Pusztulás hegedűhangra, gépi jazz, homályos lüktetés – őszi zeneajánló

Az Aralcum annak a sós sivatagnak a neve, amely az Aral tó helyén keletkezett. A Föld egyik lagnagyobb természeti katasztrófáját egyértelműen az emberi tevékenység okozta. Az Aral tó a negyedik legnagyobb természetes tó volt a bolygón, egészen addig, amíg az 1930-as években nem kezdték el a tavat tápláló folyók vizét becsatornázni, rizs- és gyapottermesztésre elterelni. A tó mérete – a csatornák rossz minősége és a termőföldek egyre nagyobb vízigénye miatt – folyamatosan csökkent. A hatvanas évekre gyakorlatilag teljesen összeomlott az ökisztisztémája, a tavat benépesítő élőlények nagy része kipusztult, ennek ellenére a vízutánpótlást megcsapoló csatornák építése tovább folytatódott, így a tó helyét ma már egy terméketlen, vörös színű, sós és ipari szennyezőanyagoktól, főként műtrágyától és termésélénkítő anyagokkal teli sivatag és mocsár borítja. A szennyezett homokot szél messze elhordja, a környéken ezért nagyon magas a gyermekhalálozás és a légzőszervi megbetegedések aránya. 

Bár a tó, eredeti méretének 10%-ra csökkenve és három részre szakadva továbbra is létezik, de az eredeti ökoszisztéma már sohasem fog visszaállni, ami egyben azt is jelenti, hogy a térségben a sivatagosodás jelentősen felgyorsult és mivel a környezet kizsákmányolásását már nem lehetséges tovább fokozni, a tóra épülő emberi infrastruktúra is leépült, vagy tönkrement. A vörös színű apokaliptikus tájat felszínre került hajóroncsok, és elhagyatott, omladozó halfeldolgozó üzemek tarkítják.

Hogy mindez hogy jön ide? Hát úgy, hogy a Londonban élő hegedűs, Galya Bisengalieva írt egy lemezt, aminek az a címe, hogy Aralkum és erről a sivatagról szól. A komoran hullámzó drone-okon néha felsírnak a hegedűk, és persze mindent betemet a vörös homok, amit zeneileg az egyhangú és hosszan kitartott morgások, nyomasztóra delayezett zúgások jelenítenek meg. A hangzás valahol a kortárs klasszikus zene és a sötét ambient határmezsgyéjén mozog, de egyáltalán nem dallammentes és abszolút élvezhető.

Fenséges és persze melankólikusan gyönyörű lemez lett az Aralkum, a szinte teljes ismeretlen Galya szinte teljes ismeretlenségben jelentetett meg. Igaz, a filmzenék és a közreműködések között impozáns nevekkel is találkozhatunk a portfóliójában, de még nekem is kutatnom kellett ez a lemez után, holott eléggé benne vagyok ebben a szubkultúrában. Az Aralkumnak egy baja van csak, az hogy rövid. Létezik belőle vinyl is, és bár elég drága, de beszerezhető. Mindenképpen ajánlom.

Nicolas Jaar csílei producer jó pár éve robbant be a nehezen kategorizálható Space is only noise című lemezével. Jaar azóta komoly név lett az elektronikus zenei vonalon, és nem nagyon maradt meg a kaptafánál, ahogy szokták ezt mondani. Írt house-t, filmzenét, remixelt és közreműködött egy csomó alt- előadó anyagán is, például FKA Twigs lemezén. Tavaly előadott egy kilenc órás improvizált performaszot az OUDE KERK templomban Amsterdamban, amelyben a templom orgonáját egy csomó hangfallal egészítette ki, többségük a kupolából függött alá. De tartott hang és fény installációval egybekötött zenei performanszot egy kiszuperált katonai bázison is. Az egyik utolsó „elődásában”  sivatagba elásott hangfalakon keresztül szólaltatta meg a zenéit, mintha maga a föld szólalna meg különböző pontokon. 

A legutóbbi lemezérett anyagát 2017 és 2019 közötti zenéiből válogatta össze, Cenizas néven. A darabok elsőre vázlatoknak és szkeccseknek tűnnek, de nagyon is megkomponáltak és persze szinte kategorizálhatatlanok, amennyiben erősen hatnak az érzelmekre, van bennük olykor vokál is, de többnyire elektronikusan manipulált hangszerek szólnak kattogások, preparált zongora, orgona, szaxofon és field recordingok mellett. Az anyag leginkább a Space is only Noise folytatásának tűnik, annak elborultabb, lecsupaszítottabb vonalát víve tovább. Feltűnően szomorúak és sötétek a trackek, amelyekben sok a zaj, a zörej, akárcsak a Space is only Noise-on, ám ott azért sokkal életigenlőbb hangulatokba voltak ágyazva ezek a sound dizájnok. Szerintem nagyon jó lemez lett. A deluxe verzióhoz jár egy könyv is, így ugyan kicsit drágább, de érdemes azt megvenni. 

A lengyel gépi jazz duó, a Skalpel több, mint tíz éve írja a samplerekből összevágott fura jazz zenéit, és nagyjából az első kiadványuktól kezdve végig a Ninja Tune jelentette meg  a dolgaikat, az utolsó kettő viszont már a plug research-nél jött ki. A nagy downtempo hullámban, a kétezres évek elején, elég jó nevük volt, azóta kissé marginalizálódtak, de továbbra is jelentetnek meg anyagokat, és valamennyire követik is a trendeket, például a housos lüktetést is beépítették a zenéjükbe. Az új lemez – igaz még az év elején jelent meg, Highlight – eggyel jobb lett, mint a korábbi, noha egy kicsit messzebb kerültek már a jazz samplerektől és a fekete-fehér noir filmek hangulatát idéző, és klasszikus jazz lemezekről, hangonként összevágott trombita szólóktól. Az új lemezen a furcsa fíling megmaradt, de összegyúrták a modern downtempóval és az analog szintik hangzásával. 

Skalpel

A zenék ülnek, és el tudnak vinni oda, ahová egyébként a korai Skalpel dolgok is, egy kihalt és üres, de mégis valahogy mozgalmas helyre. (Külvárosi ipartelepekre, ahol „kóbor kutyák és halott számítógépek lelkei lebegnek” – hogy egy másik lengyel klasszikussal éljek. Az idézet Andrzej Stasiuk: Hogyan lettem író? című művéből van, nem szöveghűen idézve) 

Minden track dallamos a maga módján, ami elég is. A Skalpel elég jól eljátszik a saját hagyományál és elég sok újat is visz bele, ami megint egyszer bizonyítja, hogy a sampler is egy hangszer tud lenni, már ha valaki képes rajta játszani. 

Amióta feloszlott a Bajdázó, egyedül azzal vigasztalódhatunk, hogy Györffy Ákos drone ambient projektje, a Horhos azért még van. Az elmúlt időszakban – ez kb kettő, vagy még több évet ölel fel – sorra jelentek meg trackek, de nem látszott, hogy lesz belőle egyszer valami egész, valami, ami lemezre hasonlít. Most lett, és a mana-mana-nál jelent meg, igaz csak digitálisan, de ez is valami. A lemez elő- és elkészültéről, módszerekről és arról, hogy miért elég a boldogsághoz egy repedt nyakú gitár, néhány pedál és egy öreg számítógép, itt beszél az alkotó. https://langolo.hu/valosagos-es-fiktiv-utazas-a-horhos-uj-lemeze-premier-es-interju-gyorffy-akossal/

Lemez: https://manamanarecords.bandcamp.com/album/7-darab

Az ecm sem pihen, és bár a megjelenések tempója mintha lassult volna, továbbra is a kortárs jazz és improvizatív zene legjobbjaival működnek együtt. Az idei év egyik igen várt lemeze az Anja Lechner és Francois Coutirer páros Lontano címre keresztelt új anyaga. A duo pár éve kijött egy albummal, ami szép sikereket zsebelt be, nyilván ez a lemez sem fog csalódást okozni. Lechner amúgy is nagy név és persze csodálatos zenész, az ecm-nél komoly múltja és portfoliója van, több tucat lemez jelent meg a közreműködésével vagy a saját neve alatt. A Lontano-n saját szerzemények, improvizációk és kortárs zeneszerzők művei is felcsendülnek, de például van rajta egy Anouar Brahem szerzemény is. Mindenképpen ajánlom. 

Lontano

Ha már ecm, akkor nem lehet elmenni Michel Benita Quartet lemeze mellett sem (Looking at Sounds). Igazi ecm jazz, azaz lírai hangú, többnyire lassú és elmélyült darabok, tele pompás és finoman kidolgozott szólókkal, ez is tízpontos anyag.

Looking at Sounds

A holland A/T/O/S duo első lemeze – A Taste of Struggle – igazi telitalálat volt a dubstep és a downtempo, valamint a kortárs elektronika találkozási és metszéspontja. Az első lemez fizikai formátuma nagyon gyorsan, szinte azonnal el is ment, olyannyira, hogy a négy tíz incsesből álló albumból még nekem sem jutott. A második sokkal sötétebb lett, amit picit elvitt a kísérletezés, és sajnos el is kapkodták, a lemezen túl sok volt az egyforma és megjegyezhetetlen track, amit teljesen szétszedtek a loopok. 

Ez az új anyag (Waterman) pedig a kettő között van valahol, a komorság adott, de sikerült oldani rajta a sok vokállal és a szinte teljesen lecsupaszított hangzással, aminek persze a lényege a súlyos basszus. Igazi városi modern dub zene ez, tele énekhanggal, súlyosan finomra és tisztára kevert hangzással, ami nincs túlbonyolítva, a lényeg: vagyishogy üssön a basszus. Az első két track ígéretes, a többit meg meghalljuk majd október 30-án, akkor fog megjelenni. 

One thought on “Pusztulás hegedűhangra, gépi jazz, homályos lüktetés – őszi zeneajánló

  1. Bisengalieva zenéje képek nélkül is ilyesmit vált ki, jaj, mit tettünk? Ez jó, képekkel pazar, ha lenne tv-m maga alá temetne napokra.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .