Sheila Jordan: Portrait of Sheila

Eredetileg azzal akartam kezdeni ezt a posztot, hogy egy audiofil teszt lemeznek is használható kiadványról írok, hátha ez rögtön felkelti az érdeklődést, de mivel nem vagyok híve az ilyesfajta click boost felütéseknek, így mellőzöm a hatásvadász és persze csak félig igaz állítást. Sheila Jordan: Portrait of Sheila című lemeze ugyanis amellett, hogy pompásan szól és szinte minden rendszer tesztelésére alkalmas, sokkal több, mint egy vevőcsalogató hangkulissza.

A Blue Note stúdiójában Rudy Van Del Gelder rögzítette és Alfred Lion producerelte lemezt 1962 szeptember 19-én és október 12-én vették fel. A kiadó önmaga számára lefektetett koncepcióból több dolog miatt is kilógott. Először is a Blue Note ebben az időben a poliszijében azt határozta meg, hogy vokális anyagokkal nem foglalkozik, kizárólag hangszeres jazzt vesz fel és ad ki. A Portrait of Sheila volt az első énekes lemezük. Másodszor Jordan egy duó lemezt szeretett volna rögzíteni, amelyen az énekhangja mögött kizárólag egy ritmushangszer, egy bőgő szól, de ebbe sem a producer, sem Sheilát beajánló George Russel nem ment bele. Harmadszor – bár Jordan a kisebb jazz klubokban jó nevet szerzett és a közeli barátai között tudhatta az addigra már elhunyt szaxofon zseni, Charlie Parkert is –, nem volt komolyabb ajánló levele, mindössze egy lemezen lehetet hallani az énekét, az azóta teljesen ismeretlenné vált bőgős, Peter Ind: Looking out című korongján. Ne de ki is volt az a Sheila Jordan és hogyan sikerült elérnie azt, hogy a Blue Note vele jelentesse meg az első vokális jazz lemezét, rögtön, mint zenekarvezető?

Jordan Detroitban született meglehetősen mostoha körülmények között. Az anyja alkohol problémákkal küzdött, tizenhét évesen szülte meg Sheilát, aki rövid úton a nagyszüleinél kötött ki Pennsylvaniában; apját talán ha párszor látta egész gyerekkorában. A nagyszülők ugyan rendesen próbálták meg nevelni a kislányt, de a nagypapa szintén alkoholista volt, egy komfort nélküli házban laktak, több család együtt, amikor volt pénzük befizetni a villanyszámlát, a kis Sheila előszeretettel hallgatta a rádióban a feltörekvő énekeseket, kiváló zenei memóriája lévén, hallás után szinte mindent képes volt megtanulni, majd fel is idézni. Nyolc évesen már színpadon áll, az iskolában és a helyi templomban énekel. 

Jordan a negyvenes években kezdett el jazzel foglalkozni, amikor visszaköltözött Detroitba. A nagynénjétől vett pár zongoraórát, aki viszont elég drákói szigorral tanított. Sheilának kis méretű kezei voltak, nem értek át az ujjai egy kvintet, amikor viszont melléütött, a nagynéni lesújtott. Sheila rövid úton otthagyta a nagynénit. Ahogy szinte mindenkire, Jordanra is hatott Charlie Parker. Bird tisztelte Jordan abszolút hallását, „millió dolláros fül”-nek becézte, és elég jóban is lettek. Jordan az ötvenes évek elején New Yorkba költözött, egyre mélyebben merült el jazzben, ahol Lennie Tristanótól, Charles Mingustól, Birdtől és a későbbi férjétől, Juke Jordantől – Bird zenekarának zongoristájától – tanult. Ahogy elkezdett a New York-i zeneéletbe belefolyni, egyre többen jöttek rá, hogy Sheila hangja páratlan, hogy nagyon jól tud rögtönözni és képes olyan atmoszféra teremtésre, amire csak kevés énekes. Vagyis arra, hogy Jordan az egyike az igen ritka, született jazz énekesnek. 

Sheila viszont ezzel együtt egyre inkább érezte, hogy az ötvenes majd hatvanas évek művészvilágában nem igazán érzi otthon magát. A többségükben komoly drogfüggő zenészek állandó bizonytalanságban éltek, a kor Amerikájában éppen tombolt a faji megkülönböztetés, a rendőrség folyamatosan zaklatta a főként feketéknek szóló szórakozóhelyeket, Jordan viszont sokat és szívesen volt együtt ezekkel a zenészekkel. A drog miatt félig illegalitásban és a rendőri zaklatások kereszttüzében lenni viszont nem volt könnyű. 

Az egyik hétfői éjjeli session alkalmával George Russel is csatlakozott a lazítani vágyó zenészekhez, és bár korábban már dolgoztak együtt Jordannal, ezen az estén döntötte el, hogy komolyabban is foglalkozni fog Sheila szemérmes, de mégis gazdag, tiszta és rezignált hangjával, ami egészen különleges, egyedi stílusban szólalt meg. Itt kezdődik a Portrait of Sheila lemez története. De még mielőtt erre rátérnénk, gyorsan megírom, hogy Sheila még mindig él, elmúlt kilencven és bár a Blue Note debütlemeze óta nincs reflektorfényben, ma is a zenéből él, egyetemi docens, számtalan díj és kitüntetés birtokosa, a nevéhez fűződik az első női vokál-bőgő duo felállás, több, mint ötven lemeze jelent meg. 

Na de térjünk vissza 1962-be, amikor is George Russel egyik délután áthívta magához Sheilát, hogy mutasson neki valamit. A rövid session során Russel azt szerette volna, ha Sheila egyedül énekeljen egy dalt, úgy, mint gyerekkorában – előzményként Sheila részletesen elmesélte az élettörténetét. Nyilván Russel arra a – gyakran szenvedésekkel teli – gyerekkorban elsajátított tisztaságra volt kíváncsi, ami mélyen ott rejtőzött Sehilában, és amely szinte maradéktalanul meg is valósult a Portrait…-on. Ezek után szinte sima út vezetett a két sessionig, ahol – bár Sheila eredetileg nem így szerette volna – egy trióval vették fel a korszakalkotónak is nevezhető lemezt.

A session abban is különleges, hogy a darabokban a kíséret valóban kíséret, szinte alig is észrevehető. A gitár és a dob jelzésszerűen van jelen. Sheila hangja, mint egy forró késpenge a vajba, úgy vágja kettő a megszólalást. Sokan kérdezték később Tőle, hogyan alakította ki a stílusát, amire Jordan egyszerűen azt válaszolta: ő csupán csak szeret énekelni, és nem törekedett soha arra, hogy sajátos stílust alakítson ki. Ugyanakkor Sheila azt is elmondta, hogy azért nem szeretett volna egyenrangú hátteret, mert a szólókban elkalandozó kíséret megzavarja; számára a megütött hangnem és az egységesség fontosabb szempont, mint a sztenderdek radikális átformálása, vagy épp a szólók színvonala. 

A lemezen darabok egységesen szólnak, a hangminőség parádés, Sheila pedig olyan árnyaltan, de mégis higgadtan énekel, ami alól a hallgató nehezen tudja kivonni magát. Van valami hátborzongatóan sötét vonása Jordan hangjának, mégsem igazán komor a lemezen hallható zene, a gitár és a kíséret ideális mértékben oldja a hangzást. A Portrait… tökéletes elegye a szinte csak technikáról szóló jazz éneklésnek és a kitárulkozásnak. A maga korában avangtardnak számított, viszont ma hallgatva sokkal feszesebb, ugyanakkor élettelibb, mint a manapság futószalagon „legyártott”, valódi érzelmek helyett térdig a sziruposságban és bájolgásban utazó énekesek anyagai. A Portrait of Sheila nemcsak a Blue Note katalógus egyik kitüntetett darabja, hanem az egyetemes jazz és a hatvanas évek kiemelkedő lemeze is. Sajnos Jordan karrierjében is egyedül álló darab, köszönhetően George Russelnek, aki először látta és hallotta meg Sheilában a nagyszerű énekesnőt. 

A lemezt a Blue Note nemrég újra kiadta, illetve létezik belőle egy bővített kiadás is az American Jazz Classics sorozatban is, rajta két bónusz trackkel. A vinyl is beszerezhető, bár az már nagyon a végét járja. Ezen felül van még a 2019-ces japán nyomás cd-n, ami drágább, mint a vinyl. Nekem a vinyl van meg, de tévedésből megvettem a bónusszal felturbózott cédét is, még ez is pompásan szól, pedig újramasterelték. A http://sheilajordanjazz.com címen tudjátok böngészni a teljes katalógusát, benne a 2014-ben megjelent Jazz child című kötettel együtt, ami természetesen Sheiláról szól.

2 thoughts on “Sheila Jordan: Portrait of Sheila

  1. Már a 10. track szól Tidalról, jelentem itt is rendben, az írás is.

  2. Köszönöm a remek ismertetőt.
    Bevallom, Sheilát eddig nem ismertem.
    A cikked egy részét utólagos engedelmeddel lenyúltam.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .