. Mai szemmel, a letölthető, weben megvehető zenék korszakában, ahol a gyorsposták Japánból vagy épp San Franciscoból egy hét alatt ide repítik a kívánt lemezt fura azt olvasni, hogy jó kis előadása ez a szerző bénábban sikerült operájának, meg szuper, hogy a magyar lemezgyárnak ez az üzlet, de nem lehetne remekművet is a polcokon látni? Nem lehetett, még a szocializmus legvidámabb barakkjában, Magyarországon sem, erről gondoskodott a vasfüggöny meg kemény valuták hiánya, de ez egy másik történet. Apropó szocializmus meg vidám barakk. A Hifi Magazin sem maradt ki az új idők új szeleiből. Itt van ez a reklám:  

Jó csaj menő tévék előtt egy videókazettával a kezében ez még érthető, férfiaknak szóló reklám. (Hogy mi a videókazetta? Azt Karotta megmagyarázza itt.) Na de miért hirdet a ráckevei Aranykalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet egy hifi magazinban? És miért van boltja Budapest közepén? És a hirdetés szöveges részén mi a túrót jelent az a nyílt árúsítású és vételi bolt? Nyugalom, mindenre van magyarázat. A termelőszövetkezeteket lazábban felügyelte az állam és annak tervhivatala, ezért ügyes emberek az ő címkéjük alatt folytatták a piaci(bb) alapú gazdálkodást. Melléküzemágak állították elő azt, amit a nehézkes ipar nem tudott, az ilyen üzletek pedig hivatalos kereskedelmi helyet biztosítottak a nyugatról így-úgy bekerült áruknak, mindezt forintért. Mert voltak olyan boltok, ahol mindent lehetett kapni, amit amúgy csak a kapitalista nyugaton, hifitorony meg Toblerone, téliszalámi (na jó, az időnként a hazai üzletekbe is került) és Ballantines, ó hányszor nyomtam oda a homlokom a kirakathoz, bámulni egy ismeretlen univerzum kívánatos portékáit, de mindez elérhetetlenül messze volt, mert csak valutáért lehetett ott vásárolni. Külföldieknek, meg valutához valahogy hozzájutott szerencsés magyaroknak. A Charlie és társai viszont mindenki számára elérhető volt. Magyar narancsosan ugyan, drágán, kicsi kínálattal, bár az ígérettel, hogy mindent meg lehet szerezni, el lehet intézni, csak pénz kérdése a dolog. A Hifi Magazinok tele vannak ilyen kordokumentumokkal, tessék csak ezek alapján végigböngészni őket. Kár, hogy ez kimaradt a digitális változatból, erről már csak a porladó papír példányok tanúskodnak.

Szóval itt az újság, lehet olvasni mint technikai kisokost, mint egy szocioregényt, vagy éppen filozófiai alapozót, akkor miért is akarom kidobni? Miért vagyok egy picit, egy iciri-picirit mérges a Hifi Magazinra, Darvas Lászlóra? Azért, mert megmondta a tutit. A nagybetűs HIFIIGAZAT, ami nincs. A hifi legalsó régióiban ugyan létezik az igazság, hogy B jobb mint A, de ez tényleg a bugyor alja. Én ezt mint, kezdő hifista persze nem sejtettem. Azt olvastam ebben a remek sajtótermékben, hogy az ARC erősítő a világ legjobbja, a Rega nem jobb, mint az alap DD, a Linn Sondek LP12-őt nem olyan nagy kunszt beállítani, nem kell hozzá szentelt vízbe mártott csavarhúzó… Aztán az angol újságok tesztjeit is lefordították, ez jó, ez nem jó, ez ennyiért biztos nem éri meg… Örültem, mint majom a farkának, hogy végre egy újság, ahol megmondják a tutit. Nekem nincs semmi más dolgom, mint megvenni, azt, amire azt mondták hogy jó, és innen nagyívben lesajnálni a Hifi Magazint nem olvasó többieket.

Pedig ez marhaság. A hifiben már valóság az, amire a fizikusok még keresik a bizonyítékot, a multiverzum. Párhuzamosan léteznek egymás mellett a nagy panelsugárzók rajongói, a triódákkal révedők, a stúdiócuccokból építkezők, gigawattokban bízók, kábelekkel varászlók, VTA fanatikusok. Közös érintkezési pontok ugyan vannak, de ahogy látom, meglepően kevés. A legtöbb hifista a saját hangját keresi, akár hol is van. Megrögzött digitfannak pakolhatjuk rogyásig a lemezeket, ha ő csak arra a két pattanásra fog figyelni, ami miatt nem szereti az analógot, és kényeztethetjük a legjobb Fet-es hanggal a csövkedvelőt, ő csak akkor lesz lelki nyugodt, ha a retró 2A3-ak felizzanak végre. Én úgy vettem észre, hogy minden univerzumban lehet jó hangot csinálni, meg retteneteset is, de a Hifi Magazin idáig nem jutott el. Az újság örökségének a legkínosabb része az, amikor egy Vaterás apróhirdetésben azért van szemmel látható felára az utolsókat rúgó olcsó japán lemezjátszónak, mert a Hifi Magazin szerint kategóriájában a legjobb, fiókok mélyéről újra előástott Ortofon MC 10 hangszedő -T5 trafó kombót hallgatva mondják azt, hogy íme a referenciaszint… Hagyjuk.

Jó, egy kicsit sarkítottam. Az újságban ott a fejlődési vonal. A tipikus hifista fejlődési vonal. Vágjunk rendet a dzsungelben, ha más nem mondja meg a tutit, megkeresem én. Persze objektíven, vakon A-B teszttel. Aztén megjelent a zavar az erőben. A szerkesztői ráhallgatás, a demózni nem jó, de zenét hallgatni vele igen. Vakteszten kicsi a különbség, de utána hűű. Viszont a főszerkesztő egy nagy pirospontot megérdemel, mert be merte vallani tévedéseit. Hosszú hónapokon át izgulhattuk a tökéletes kábel megtalálásához vezető utat, vedléssel, pénzverdei ezüstöntéssel, vékonyodással, vastagodással, hogy aztán egy eldugott mellékmondatban azt olvashassuk, de az Audio Note fránya ezüst összekötő kábele, ami ellent mond minden eddigi teóriának, mégis jobban szól. Valami hasonló volt a Peter Belt féle hangzásmódosító csodaketyerékkel. Rácsodálkozás, lelkesedés, majd a dolog elengedése. Ez a viselkedési minta minden hifistának ismerős kell legyen.

Most az ágyneműtartóban töltik nyugdíjas éveiket a Hifi Magazinjaim. Néha beléjük lapozok, emlékezek és magamban megköszön szépen Darvas Lászlónak, hogy összehozta.  

Éééééés a kicsit patetikus lezárás után van tovább. Van? Szóval a fenti bekezdéssel ért volna véget a blogbejegyzésem, de egyszer elírtam a Hifi Magazin honlapjának a címét, és bejött ez: hifimagazin.net  Erről nagyjából ugyan azt gondolom, mint az Audiolife blog.  Hifi Magazin élt 1979-1992, őrizzük meg emlékét, mint egy egyszeri, megismételhetetlen tüneményt.                 



Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..