Másvilág

Maria Judina – Fény csillogás nélkül

Judina azon zongoristák egyike, akinek az élete némileg elfedi a művészi teljesítményét. Ennek nyilván az az oka, hogy alkotói életének jelentős részét a szovjet diktatúrában, Sztálin hatalomra kerülése után élte, illetve a mentalitása. A hozzá köthető legendák sora az utókornak gyakran érdekesebb és jelentősebb, mint a művészete, holott Judina kortársai közül is messze kiemelkedik – és nem csak azért, mert nő volt, hanem a zenei érzékenysége és az egyedi látásmódja okán. Az értelmiségi családba született Judina tizenhárom évesen lesz a Petrogradi Konzervatórium növendéke, ahol is Anna Jesipova és Leonid Nyikolajev tanítványa, vele egyidőben Sosztakovics is az intézmény hallgatója. Felix Blumenfeldtől magánórákat vesz. Szintén itt kezd bele történeti-filozófia tanulmányaiba, ahonnan átnyergel a teológiára és ezzel együtt áttér a keleti ortodox kereszténységre – eredetileg ortodox zsidó családba született. Judina tehát ízig-vérig értelmiségi egy olyan korban, ahol egyrészt nőként ez nem volt magától értetődő, másrészt a kor sem kedvezett annak, hogy valaki szabadelvű gondolkodóként, ráadásul a modern művészetben akarjon érvényesülni. 

A húszas évektől kezdve Judina tulajdonképpen a zenetanárként kereste a kenyerét és közben felvételeket készített. A Petrogradi Konzervatóriumban kezdett el növendékekkel foglalkozni, de a vallási meggyőződése miatt kirúgták. Pontosabban egy kreált ügy miatt. Ezek után pár évig munka nélkül nyomorog, ismerősöknél, pártfogóknál lakik. Később tanítani kezd újfent, a Moszkvai Konzervatóriumban és a Gnessin Intézetben – ez utóbbiban elsősorban kamarazenével foglalkozott, és gyűjtött maga köré tanítványokat. A háború előtti viszonylagos nyugalom után Sztálin hatalomra kerülését követően egyre inkább marginalizálódott, sem a magatartása – erősen vallásos szemlélet a kommunizmus legsötétebb éveiben –, sem a szellemisége – a nyugati modern művészet támogatása – nem tette alkalmassá a diktatúrában való művészi és egzisztenciális működésre. Egy ideig még hagyták tanítani, és csak az élő fellépéseit illetve a lemezfelvételeit korlátozták, de aztán ez is szűkül, lévén Judina nem adta fel az elveit. 


Ugyanaz a sors jutott neki is, mint a legtöbb elnyomott szellemi embernek Oroszországban, félig a nyomor szélén vegetált. Jóllehet életben maradt, és se nem emigrált, se nem kötött ki a Gulagon, mint annyian mások a kortársai közül, ennek többek között az volt az oka, hogy sohasem kritizálta élesen a rendszer vezetőit. A legendák szerint azonban a túlélését annak köszönhette, hogy Sztálin kedvelte Judina játékát. Az egyik leginkább elterjedt legenda szerint Sztálin egy rádió közvetítésben hallotta először Judinát Mozart 23. zongoraversenyét játszani, ami annyira megtetszett neki, hogy még aznap éjszaka egy rögtönzött zenekarral újra feljátszatták Judinával, amiről egyetlen lemez készült, közvetlenül Sztálinnak. Jellemzően mutatja Judina felfogását, hogy amikor Sztálin-díjban részesítették, az ezzel együtt járó összeget felajánlotta az egyháznak, hogy imádkozzanak a véres kezű diktátor bűneiért. Mindennek ellenére Judina hetvenegy évesen halt meg Moszkvában, túlélve a legsötétebb korszakot – mindezt úgy, hogy megtartotta a hitét és szellemi elkötelezettségét is, sőt még alkotni is tudott; játékát számtalan lemezfelvétel őrzi. 

Judina élete és művészete sok más művészt is inspirált, filmek, regények ábrázolták „Sztálin kedvenc zongoristáját”, hol hősként, hol áldozatként az aszkéta alkatú, leginkább apácának kinéző művészt.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a pandémia alatti egyik ritka alkalmakkor, amikor közös zenehallgatásra került a sor, az egyik ismerősnél az íróasztalon felfedeztem Judina egyik lemezét. Aznap este messze a legmaradandóbb élményt az a néhány tétel okozott, ami akkor szólalt meg. Judina játéka egyedi, nagyon messze van a mai temperált, olykor túl steril és számomra túl precíz, zengő és robusztus bejátszásoktól. Judina minden pillanatban akar mondani valamit a játékával, valamit, amit csak ő tudott. Olyan őt hallgatni, mint elmerülni egy tiszta forrásban, még akkor is, ha teljesen átformálja a darabok dinamikai struktúráját. Nála a kotta csak kiindulási alap. 

Egyszer beszélgettem Qvortrup-pal, aki köztudottan nem szereti Gouldot. Ő hozta fel példának Judinát. Ha olyat akarsz, ahol nem Bachot hallod, hanem a zongoristát, akkor hallgasd Sztálin kedvenc zongoristáját. 

Bár Judinától szerintem Gould pedantériája nagyon messze állt – míg Gould betegesen óvta a kezét, állandóan kesztyűben járva, addig Judina a háború alatt lilára fagyott ujakkal játszott Mozartot egy jéghideg templomban – valahol mégis hasonlítanak: mindketten átformálták a megszokott, kottahű játékot és mertek egyediek, személyesek lenni. Míg Gould a tökéletesre törekedett, addig Judina végül is mindig magát adta a műveken keresztül. Az már egy másik kérdés, hogy Judina esetében elemi erővel ütött át a mű is a játékon, addig Gould a felvételeivel pepecselt.

Judina már korábban is összekötötte a hitét a művészettel. Mindegyikből erőt merített, amit aztán az alkotásban kamatoztatott. Úgy ült le a zongorához, mint mások az imához. Nála feltehetően a hit a művészetben és a vallásos hit egyazon tőről származott.

Judina sokkal kevésbé van mostanában előtérben; alig is olvasni róla, a mai zongoristák vagy nem ismerik, vagy nem hivatkoznak rá. Mondhatnám, hogy „analog” módon történik minden: ahogy az emberiség kezdi teljesen elfelejteni, vagy inkább átírni és kitörölni a múltját, ezzel együtt szakad el a valóságtól, úgy tűnnek el ezek a nagyszerű teljesítmények a folyamatos termelés kiváltotta őrületben. Egyébként Judina elég sok felvételt hagyott az utókorra, mármint ahhoz képest, hogy milyen körülmények között kellett dolgoznia. A legutóbb egy tíz cédéből álló sorozatot láttam, többségében a Melogyija felvételeiből. Ezek egy része teljesen vállalható minőségű felvétel. A különálló kiadványai közül párat kiadott a Philips is, illetve a Harmonia Mundi, ezek sem túl gyengék, de némelyikről annyira leszedték a zajt az újramasterelés során, hogy a zene is tovatűnt vele. Nekem a Schubert ciklusa és a Beethoven bejátszásai a kedvenceim. 

Megnéztem, manapság mennyiért mennek a lemezei az e-bayen, nem nagyon van érdemben semmi, ami igen, az horror áron. Egy négy lemezből álló válogatás 150 font. Aki talál még a mono példányokból véletlenül, és nem kérnek érte vagyonokat, azokat mindenképpen vegye meg, szerintem csodálatosak. Mivel ma már nem nagyon van olyan, hogy véletlenül belefussunk egy-egy antikváriumban, vagy a lemeztúrásaink során valódi érték(ek)be irreálisan alacsony áron, nem sok esélyt adok neki, hogy a botcsinálta neppereken kívül – a discogson ennyiért mennek! – bárhol is vehessünk Tőle ésszerű áron lemezt. Maradnak a cédék, ezek is csak addig, amíg hozzám hasonló örültek megveszik. Hogy utána mi lesz, azt még senki nem tudja. Méltónak tartja-e a szelektív memóriájú és egyre romló ízlésű utókor ezeket a felvételeket a megőrzésre, még kétséges. Nem rég olvastam egy interjút Spiró Györggyel a Kádárról szóló drámája kapcsán. Arról panaszkodott, hogy bár a forráskutatáshoz elvileg rendelkezésre állna minden dokumentum, de valamiért mégsem érhető el az interneten, holott eredetileg erre találták ki – és talán még hely is lenne. 

Judináról készült egy remek dokumentum film is, itt lehet megnézni:

Previous Post

Next Post

2 thoughts on “Maria Judina – Fény csillogás nélkül

  1. Csodás, nem gondoltam volna, de innen jött a legjobb ajándékom. Köszi

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: