Több mint dj – Palotai Zsolt emlékére

Mivel egy évvel később kerültem iskolába, mint a többiek – ezt most nem részletezem, hogy miért –, már tizenkilenc is elmúltam, mire felvettek az ELTE-re. Ez amúgy nagy szám volt, mert egy halovány és elég gyenge színvonalú középiskolából érkeztem – én még ugye az a korosztály vagyok, aki az első szemeszterben még tandíjat fizetett a felsőoktatásért: volt ilyen is –, szóval miután túltettem magam a jól megérdemelt örömön és azon, hogy a csoportársaim jó része a társadalom felsőbb, azon belül is az értelmiségi réteg elkényeztetett gyermekei közül kerülnek ki, ami egy kőbányai műszaki szakközépből elég bénának tűnt elsőre, kicsit szétnéztem, hogy van-e közöttük olyan, akivel egyáltalán megértem magam. Hát, nem sok volt. Az egyik szerdán az aulában üldögéltem, unalmamban az ingyenes Pesti Est nevű program füzetet nézegettem, amikor odaült mellém az egyik csoporttársam és egyből rákérdezett, hogy jövök-e este a Trafóba? Miért mi van ott? – kérdeztem vissza. Palotai lesz – mondta. Én úgy tettem, mintha tudnám, hogy miről beszél és megörülve annak, hogy egyáltalán szóba álltak velem, azt feleltem, hogy persze, megyek. Meg lesz nálunk minden, ha érted, mire gondolok. Ezt speciel értettem. 

A többi már történelem, ahogy mondani szokták. Ha így húsz évvel a húszas éveim után erre a korszakra visszagondolok, tisztán ott van előttem a kép, ahogy szinte minden szerdán történt a Trafó Bár Tangóban este tíz után: megjelent Palotai egy harmadik lemezjátszóval a kezében, a vállán egy sporttáska, tele lemezzel. Akkor még lehetett bent dohányozni, háromszáz forint volt az iható sör, mindenki szarul öltözött és mindig kurva jó volt a zene. Nagyjából a teljes közönség ezt a pillanatot várta. Innen Zsolt rágyújtott egy cigire, feltette az első lemezt, lehunyta a szemét és elindult az utazás. Soha nem lehetet tudni, hogy mit fog játszani. Ha már ezerszer hallottad, akkor is mindig meglepett. És bármilyen zenét be tudott illeszteni egy mixbe, aminek pont ott volt a helye. Az a mondás is tőle származott: „nincsen rossz zene, csak rossz időben felrakott.”

A Nagy Szavak ebben az esetben teljesen helyén valóak: Palotai tényleg komplett generációk ízlését formálta és valóban Ő tette a legtöbbet a magyar, azon belül is a budapesti elektronikus szcéna meghonosításáért – még akkor is, ha ezt ma már erősen idézőjelben lehet és kell tenni, mert hogy nem nagyon van „itthon” semmilyen szcéna. Mint majdnem minden kelet európai országban, itt sem rentábilis az ún. klubzene, marginális, a profizmust lelkesedéssel pótló apró kis szubkultúra. Amikor a mainstreambe betör, annak a hullámai ide is megérkeznek, többnyire fáziskéséssel és persze lefokozva, akkor úgy tűnik, hogy majd itt is kialakul, sőt bizonyos pillanatokban még működik is, ad is valamit, aztán ahogy jött, úgy megy is. Évek múlva már csak az emlékekben él.  

Általában két lehetőség van: vagy az érdeklődők fogynak el rohamosan amikor éppen csúcson van egy-egy elektronikus zenei műfaj(nyelv), mint a drum and bass a kétezres évek elején, vagy annyira felhígul, hogy a kemény mag távozik, hogy aztán kiüresedett és nívótlan veretéssé silányuljon, vagy miniatűr szubkulturává zsugorodik. Választani nem nagyon lehet: vagy tíz embernek játszol minőségi dolgokat, vagy a gólyabálon kétszáznak a szemetet. Zsolt nem válogatott és az volt benne a nagyszerű, hogy minden típusú rendezvényen tudott annyira alkalmazkodni a közönséghez, hogy ne legyen színvonaltalan. Mondom ezt úgy, hogy egyébként a késői rewind-okon már nem tudtam azonosulni azzal, amit és ahogyan játszott. Viszont Ő még az esküvői dj-zéskor is, aminél tényleg nincs lejjebb, fel tudta tenni azt a zenét, amit az éppen aktuális közönsége egyébként tiszta szívből gyűlölt, vagy egyáltalán nem ismerte, mindezt úgy, hogy ott működött is.  

Volt olyan hét, amikor három helyen is hallottam: szerdán rewind-on, szombaton egy nagyobb buliban, és vasárnap a Sunday session-ön. Ezernyi élményem van ebből a korszakból, és iszonyúan hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem a legjobb magyar buli sorozat kezdetét és a végét is (ezt egyébként a legutóbb, amikor összefutottunk, épp Cadikkal beszéltük, aki a másik rezidense volt a rewind-nak). Ha az első bulin nem is, de mondjuk a másodikon és az utolsón ott voltam. Sőt, szerintem arra ma már kevesen emlékeznek, hogy a Mokka Cuka nevű hely, ahol egy időben a rewindok voltak, és ami akkor még bőven a Vizoviczky birodalomhoz tartozott, a Sziget alatt sem zárt be és nagyon súlyos buli volt szerda este több ezer tomboló emberrel. Eleve az is fura ma, hogy egy belvárosból kieső helyszínre kizarándokoltak ennyien hétköznap este és még belépőt is fizettek, hogy hallhassák az éppen legaktuálisabb tört ütemeket.  

Nagyon sokszor történt meg – magától értetődőnek tartottuk és vártuk is -, hogy komoly nemzetközi fellépőket zenélt le csuklóból. Hulla fáradtan is érdemes volt kivárni a fő fellépő végét, amikor Ő következett. Biztosra mentünk. Soha nem volt csalódás. Azzal sem vagyok egyedül, hogy tulajdonképpen ezeken a rendezvényeken nőttem fel, a teljes fiatalkorom és fiatal felnőttkorom ehhez a kultúrához köthető. Ezernyi hajnali séta hazafelé, ahol újra és újra azt éreztem, hogy ilyen nincs, ilyen zenét soha nem hallottam, döbbenetes, ésatöbbi. Az is legenda volt, amikor a tömeg skandálta: „Kossuth díjat Palotainak” rigmust, ez ma is itt van a fülemben. De voltam olyan buliban is, ahol teljesen random emberekkel néztünk egymásra és kiabáltunk fel, Úristen, mi eeeeeeez? ilyen egyszerűen nem létezik. Nagyon sokszor egyébként még csak nem is friss zene volt, hanem valami, ami mellett mindenki elment. Mert ott és akkor működött, és ezt csak Ő tudta megcsinálni. A legtöbb embernek a dj az csak egy humanoid robot, aki felteszi a lemezt és megnyomja a play/start gombot. Pedig az igazi dj egyben kulturális közvetítő is, aki az adott helyhez és helyzethez illő zenéket játszik. Ehhez elsősorban elképesztő mély zenei ismeretre van szükség, másrészt érzékenységre. És az a helyzet, hogy ezt nem lehet tanulni sem – tudom, mert próbáltam. Zsoltból egyetlen egy volt. A mixek ugyan megmaradnak, de az élő bulik hangulatát, amikor megtörténik a teljes összeolvadás, ahogyan azt sokan másik is megfogalmazták: amikor az a bizonyos angyal elszáll fölötted, nem lehet visszahallgatni. És persze mindenki őt másolta egy időben, azt az eklektikát, amibe belefért a népzene és a legsúlyosabb jungle veretés meg a korai Bergendy zenekar is.  

Ide persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy ezt a csúcskorszakról írom, amikor még vinylről ment a zene és volt tétje is, mert másmilyen formában nem hallhattad. Az is egy legenda volt, hogy a legjobb, legritkább zenéket szinte csak ő játszotta, vagy neki volt meg. Fel sem lehet mérni, milyen kincsek vannak a gyűjteményében, ami egyébként több, mint 20 ezer(!) lemezt jelent. Az sem túlzás, hogy intézményként hivatkoztak rá. A par excelence dj. És most a rádióműsorairól nem is beszélek, ami egy külön zenei világ.

Különös szerencse a sorstól, hogy amúgy két utcára laktunk egymástól. Az utolsó korszakát, amit már nem követtem nyomon, mert… ennek ezernyi oka van, a legtöbbet az interjúiban elmondta. Számomra a legfőbb, hogy kikopott a bulikból a kultúra – de ezt is Ő mondta, hogy az emberek nem szórakozni járnak már a zenei rendezvényekre, hanem kiszakadni és ez nagyon mást jelent, mert a feszültséglevezetés az elsődleges, ami rengeteg indulattal jár. Szomorú volt látni, amikor pár éve levetődtem vasárnap a hajóra, tisztán látszott, hogy bár Ő tartani próbálja a nívót: a kezdő track Nina Simone-tól a Sinnerman remixe, de az első megjelenő fél vagy teljesen részeg „közönség” mélyen alatta van ennek. Még fél órát bírtam nézni, ahogy a szokásos mentalitással ordítozva „mit iszol, bazd meg?” „tedd már fel”! és teljesen gátlástalanul mentek oda hozzá, vitték a felest, kértek számot, ahogy azt a vidéki suttyó diszkóban megszokták. Zsolt kedvesen fogadta a tajt paraszt és seggrészeg, izzadt arcokat vasárnap délután hatkor, megcsinálták a szelfit, végre békén hagyták, Ő meg nyomta tovább.

Én nem igazán bírtam nézni, ahogy a helyzet és az emberek lealacsonyítják azt, ami még most is iszonyú sokat jelent számomra: a zenei extázist – tíztől hétig. Amíg meglehetősen csalódottan ballagtam el, arra a jelenetre gondoltam, amikor a róla szóló dokumentumfilmben a buli után reggel felébred és húzza a zokniját. A kontrasztra, hogy volt egy olyan kitüntetett időszak – a múltból ez csupán egy pillanatnak látszik – , amikor a ma már legendás drum and bass dj-k és producerek Budapestre jártak, mert otthon 50 embernek játszottak, itt meg hatszáznak. Meg van a most. Egy percet sem csodálkoztam azon, hogy keserűek voltak az utolsó interjúi. 

Nagyon szomorú fintora a sorsnak, hogy Budapest 150 éves évfordulóján már nem tudott játszani, pedig szépen rímelt volna arra, hogy a 2004 május 1-én is Ő játszott a Duna parton, az EU csatlakozás napján – nem is tudom, hány ezer ember előtt. De az akkor még egy egészen más ország volt. Az olyan típusú emberekkel, akik ilyen elképesztően túlnőnek önmagukon, mindig egy kicsit azt képzeljük, hogy hősök és sérthetetlenek és nekik nem állhat meg a szívük. Most, hogy meghalt, tudom csak, hogy belül egy kicsit még mindig az a húsz éves srác vagyok, aki hajnalban ballag hazafelé a Frankhegyről a haverjával és nézik, ahogy az alant elterülő Pest sziluettje mögött felkel a nap. És a kép alatt a soundtracket Ő mixeli.

6 thoughts on “Több mint dj – Palotai Zsolt emlékére

  1. Nagyon jó írás,köszönöm szépen.Talán az egyetlen hiteles is egyben.

  2. Mindenféle zenét játszott Zsolt! Igazi nevelő célzattal rakta a jobbnál jobb lemezeket. Hiányozni fogsz nagyon Fater!

  3. Nagyon sajnálom, hogy ilyen korán elment, nem ismertem, de meghallgatva az abrak.a.dubra albumot, hihetetlenül tehetséges volt. Fantasztikus album…..

    1. Az abrak.a.dubra nem album, hanem egy mixlemez, tehát nem a saját zenéi vannak rajta, Ő csak összemixelte őket.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .