Otthoni hifi

Fogyasszanak jól – zeneajánló Audiolife Attilától

A 2020-as év elmúltával mindenki valami újra számít, valami másra. Sajnos én semmilyen újat vagy mást nem ígérhetek – és szerintem azért, mert ezek a vágyak most nagyon erősek, ahhoz édeskevesek, hogy valóban változzon is bármi –, marad a szokásos lemezajánló azokkal a zenékkel, amelyekről azt gondolom, érdemes meghallgatni őket; még ha a zenehallgatás méltó módja régen halott már. Maradt helyette a zenefogyasztás, ami persze nagyon mást jelent. 

Minap néztem végig egy ún. mini-dokumentum sorozatot, amely a mostanában nagyon divatos agymosás streamer csatornán érhető el, miszerint Netflix és kb arról szólt, hogy a menő hip-hop producer Dr.Dre és egy először szintén menő producer, később labeltulajdonos, valójában egy kellemetlenül antipatikus figura – Jimmy Iovine – segítségével milyen machninációkon keresztül sikerül 3 milliárd (!!!) dollárért rásózni az Apple-re Dre béna fülhallgatómárkáját, a Beats-et, ami tulajdonképpen egy nem túl értékes műanyag vacak. 

A szokásos közhelyekkel operáló – és a vágóképekben, sőt teljes jelenetekben is szemérmetlenül a Netflix másik két dokujában is felhasznált; értsd: ugyanazt ellőtték mindegyikben –  sztorikban van egy érdekes pont, amikor a kilencvenes évek végén a két főszereplő rájön, hogy az internet teljesen ki fogja nyírni azt a világot, amiben élnek. Nagyon szépen mondják: a lemezkészítés és értékesítés eleganciáját. (Amikor volt értelme és tétje a dolgoknak. Most meg feltöltöd a youtube-ra, aztán vagy kiröhögnek, vagy le se szarva elsüllyedsz az ismeretlenségbe. Egészen durva látni, hogy a nyolcvanas évek végén a feketék lakta városrészekben gyakorlatilag felkelést lehetett a zenével elérni.) 

Ezzel együtt arra is rájönnek, hogy amennyiben szeretnének kb ugyanannyi pénzt keresni, mint eddig, akkor hagyni kell a zenét fenébe. Na ekkor találják ki, hogy csinálnak egy fejhallgatómárkát Dre-nek, mert abban van az üzlet. A másik opció az edzőcipő lenne, de azt végül elvetik. A dokumentum film, ami amúgy nem annyira érdektelen, mint ahogy én most itt leírom, tök jól rávilágít arra, hogy pontosan mi is történt a zenével azóta, hogy Dre-nek megmutatják mi is a Napster. 

Nekem azok a finomságok tetszettek a legjobban, amikor a vágóképben feltűnik a négymilliós Los Angeles, ahol már ’92-ben is olyan analóg stúdiókban dolgozhattak a tulajdonképpen utcai drogdílerekből lett „sztárok”, amiről itthon még csak nem is álmodhattak. 

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a mai ún. „producerek” közül hány látott egyáltalán eddig életében hasonlót. (Mindezt úgy, hogy a teljes audiovilág en block lenézi a hiphop-ot mint műfajt, pedig Dre: Chronic című lemeze simán veri hangminőségben a legtöbb kilencvenes évekbeli klasszikust. Még a minták is úgy szólnak rajta, mint az álom)

Na de erről majd később, most jöjjenek a lemezek. Amióta nem lehet menni sehova, rájöttem, hogy tulajdonképpen a baráti a sörözések hiányoznak a legjobban. Ez jutott eszembe, amikor az LZ records gondozásában megláttam, hogy Szőke Szabolcs zenekarának, a Trio Squelini-nek megjelent egy koncertlemeze, a Live in Venice. Ugyanis az egyik kedvenc cseh sörözőben szoktam őt gyakran látni – mármint Szőke Szabolcsot – a Gyengéd barbárokról elnevezett barna sört iszogatva és kották fölé hajolva.

A lemezt Olaszországban, Velencében vették fel, ahová Szőke sokat jár utcazenélni – több darabja is van, ami erről szól, koncerteken mindig anekdotázik róluk. A lemez valószínűleg igen olcsó, és a zene, ami rajta van, meg igen jó. Szóval melegen ajánlom. 

Ha már magyar zenével indítottam, folytassuk is azzal. Aki szereti a mélyen ironikus, szomorkás, szövegalapú kortárs zenét, annak a Kollár-Klemencz kamarazenekar tavalyi lemeze, az Ég az erdő tetszeni fog. A lemez nyilván a mai valóságra reflektál, a címe is egy metafóra, vagy inkább utalás a közelgő, vagy inkább már el is kezdődött klíma katasztrófára.

A dalokban több kortárs író szövege is felbukkan, hol jobb, mert dalszerűbb, mint Erdős Virágé, hol gyengébb, mint a Műanyag, de végig erős, és mondom: ironikus. Kollár-Klemencz hol énekel, hol csak dünnyög, hol pedig ének-beszél. A zene tulajdonképpen pop, azon belül is dalok, de népzenei alapokon. Én egyébként kifejezetten nem bírom a kárpát medencei ún. „siratós” dallamkincset, de ezt a lemezt valamiért mégis végig tudom hallgatni, annak ellenére, hogy Kollár-Klemencz korábbi zenekarát, a Kistehén tánczenekart egyáltalán nem tudtam elviselni, annyira infantilis volt.

Ezen a lemezen viszont vannak nagyon komoly pillanatok, amikor a népzene által felkeltett – eredetileg ugye a tánc és annak az eksztázisa – energia rávetül a szöveg jelentésére, ezek a pillanatok katartikusak. Ilyen például a címadó szerzemény második fele: tiszta hatás, tiszta művészet; nem tudod, hogy sírjál, vagy nevess. A tanulság nyilvánvaló: minden elbaszódott, de most már nem tudunk mit tenni. A lemezről egyébként itt mesél a zenekarvezető.

Ha már a Gryllus testvérek minikiadója szóba került, a Weöres Sándor: Teljesség felé című verseskötetének megzenésített darabjainak igen szép története van. Az irodalmi mű ugye Hamvas Béla és Weöres – később megromlott – barátságának, és nyilván Hamvas hatásának a lenyomata. A zenei verziót Gryllus Vilmos sokáig írta, végül a költő hetvenötödik születésnapjára sikerült is kiadni és megjelennie; közös vonása a két műnek hogy Weöres harminc éves korában jelent meg a kötet, Gryllus Vilmos szintén a harmincas éveiben kezdett bele a megzenésítésébe, majd az elkészült zenét a fia, Gryllus Samu harmincötévesen hangszerelte át, majd vették fel újra.

Az új verzió lényegesen töményebb, szövevényesebb, mint az eredeti, ami ugye a citera korlátaihoz igazodott. A szöveg és a zene néhol talán túl tömény is első nekifutásra, és csak sokadszori hallgatásra jönnek elő az erényei: a szellemi tartalom leképezése és a verslemezeknél sokkal erősebb zenei jelenlét, ami elemeli és dalszerűvé formálja a szövegeket, noha ennél azért sokkal több – talán ezért is kell sokszor meghallgatni. Nekem a meditációs távol keleti dallamvilágot megidéző, a kortárs és improvizatív zene népzenei hangszerekkel előadott recitációinak tűnnek, én legalábbis így hallgatom őket.

Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy egy ilyen több évtized alatt formálódó, éveken át készülő, sokszereplős – húsz zenész játszik a lemezen! –, grandiózus műnek végül milyen mostoha sors jut: feltöltik a spotifyra, ahol aztán vagy ráklikkelnek, vagy nem. Egyébként pompás kiadvány, a cd-n mutatósak a japán grafikák, a belső borítón a szövegek vékony bibliofil papíron vannak, stb. Mindezt kétezer forintért vettem, és zárójelben jegyzem meg, hogy a Kaláka lemezbolt is megszűnt, már csak webshopként üzemel tovább.

Február elsején jelent meg a Jazzékiel zenekar énekesének, Jakab Péternek a szóló lemeze, a Nem fontos személy. A Recorderen lehet róla bővebben olvasni. A zene pont annyira fád és melankólikus, mint amennyit még el lehet viselni, úgy szomorkás, hogy még nem fáradt. A suttogásnak, motyogásnak tűnő szövegeket egyébként én sem értem, de ez már a Jazzekielnél is így volt. Lassú folyású és lo-fi, ám ennek ellenére kiérlelt szerzemények, minden a szerző előadásában, szerintem ideális téli zene. Mondjuk a fotón az a köntös…na mindegy, nem ez a lényeg.

Ha már a posztot egy hip hop producerrel és lemezzel kezdtem, akkor fejezzük is be egy ilyennel. Ez a műfaj akkor jó, ha hiteles, és nem akkor, ha a mégoly technikás rapper ezerféleképpen tudja elmondani, hogy Ő a LEGNAGYOBB faszagyerek a környéken.

A vajdasági Bongor viszont olyan húsbavágó szövegeket tol az elektronikus alapjai fölé, amelyek hol a koszovói háborúban tönkrement apjáról, hol a hétköznapi abszurdról szólnak, ami kvázi mindenkinek az élete, aki itt él. Hol pedig a párkapcsolatokról, vagy éppen az ügyeskedő félörültekről, akiből legalább egy mindenkinek az ismerettségében akad. És persze jó sötét, ami ennél a műfajnál alap. A lemez nemrég jelent meg, Körök címmel és nagyon erősek a szövegek. Bongor nem az a rapper, mint a mostanában divatosak – megjegyzem ezek is elég jók –, ahol a vokál annyira szét van vokóderezve, hogy szinte egyáltalán nem érteni, miről van szó; nem: Ő tiszta és jól érthető. 

kifejezetten szórakoztató és ügyesen játszik a humorral is, hol a zeneivel, mint a Paralelben, ahol a szláv mulatóst mintázza, hol pedig a szövegekben, ahol egyik mondatról a másikra vált át falsba, vagy éppen a kenyérsütés ürügyén – utalásokkként – kerüljön elő a szex. 

Viszont minden trackban van legalább két perc, amikor is hibátlan technikával, nagyon erős szövegekkel szed szét. A 98/20 a legerősebb track, amit ebben a műfajban az elmúlt tíz évben hallottam. Nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e belőle fizikai formátum, megérdemelné.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .