Roon és a család

Nosztalgiázni akartam egy kicsit. Előástam Ozzy The Ultimate Sin lemezét, és feltettem a lemezjátszóra. Lemezpucolás, tűszemrevételezés, aztán hajrá. Majd a lemez belső borítót a kézbe véve a kanapéra kucorodtam, hogy mint ezer éve, ahogy tini koromban, a zenét figyelve olvassam a szövegeket. Aha. Ahogy azt az Ear elképzelte. Fekete alapon nem túl nagy fehér betűk. Még három éve sem mondtam volna róluk, hogy vészesen kicsik, de ma azok. Egyre növő homlokomra tolom a szemüvegem, és így próbálom kisilabizálni a borítóra írtakat. Úgy ahogy megy. Megnyugvás. Egy darabig, mert jön a Thank God for the Bomb, amit utálok. Meghallgassam? Legalább addig...

Lógok a hálón (SOtM, Holo Spring Kitsune, Pink Faun)

Valahogy nem élvezem a zenéket a Tidal-ról hallgatva. Azt hiszem ezzel az ártatlannak tűnő mondattal indult ez a kaland. És tényleg így volt. Sokat szolgált MacMinimen ott van bregebbelve vagy 2000 CD, és mindig azon kaptam magam, hogy inkább ezeket hallgatom, mint a Tidal-t vagy a Spotify-t, ahol kalandozni ugyan szeretek, de egy idő után valahogy unalomba fullad nálam az előadásuk. Szóval elejtettem a fenti mondatot egy-két helyen, és elkezdtek érkezni az eszközök, amik mások szerint biztosan kiemelnek ebből a punnyadságból. Hirtelen túl sokan is lettek, de végül is így lett jó, összeállt bennem egy kép a zűrzavarból miközben, egy...