Nosztalgiázni akartam egy kicsit. Előástam Ozzy The Ultimate Sin lemezét, és feltettem a lemezjátszóra. Lemezpucolás, tűszemrevételezés, aztán hajrá. Majd a lemez belső borítót a kézbe véve a kanapéra kucorodtam, hogy mint ezer éve, ahogy tini koromban, a zenét figyelve olvassam a szövegeket. Aha. Ahogy azt az Ear elképzelte. Fekete alapon nem túl nagy fehér betűk. Még három éve sem mondtam volna róluk, hogy vészesen kicsik, de ma azok. Egyre növő homlokomra tolom a szemüvegem, és így próbálom kisilabizálni a borítóra írtakat. Úgy ahogy megy. Megnyugvás. Egy darabig, mert jön a Thank God for the Bomb, amit utálok. Meghallgassam? Legalább addig...