Hifis kalandok

Címke: kábelek

Sárkányölőben – avagy lehet-e dróttal meg alátéttel javítani azt az akusztikát, ami az erősítőben romlott el?

Sárkányölőben – avagy lehet-e dróttal meg alátéttel javítani azt az akusztikát, ami az erősítőben romlott el?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, aki azt gondolta, hogy vesz egy hifiláncot, hogy a zenéi jobban szóljanak. Így is tett. Boldog volt, de a kisördög nem hagyta nyugodni, hiszen valahogyan megtudta, hogy vannak szebb és drágább hifidolgok is, mint amelyek az ő, kifejezetten […]

Bitek vagy sem – avagy mi megy abban a drótban I.

Bitek vagy sem – avagy mi megy abban a drótban I.

Kaptam egy levelet Oláh Attilától, a Heed Audió digitális gurujától, hogy mit is gondol erről az USB kábeles mizériáról. Szóval most a más tollával ékeskedés esete forog fenn, de talán még érdekesebb is olvasni mint az én légbőlkapott fejtegetéseim: Tanulságos az a logoutos topic… Igazából […]

A biteknek sem mindegy- LaCie, Locus Polestar, ValhallA, Oyaide USB kábelek

A biteknek sem mindegy- LaCie, Locus Polestar, ValhallA, Oyaide USB kábelek

Ott kezdődött a dolog, hogy egy laza mozdulattal átgurítottam az irodai széket az ötméteres USB-kábelen, amitől a szkenner, ami éppen a másik végén volt, hirtelen megtorpant, majd méla semmittevésbe révedt. Aha, kontakthiba – ismertem fel a baj okát egy pillanat alatt, és a drót célzatos tekergetésével sikerült az utolsó három családi fotót is a digitális örökkévalóságba transzportálni, de ekkor már tudtam, hogy kell egy másik drót, amivel majd a Canalotot tudom hallgatni a MacMiniről.

Na de milyet vegyek? Tényleg, van ezeknek a kábeleknek saját hangjuk? Mi sem egyszerűbb, mint ezt kideríteni. Az idők folyamán mindenféle számítástechnikai kütyükhöz kaptam már USB-kábelt, persze mind névtelen valami, de próbálni tökéletes lesz. Hát sajnálattal kell jelentenem, az USB-kábeleknek van saját hangja, ráadásul elég jelentős. Ezek a névetelen madzagok olyanok voltak, mint a használtautó-piac sarkában várakozó háromszázezer forintos lepukkadt verdák. Mindegyik rossz, de csodálatos, hogy milyen sokféleképpen rosszak. Egyiknek a váltója halott, a másik motorja olyan lelkesen fogyasztja az olajat, mint teve az oázisban a hetek óta nem látott vizet, a harmadik futóművében a véglegesen elfáradt rugózó tagokat egy ügyesen behegesztett vasrúddal pótolták…, a drótoknál meg hallottam agynyúzó magasakat produkálót, olyat, ami annyira lassú volt, mint kezdő pénztáros a Tescóban, a harmadik pedig meglepően jól utánozta az innen a harmadik házban lakó Akela kutya panaszos nyüszítését a teliholdas éjszakákon.

LaCie
LaCie

Szóval kellett valami. Sajnos túl konzervatív a hifis baráti köröm, ők USB-drótügyileg tapasztalatlanok, így a hifista nagy barátjához és ellenségéhez fordultam, az internethez. Egy kedves készülék- és fórumtárstól kaptam két kábelt, egy olcsó titkos tippet meg egy drága különlegességet, és sikerült mellé közben beszereznem egy harmadikat is, ami pont a kettő közé illik. Aztán amikor már mindennel megvoltam, befutott egy negyedik vezető is, ami alaposan megkevert mindent.

Gyors és lendületes zenebitek utaznak ezen a vékony dróton át
Gyors és lendületes zenebitek utaznak ezen a vékony dróton át

Ami biztos pont volt, az a Heed USB-kártya. Hol egy remek Canalot fejhallgató erősítőben fogadta a biteket, hol az Obelisk DA-ban. Forrásként használtam egy MacMinit, egy ősi MSI laptopot meg egy apró kis Asus netbookot, ezeken MusicBee futott, ami azért jó, mert be lehet állítani, hogy az éppen játszott lemez előadójának a fényképeit próbálja meg leszedni az internetről, ami vicces félreértéseket okozhat, ha rosszul mentettük el a zene adatait…

A LaCie és a Heed Canalot jó párosnak bizonyult
A LaCie és a Heed Canalot jó párosnak bizonyult

Az első tesztalany lapos, kék, kajánul kunkorodik, és sose gondoltak arra a megalkotásánál, hogy zenét kell majd szállítania. A gyártója, a LaCie ugyanis számítástechnikai cég, mindenféle háttértárat meg USB-kulcsot kínál. Ezen a piacon persze sokan próbálkoznak, ezért a LaCie termékek különösen csinosak, mint a Porsche Design tervezte hűdeszép-tud-lenni fémdobozok; dolgozott már nekik Philippe Starck is, a világ egyik leghíresebb formatervezője. Aztán vannak vicces cuccaik, mint a kulcs formájú USB-kulcs vagy a bolondos, Ora Ito álmodta USB hub. Egy szál dróton nehéz ilyen optikai tuningokat végrehajtani, de a laposság meg színesség azért garantálja, hogy aki egyszer látott LaCie drótot, annak a retinájába bevésődjön a látvány, mert ugye van jajdekék, hűdecitromsárga és mennyirenarancs színű.

... van jajdekék, hűdecitromsárga és mennyirenarancs színű
… van jajdekék, hűdecitromsárga és mennyirenarancs színű LaCie kábel

És aki egyszer meghallgatja valami olcsórettenetes drót után, abban is biztosan mély nyomokat fog hagyni. A LaCie frissen és lendületesen zenél, a hangszereket meg kezelőiket kiszabadítja abból a ragacsos masszából, amibe például a Belkin tette. Kelhettünk aznap bal lábbal, dagadhat arcunk egy épp most elvégzett gyökérkezelés után, lehettünk épp rettentően ledorongolva a főnökünk által, ez a drót segít, mert nagyon ügyesen tud minket magával ragadni a zenébe. Aztán hosszú-hosszú fülelés után már könnyű szívvel állapítjuk meg, hogy azért nem hibátlan. A basszusa például könnyűsúlyú. Darabra megvannak a mély hangok, de olyan jó nagy odaütésekre, testmasszírozásra nem számíthatunk. A másik gond, hogy itthon nem tudom, merre lehet kapni, de az internet korában egy amazonos beszerzés csak nem jelent megoldhatatlan feladatot.

Locus Polestar, a legnagyobb név a mezőnyben
Locus Polestar, a legnagyobb név a mezőnyben

Zeneszerető ember meg is állna itt, de azok a hifista ösztönök persze nem nyugodnak. Ugyan mit tudhat egy drót tízszer ennyiért? Tízszer többet? Ugye ez az a hülye kérdés, amire nem lehet jó választ adni, de azt igen, hogy sokkal többet. Itt van a Locus Polestar, a gyártó legkisebb modellje. Hallgatom vele a zenét, és az jut eszembe, hogy ez egy NAGY drót. Egy olyan kábel, amit csak egy angolszász férfiember tud megalkotni. Nagystílű, okos és rendezett. Fókuszált, telt, de mégis levegős. Udvariasan a figyelmünkbe ajánl egy-egy szólamot, de arra a gazságra nem vetemedne, hogy egy másikat végképp eltüntessen vagy követhetetlenül a háttérbe szorítson. Szóval ez egy NAGY drót, NAGY hanggal, de valami hiányzik. Az emóciók, az érzelmesség, meglepő módon néha a virtuozitás. Valahogy Herbie Hancock vagy éppen Reiner Frigyes kisebb géniusznak tűnnek a Polestaron át.

Nagy hírnév, nagy hang
Nagy hírnév, nagy hang

Ez simán csak undok kötözködésnek tűnhet, de a drót tulaja is valami hasonlót élt meg, amikor a fiókba száműzte és visszakötötte a helyére a LaCie-t. Ő így írt: “A Polestart évekig használtam a Hiface konverterekkel, és ott nagyon szerettem. A Dactilusba, ha bekötöm a LaCie helyett, akkor először azt érzem, hogy ez igen, valóban nem véletlenül annyival drágább, mint a LaCie, nagyon ügyes dolgokat csinál. Aztán egy idő múlva azt veszem észre, hogy valahogy nem szippant be úgy a zene, mint a sima LaCie-vel. Valószínűleg igazad lesz, és kiemeli valamelyik tartományt, ami elsőre lenyűgöző, de hosszabb távon elkezd zavarni. Nyilván nagyon rendszerfüggő is, hogy ez éppen mennyire zavaró, mert amúgy a Polestarra eddig nem sok panaszt láttam a netes fórumokon.”

Ennek a kábelnek a prototípusa került hozzám
Ennek a kábelnek a prototípusa került hozzám

Aztán az is kiderült, hogy nem csak angolszász férfiember tud nagyszerű drótot készíteni, hanem magyar is. Egy nap ugyanis a postaládámban landolt egy nullszériás ValhallA AgUSB7 USB kábel. Sokat nem tudok, róla, csak annyit, hogy nagy tisztaságú ezüst vezetőszálai vannak, amit cryogenizáltak. Meg azt, hogy alaposan feladta nekem a leckét. Tulajdonképpen remekül szólt, egyértelműen a Polestar ligájában, de néha úgy belassult vele a zene, mintha gonosz manók kirángatnák egy pillanatra a Canalot tápját a konnektorból. Először RF-zavarra gyanakodtam, mert amikor minden más eszközt kihúztam az USB-csatlakozóból, valahogy jobb lett, aztán nem, de ha elforgattam a monitort, akkor megint jobb, de aztán mégse. A Heed Audióból, pontosan Oláh Attilától jött aztán a tuti tipp, miszerint az USB-csatlakozó nem tökéletes érintkezése, esetleg láthatatlan kontakthibája lehet a bűnös. Némi kiékelés után a ValhallA drót tényleg megtáltosodott. Nagyjából azt hozta, amit a Polestar, talán fókuszáltságban, térhatásban, részletek megmutatásában még többet is. Egy területen pedig biztos nyertes, az pedig az emberközeliség. Amíg a Polestart gyakran áhítattal hallgatja az ember, hűazannya, miket tud ez a drótzenész, addig a magyar termék olyan, mint a tökéletes pincér. Lesi a kívánságunkat, de sose tolakodó, tartja a két lépés távolságot, de nem egy karót nyelt illemtudor, úgy válaszol hülye kérdéseinkre, hogy közben nem érezzük magunkat tökkelütött gasztroanalfabétának. Ráadásul még a jellemünket is csiszolja, ugyanis jó tett helyébe jót várj alapon postára is adtam a drótot a LaCie és a Polestar gazdájának, hogy fülelje meg már ő is. Már másnap jött tőle egy rövid levél: “…hát nincs mese, szeretném megtartani ezt a drótot, nálam nagyon jó.” Aláírom, ez a ValhallA tényleg nagyon jó.

Az én ValhallA változatom szerényen fehérbe öltözött
Az én ValhallA változatom szerényen fehérbe öltözött

És amikor mindezt szépen megírtam, minden a helyére került, volt slusszpoén is, miszerint egy magyar drót lenyomta a világhírű ellenfelét, megérkezett a negyedik versenyző. Egy olyan USB-drót, amiből semmi jót nem néztem ki, és talán meg is sértődne, ha tudná, hogy egy Polestarral vagy egy Valhallával egy lapon említik, hiszen ő nem holmi képzelgő hifista, hanem vérprofi zenész.

Oyaide NEO d+ USB Class S
Oyaide NEO d+ USB Class S. Hajrá lilák!

Vagy legalábbis az Oyaide ezt mondja róla. A japán cég NEO sorozat ugyanis hangelőállító szakmunkások segítségével és nekik készült. Jó hasbaakasztós duma, mondtam rá elsőre, de hát ma ez kell az eladáshoz, jól hangzó nevek meg fiatalos külső, ha annak számít egy fűzöld vagy éppen némi lilával és ezüsttel díszített, piszkosfehér madzag. Egynek jó lesz, gondoltam, amikor nagy nehezen bekanyarítottam a MacMini és a Canalot közé a d+ USB Class S nevű drótot, ami az alapmodell – de rövid hallgatózás után el kellett hinnem, hogy az Oyaidénél nem csak süketeltek, hanem tényleg terveztek, tényleg olyan drótot csináltak, ami a zenészek öröme és segítője lehet. A másik három kábel ugyanis elbújhat mellette a stúdióban és a zenészek számára olyan fontos szövegértés szempontjából. Azon kaptam magam, hogy a rettenetes Magashegyi Underground-kalózfelvételemen is értem, hogy mit énekelnek, pedig ez még stúdiófelvételeiknél sem egyszerű, hiszen az agy alig hiszi, hogy a fül ilyesmit továbbít neki:

“Tökhintóban könyököl
A királyfi, a karján szőr
Hátra dől
Az út csupa gázló és gödör

A vízmosásból füst száll fel
Egy tündér énekel
Szép a lány
Kiskutya ketyeg az oldalán”

Egy NEO, amit az Oyaide csinál
Egy NEO, amit az Oyaide csinál

Szóval az Oyaide bemutatkozott nálam, mint egy jó munkaeszköz. Ha zenét kellene kevernem, amiben olyan fontos, hogy külön-külön halljam a hangszereket, szólamokat, oda tudjak koncentrálni egy-egy részletre, meg tudjam mondani az énekesnek, hogy adja már bele az apait-anyait a hangszálai rezegtetésébe, akkor két kezem összecsapnám, hogy milyen jó kis eszköz került a kezembe. Na de én nem csinálni, hanem élvezni szeretném a zenét, és hát kevés az olyan eszköz, amin mindkettő megy. Egy kedves barátom mondta a munkaeszközéről – a sok tízmilliós, az országban referenciaértékű stúdiója hangjáról, amibe betoppanva a legtöbb otthoni zenehallgató csak hűdézik meg hádézik, hogy ilyen is van -, hogy dolgozni jó benne, élvezni meg lehetetlen, arra van az otthoni hifije. Ettől félek én is, de az Oyaide nem fáraszt. Még nem?Nagyon furcsa, nagyon szokatlan, egy nagy kaland. Tán ha össze lehetne gyúrni a Valhalla precíz barátságával, a Polestar térfogatmágiájával…

Szintén zenész?
Szintén zenész?

 

 

Egy hobbi halála, avagy milyen a világ legrosszabb hifi cuccával élni?

Egy hobbi halála, avagy milyen a világ legrosszabb hifi cuccával élni?

A párom odalépett a távirányítóhoz, és egy határozott mozdulattal felhangosította! Minő égi csoda, miféle enigmatikus változás állt be a világ folyásában, hogy ez megtörtént. Eddig ugyanis a hangerő csak egyfelé változhatott asszonyi parancsra – lefelé. Most pedig hangosít, magától keres ki CD-t, sőt még a […]

Rezesbanda – Zu kábelek

Rezesbanda – Zu kábelek

Elmélkedés a Zu kábeleimről, amik úgy jók, mint egy Toyota Corolla. Nehéz beléjük szerelmesnek lenni, de ha el kell válni, komoly hiányérzetünk támad. Valamint panaszkodás a szuperszorító dugóról, furcsa promócióról, és annak felismerése, hogy a hifinél összetettebb önismereti teszt talán nincs is.

Lemenni Heedba I.

Lemenni Heedba I.

Azt mondják, az első találkozás döntő fontosságú egy kapcsolatban. Hát nem tudom. Nekem a legelső úgy volt, hogy a hónom alá csaptam a Rotel erősítőm, hogy majd az ellen jól meghallgatok mindenfélét, még a szintén hifista osztálytársamat is elrángattam, hogy jöjjön el, és erre tökre nem volt ott senki a Zsolt Audiónál. Aztán előkerült Zsolt maga és mondta, hogy szerinte nem jókor jöttünk,mondtam szerintem de, itt a levele, kivettem, megnéztem és tényleg nem stimmelt a dátum. Biztos itt és most átírta az átható tekintetével a zsebemben, gondoltam, mert ennyire nem lehetek marha, hiszen megnéztem ötször, és a haverom is megnézte ötször, de aztán elszállt ez a kósza gondolat, és visszatért a valóság erős kézzsibbadás képében, mert a 820 BX2 nem egy ólomöntvény, de másfeledik órája az ember hóna alatt cipelve azért kellemetlenül nehézzé válik.
Most meg itt ülök Zsoltnál, és azt mondom neki, hogy kápráztasson el. Erre nagyon szelíden csúnyán néz rám és azt mondja: tudok hozni nagyszerű teát mézzel. És kimegy, és hoz, és nagyszerű, és el vagyok kápráztatva.
Közben pedig Heedazunk. Mert ezért jöttem. A Naim Uniti ültette el a gondolatot a fejemben, hogy kéne nekem egy kicsi de rettentőpraktikus hifi lánc, amin szólhatna a TV, az internet rádiók, zenék a NAS-ról, akár CD, de ha alkalom adódik rá, akkor komolyabb elmélyülésre is alkalmas a zenékben.

Na és volt pár álmatlan éjszakám, akkor pedig netezni szoktam és úgy alakult, hogy végigolvastam az egyik nap Zsolt blogját az elejétől a végéig. És meglepve tapasztaltam, hogy ő egy csomó olyan dolgot írt le, ami szerint valahol és valahogy egy hullámhosszon vagyunk. Hangdobozok, amiben a mélyközép előtt nincs keresztváltó? Kedvelem, lásd Glastonbury, Zu és Inside. A mai átlag tranzisztoros helyett inkább csöves? Hajaj, AI 300, Klonedo és társaik. Viszont amikor először halottam a Kálvin téri hotelben a bemutatójukat, az nagyon nem tetszett. Másodszor, a gyár melletti bemutató helyiség avatón viszont, amit hosszasan vijjogó autóriasztóval tettem még emlékezetesebbé, egy csomó minden megfogott. Most pedig itt ülök, és kápráztatást várok.
Várok? A fittyfenét. Inkább gondos kiszolgálást. A HFN&RR minden számában van egy rovat, ahol valaki elmeséli, hogy lett hifista, hogy jutott el a mostani berendezéséig. Na ilyenkor tudok komolyan irigykedni. Nem a cuccokra, hanem arra, hogy ott vannak igazi hifi kereskedők. Mert szinte mindegyik történet úgy szól, hogy az első motyót kaptam, örököltem, vettem a használtcikk piacon, de aztán eljutottam egy igazi hifi boltba, ahol az ember alaposan kifaggatott arról, mit is akarok igazán, ajánlott, eljött hozzám, installálta, segített eladni, felhívott, hogy füleljem meg ezt vagy azt, hűazannya, és ezeknek a fejlődéstörténeteknek a végén ott áll egy mosolygós, általában igencsak komoly lemez vagy CD gyűjteménnyel megáldott kuncsaft, meg egy olyan hifi lánc, ami kicsit sem hasonlít a magazinok Best Buy összeállításaira.


Szóval én ilyen elkápráztatást akartam, de erről persze szó se lehetett. Most nem egy kereskedőnél, hanem egy gyártónál vagyok, bár ez a gyártó egyben Angliában kiképzett kereskedő is. Kezdjük az elején – mondta a tea után, ami a CD futóművet, integrált erősítőt és a kisebbik csálétetejű hangszórót jelentette. Zsolt még hozzátette, hogy most nem villanydrót van bekötve hangszórókábelnek, hanem valamilyen olcsó Qed és sokat sejtetően mosolygott hozzá, jól ismerve az én közepesen súlyos kábelbuzériámat.
Valami háttérzenének jó jazz volt az első, és jó volt. Egy kicsit olyan, mint a Naim, amikor ráfókuszál a zenére, csak ez nem engedte el a fókuszt akkor sem, szerencsére, amikor Bartók szólt és sajnos akkor sem, amikor valami ilyen csajnak a torkán letolták a mikrofont és mögötte modorosan precízkedve zenélnek. Ilyen dianapatriciarebecca modernizé, Zsoltot megkértem szépen, hogy ezzel ne büntessen bár abban a húsz másodpercben, amíg kiadta a futómű a CD-t, megegyeztünk abban, hogy ezen a műfajon belül ez még egészen elfogadható volt.


Az alap Heed lánc interpretációja viszont nagyon is elgondolkodtatott. A zene olyan szikár megközelítését adta, ami manapság nagyon nem megszokott. Nem a színpompásság, nem a részletfetisizmus, nem a hangos beütésekre gerjedés irányából, hanem az érthetőség, egységesség felől közelített. A ritmikát, a zene időbeli történését olyan pimasz lazasággal szólaltatta meg, túlzások, elektronika kreálta drámai fordulatok nélkül, amihez foghatóval még nem igazán találkoztam. Kedvenc csöveseim tudnak valami hasonlót, ha jó napjuk van és jó láncba helyezte az a kacskaringós hifisors.
Szerintem ez az összeállítás a tökéletes kezdőhifilánc. Egy nagy baj van vele, a kezdők szerintem nem pont ilyenre vágynak. Ők több csilingelés meg dörömbölést szeretnének, meg ráhatásosságot. Hogy az ember rácsodálkozzon ennek a láncnak a tudására, ahhoz bizony tudnia kell, és inkább a zenéről, mint a hifiről. Nem csodálom, hogy Zsolt a blogjában a zenei nevelés szükségességéről beszél, arról, hogy vannak alapvetődolgot, amik szükségesek a reprodukcióhoz, ami nélkül a többi feltét csak puszta illúziókergetés. Nehéz pálya ez. Én ma már tudom és érzem is, hogy ez egy nagyon jó összeállítás, húsz éve meg értetlenül hallgattam volna, magamban duzzogva, hogy ezt a vérszegény bénázást milyen süket dumával akarja eladni nekem.
Szóval mondtam Zsoltnak, hogy egyfelől meg vagyok győzve, de én ennél egy kicsit hedonistább vagyok, szeretnék egy kicsit több firlefrancot meg girlandot, de mindenekelőtt kicsit tágasabb hangzást, lehet-e?


Lehet, mondta, és amíg átkötött, jól megbeszéltük, hogy a kisebb Heed doboz az lelkiekben erősen kötődik a BBC LS 3/5-höz. Vannak jól körülírható határai, de azt rendkívüli muzikalitással tölti meg.
Aztán nem emlékszem, hogy volt tovább pontosan. Kétszer biztosan mondtam magamban hogy húúúúbakker. Az egyik a Roksan Xerxes bekapcsolódása volt a láncba. Na az alaposan elemelte a megszólalást a gyakorlatias keretek közül, és a gonosz kisördög énem figyelmeztetett, hogy azért benne van ebben a hangban az a könnyűsúlyúság, ami másoknál máskor zavaró volt, a lelkes énem rögtön tromfolt, hogy debakker ez a simaság, a zenének ez a természetes áradása, meg a barázdák ilyen könnyed követése azért nem semmi!
Másodszor meg amikor a Nexus végfokok bekötődtek. Van egy pillanat a hifi láncok szerves fejlődésében, amikor a zene otthagyja az elektronikákat, pontosabban az elektronika engedi el a zene gúzsbakötését. csak szól aminek szólnia kell, torzítatlanul, természetesen könnyedén. Ünnepi pillanat ez, és bizony Zsoltnál bekövetkezett. Ráadásul nem csak egy pillanat volt, hanem ezt tudta a rendszer. Hallgattunk rajta pszihedeliát, meg komolyzenét, talán megint Bartókot, de már más járt a fejemben. Működhet ez nálam is? A Zu-m, bár rengeteg szempontból totálisan más, mint Zsolt felfelé szóló dobozai, másfelől nincs is olyan messze az egyszerű keresztváltójával, a tipikusan nem mai dobozosságával.


Az eredményre Zsolt is kíváncsi volt, így rövidesen három doboz utazott hazafelé a kocsim csomagtartójában. Egy CD futómű, egy integrált erősítő D/A kártyával a fedélzeten és hozzá egy tápegység. Kicsomagol, összedug, megmerényel. Merthogy bizony a puccos AN ezüstdrótok kerültek a rendszerbe – egy darabig. Digitális kábelnek a futómű és az erősítő között hibátlanul is működik, hangszóródrótnak viszont nem vált be. Az én elképzelésem az volt, hogy ezt használva szépen kinyílik a hangkép, megnő a sávszélesség ahhoz képest ami a bemutatóm volt, de nem egészen ez történt. A középsáv fenomenális, a sávszélek viszont messze nem az igaziak. A dinamika is fura, a tónusok is érdekesek. Nem maradt más, előástam a fiók mélyéről egy régi, még Japánban készült AN réz hangszóró drótjaimat. Minden helyre került, előbukkant az az LS 3/5A érzés. A Heed lánc így sokkal jobban kézben tartja a történéseket, mint a csúnyán kapacitív AN ezüsttel. Viszont el is vesznek dolgok közben, sajnos, de még sose volt nálam olyan rendszer, ahol ez ennyire kevéssé zavart volna. Az eszem tudja, hogy ez így nagyon is jó, de még egy kicsit berzenkedek miatta. Az viszont biztos hogy nem sokáig. Jövő héten érkezik egy elő és végfok. Még mélyebben fogok lemenni Heedba… és ahogy elnézem, ez most egész divatos tevékenység lett, hiszen a 6moons is most jelentette meg a németektől átvett Heed lánc tesztjét.

Jó kis bolgár popzene

%d blogger ezt szereti: