Címke: Penna

Haute couture – Devialet 170

Haute couture – Devialet 170

Van úgy, hogy az ember fia összejön egy okos csajjal. Nem neki a legkerekebb a popsija, a legmélyebb a dekoltázsa, a legtangább a bugyija. Viszont moziba nem a plázába akar menni háromdébe, hanem az artba és hazafelé még két órán át elemzi  a látottakat. Koncertre…

Űrséta – Nottingham Analouge Interspace Junior lemezjátszó

Házigazdánk, Chris végre odament a hifi rendszerhez, és feltett egy lemezt. Valami fura, óriási tányérú, ház nélkül, szemmel láthatóan angol lemezpörgetője volt. Megfogta a kiskukta méretű lemeztányér szélét, kicsit meglökte, és a lemezjátszó forogni kezdett… Maga volt a varázslat. Akkor persze nem értettem, hogy miért…

Zuzda II – Zu Tone

Mikor bejáratva visszaszállítottam a Zu Druidokat a Pennába, elregéltem a bánatom Koscsó Ferencnek, aki szokása szerint az orra mozgatásával egy kicsit feljebb tornázta a szemüvegét, hümmögött hozzá, majd azt mondta, akkor vigyél egy Tone-t. Mondtam, jó.

Így a nagy állódoboz helyett hazakerült két kisebb jószág. Fura egy szerzet. A hangszórót védő selymet nem lehet róla leszedni, viszont alóla kikandikál az alumíniumtölcséres magas. Kicsit fétistárgynak tűnik, egyszerre kitárulkozónak és nagyon titokzatosnak. Mivel éppen semmilyen normális állványra nem tudtam feltenni, így hat hokikorongon kezdte beszólni a szobát. Nem volt rossz, de döngött szegényke, így szereztem alá korrekt fémlábakat.

A Zu Tone-nál kétségbeejtőbb doboz még sose volt nálam. Lelki válságom állandósult, kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy a világ gonosz, és főleg velem űz kegyetlen tréfát, és tényleg jó lenne már elérni azt a nirvánát, hogy felülemelkedjünk a földi dolgokon.
Merthogy a Tone játszi könnyedséggel szólta be nálam a lakást. Nem csak a nagyszobában volt mindenhol jól élvezhető, de még a konyhában is, rizottókeverés közben.

Kárpit mögött a lényeg

Bámulatosan arányos hangok, jól követhető szólamok, kellő tartás, még a basszusa is megvolt neki – csak a nagy Zu döbbenetes természetessége hiányzott nekem. Bár párját ritkítóan jó kisdoboznak bizonyult, én nem akartam kisdobozt. Nem akartam, hogy a basszusgitárost lehalkítsa, kicsit távolabb tolja a mikrofontól, mert csak úgy tudta megjeleníteni. Nem akartam, hogy igazán kis hangerőn, amit a párom gyakran kikövetel, felboruljanak az arányai. Nem akartam, hogy kedvesen kicsinyítse a valóságot kezelhetőbb méretűre.

Viszont akartam a varázslatát. Azt, hogy mindenhonnan tudjam hallgatni, azt, hogy legyen egy pont ahol fenomenálisan jó, azt, hogy ne válogasson műfajok között, és azt, hogy nézzen ki pofátlanul dögösen. Vagyis legyen Zu. Erősen bánkódtam, amikor ezt is visszakérték, és legnagyobb meglepetésemre egyre jobban hiányzott. Aztán elutaztunk Berlinbe egyet üdülni a párommal.