Másvilág

Vírusos zene – lemezek, amelyeket a covid 19 inspirált

Audiolife Attila újabb lemezajánlója:

Manapság, mivel nem koncertezhetnek és mindenki kényszerű bezártságra van ítélve, a zenészek a munkájukba beemelték, mint minden jó művész, a mostani környezetet is, többnyire inspirációs forrásként. Brad Mehldau márciusban Hollandiában rekedt, de szerencsére volt a közelben egy stúdió, ahol két hangmérnök segítségével felvett egy komplett lemezt.  Suit: April 2020 címmel tulajdonképpen írt néhány rögtönzött szerzeményt. 

Az elsőre ujjgyakorlatoknak tűnő darabok a bezártságot és a honvágyat emelik ki, miközben alkotójuk küzd mindezekkel, természetesen visszanyúl a saját emlékeihez, ismerős munkamódszeréhez. Az intimitás mellett Mehldau képes egy sajátos egyedi ízt is belevinni a darabokba, amitől kissé elmélázó lesz a hangulatuk. Hála a rutinnak, a lemez nem lett elkenve és nem is egy egyszeri pillanat lenyomatának tűnik, mégha az alkotó szándéka ez is volt. Odafigyelve hallgatva az improvizációs technika és Mehldau egyedi dallamvezetése elviszi a lemezt, kifejezetten könnyen hallgatható, de nem üres darabok.

A puritán borító nekem kifejezetten tetszik, van belőle viny is, és az utolsó Lullaby című szerzeménybe Mehldau beledolgozott három sztenderdet is, ami olyan, mint egy ráadás a koncertek végén. 

Nick Cave ennél nagyobb fába vágta a fejszéjét. A szerzőtársa, Nicolas Lens a pandémia alatt lezárt és üres Brüsszelben biciklizve felidézhette magában a Japánban tett látogatását; a kihalt városban olyan benyomása támadt, mintha a magányukban „ragyogó” zen templomokat látna az épületek helyén. A pandémia alatti előírásokat betartva Cave-vel írtak és feljátszottak egy modern klasszikus lemezt, amelyre Cave írta a szövegeket, és bár nem daloknak készültek, végül mégis azok lettek. 

A többnyire vonóskísérettel előadott darabok olyanok, mintha egy modern operában Cave énekelve narrálná a fátyolos, mélabús, olykor kifejezetten szomorú darabokat, amelyeket pompás női vokál keretez. A L.I.T.A.N.I.E.S messzebb megy, mint Mehldau, mert nem a pandémiáról szól, arra csak utal, mint körülményre. A lemez szerintem kifejezetten szép, és valahogy ebben a környezetben jobban átjön Cave ismert fájdalma is, a hangja puha, szinte suttog. A kísérete pompás, a tiszta, világos női énekhangok között Cave lefojtott baritonja egy szomorú és sokat látott szerzetes hangján szól, kicsit mintha a késői Leonard Cohen dörmögne megható és egyben nagyon is mély igazságokat. Az év végére egy meglepetés lemez, ami igen jól sikerült. A magamhoz hasonló kultúr sznoboknak mondom: a Deutsche Gramofon adta ki.  

Elina Duni a svájcban élő, albán énekesnőnek ez a harmadik lemeze az ecm-nél. Az erősen folk hagyományokra építő zenei megoldásairól híres Duni először quartett formában jelentetett meg egy anyagot, amit egy intim szóló projekt követett – erről hosszan írtam korábban mág az audiolife-on –, most pedig ismét egy jazz quartett formában írt, illetve hangszerelt át néhány darabot. Eddig mindegyik anyagán érződött Manfred Eicher keze nyoma, de ez a legutóbbi Lost ships lett a legkomolyabb és egyben leginkább sikerült lemeze. A hangütés az elejétől a végéig egységes, ehhez nagyban kellett a szerzőtárs, Lob Luft is, aki legalább olyan erősen beleszőtte sajátos stílusát a darabokba, mint Duni, akinek ezerszínű és árnyalatokban gazdag, a nőiességtől és a túlfűtött érzelmektől ragyogó hangját bármeddig el tudnám hallgatni. 

Nem is nagyon tudok jelenleg hozzá akárcsak hasonló kisugárzású és emellett valódi női jazzénekest mondani. A francia megfelelője Susanne Abbuehl volt, de ő valahogy sokkal nyugodtabb, mint Duni, aki olykor szinte szétfeszti a hangjával a kereteket, és olybá tűnik, mintha az egész zenei kísérte csak dísz volna hozzá képest. Nyilván ezért is jelenik meg a harmadik lemeze négy év alatt az ecm-nél, de ez mellékszál. 

A témák a „szokásosak”: szerelem, fájdalom és veszteség, plusz a menekültválság humán és nem politikia oldala, amelyeket egy-egy különálló darab szakít meg. Ezek többnyire az utazási élményeik zenei lenyomatai. Ha a hifista énemet elő tudnám bányászni, talán még jobban tetszene ez a lemez, mert amellett, hogy komoly témákat dolgoz fel, könnyen hallgatható, dallamos, amiben Duni belépései mindig élmény számba mennek. 

Peter Broderick-et én már ezer éve követem, de csak ennél a lemezénél esett le, hogy Ő az Efterklang egyik tagja is. Hiába, minden nap tanul valamit az ember. Broderick igazi multiinstrumentalista, többnyire preparált zongorán szeret dallamtöredékekből várat, illetve lemezeket építeni, de írt filmzenét is, több hangszeren játszik, és nyakig benne van a historikus felvételek restaurálásában és a folkban is. 

Egy ideje már nem Londonban él, hanem visszaköltözött egy írországi kis tanyára. Itt vette fel a Blackberry című legutolsó lemezét. Hogy ez hogyan kapcsolódik a covid járvány előidézte helyzethez? Hát úgy, hogy ez a lemez is a szeparáltságról szól, de annak jó oldaláról, amikor kiszakadsz a nagyvárosok zsongásából és/vagy a mókuskerékből, amit mindannyian hajtunk többé-kevésbé, ki-ki a saját munkájának börtönébe zárva, és végre megnyugodva rájössz, hogy az élet amúgy „csodálatos, nagyszerű regényes dolog”, hogy Ottlik Gézát idézzem. A Blackberry egy életvidám lemez, sok humorral, játékossággal és azzal a felszabadító komolysággal, ami tele van kedves hülyéskedéssel. A lemez különlegessége lehetne, hogy ezen Broderick énekel is, de egyáltalán nem az, kellemes hálószoba folkot hallhatunk, amelyben az alkotó egy sor olyan dolgot énekel meg, amit teljesen hétköznapi, szinte észre sem vesszük, de a szövegek mégis képesek megérinteni és felhívni a figyelmet arra, hogy a banális dolgok mennyire fontosak tudnak lenni. Az utolsó darabban Broderick kisfia és felesége is „énekel”, ami bájossá és emberközelivé teszi az egészet. Akinek ez a lemez nem jön be annyira, szerintem ne adja fel, és merüljön el az alkotó többi anyagában is. Az Erased Tapes kiadó gondozza Broderick munkásságát, szinte mindenből nyomnak vinyl-t, legutóbb például az All Together Again-t adták ki, ami egy pompás kortárs klasszikus lemez.

A végére pedig egy kicsit mélyebb lemez Caroline Shaw: Narrow Sea című anyaga, amelyet a fiatal komponista egy 19.századi himnuszokat tartalmazó könyv darabjait felhasználva írt. Shaw mindegyik darabban hangsúlyosan a víz, a folyók, tengerek és az eső szerepét emeli ki, mindezt a hazatérés és az örök visszatérés szimbólumaira reflektálva, azokba ágyazva. Amelyben természetesen a végső vissza-, vagy hazatérés, vagyis a halál is megjelenik. Nyilván itt kapcsolódhat a covid járványhoz is. A kompozíciók igazi kortárs szemlélettel készültek, azaz preparált zongora, feszes és a legmagasabb regiszterekig eljutó, barokkos énekhang, plusz hangszereknek használt használati tárgyak, például virágcserepek, konzervdobozok és egyebek segítségével. Caroline Shaw egyébként a Pultizer-díjas kortárs zeneszerző, akinek legutóbbi lemeze egy vonós quartet-re írt anyag  volt, szintén a Nonesuch-nál jött ki, Orange címmel. 

A Narrow Sea egészéről sajnos egyelőre nem tudok nyilatkozni, mivel majd csak januárban jelenik meg, de az első tétel ígéretes rajta.     

2 thoughts on “Vírusos zene – lemezek, amelyeket a covid 19 inspirált

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: