Hifis kalandok

Címke: elektroncső

A mesélő – Line Magnetic LM 215 CD játszó

A mesélő – Line Magnetic LM 215 CD játszó

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak […]

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az egészségre nem ártalmas. Viszont ez az angol Audio Note első integrált triódás erősítője, és mint ilyen, mérföldkő, hát ezért hozta el Peter mutogatni.

Ez már nem a prototípus, de valamelyik koria példány egy Budapet High End Show előtti bepakolásnál, még TEAC CD futóművel

 

Mérföldkő, annyira sok mindennek a kezdete és a vége köthető a Meisuhoz, hogy muszáj erről mesélnem egy kicsit. Volt az Audio Innovations, ami komoly sikereket ért el mindenféle csöves erősítőkkel, de csöves erősítőt gyártó cégből akadt millió meg ezer, ugyan hogy lehetne mindennél jobban felhívni a vevők figyelmét, hogy ezt szeressék, ez a tuti? Hát úgy, hogy kellett valami rövid és hangzatos dolog, ami jól megjegyezhető. Autót ugye lóerővel adnak el, processzort gigahertzcel, hangszórót wattal. Audio Note erősítőt meg – triódával. Merthogy P.Q. valahogy belefutott a japán Audio Note cég triódás erősítőibe, és azt érezte, ez az. Először a hangjuk fogta meg, aztán jött a biznisz. Az Audio Note cégből lett Audio Note Japan, és tovább építették csillagászati árú erősítőiket, trafóikat, hangszedőiket, ki mit kért, és megalakult az Audio Note U.K., ahol meg a J, K és E dobozok épültek. Aztán jött az AN Japan-féle Ongaku uborkásüveg-méretű triódákkal: az az erősítő, aminek az árából egy kis repülőt is lehetett venni, és ez akkorát ütött, hogy a hatása ma is tart. Aki a hifivel egy cseppet is találkozott, valamit gondol az Ongakuról, hallotta már pedzegetni, hogy a trióda a legnyerőbb csőfajta, és az AN cuccok drágák, de nem semmik. Ráadásul mindegy, hogy Ázsiában, az Egyesült Államokban vagy netán Európában él az illető, ezek a tudások bámulatra méltóan mindenhol megvannak.

 

Szintén Meishu, szintén Budapest High End Show, de évekkel később. A belső már alaposan átalakult.

 

Viszont amikor engem rázogatott az ős-Meishu, akkor még nem stimmelt minden. Az Ongaku legenda, a trióda, a tuti dolog már működött, de még nem lehetett aprópénzre váltani, mert az AN UK. kínálatában nem szerepelt triódás erősítő. Volt Oto, meg Soro, pentódákkal, akár még Single-ended kimenettel is, de ezeket nem lehetett ráfűzni a jelmondatra, hiába tervezte őket Guy Adams, a Voydok zseniális megalkotója. Kellett valami olcsó triódás, és ez lett a Meishu. Talán az akkori M1 előfok lett összepárosítva 300B-s kimenő fokozattal, ami külön dobozolva a P3 lett, monoblokként pedig a P4. Nagy, randa fekete dobozok, mint ahogy a Meishu is a legormótlanabb hifikészülékek egyike, még akkor is, ha ma már van ezüstszínű előlappal is.

 

A sokáig nálam vendégeskedő Meishu az első generációból. A pertnere a Pioneer PD 9700 volt, és a Townshend Galstonbury, a Voyd lemezjátszó már nem fért a képre. Ja és mindez kábé 12 négyzetméteren.

 

A hangja viszont sok mindenért kárpótol. Engem az Ongaku, igen, az a bizonyos, az eredeti, japán, házat lehet venni az árából erősítő ütött először nagyon szíven. Azt hallgatva minden korábban ismert audiocucc csak béna játszadozásnak tűnt, sógyurmából gyömöszölt gömbök Michelangelo Dávidjához képest. Sokkoló realizmus megdöbbentő emberséggel párosítva. Persze esélyem se volt birtokolni egyet, de szerencsémre azt a módot, ahogy a zenéhez közelített, olcsóbb erősítők is fel tudták idézni számomra. Először a Neiro Silver, aztán már a Meishu is.

 

Klasszikus AN (Jantzen) olaj-papír kondik, Balck Gate-ek, Shinkoh ellenállások – sokaknak ezek a klasszikus AN hang letéteményesei, az evolúcióból pedig köszönik, de nem kérnek.

 

Azt onnan tudom, hogy amikor megjelent az áramot a potméterbe nem engedő, végleges változat, hetekig nálam volt egy példány belőle. Nem, nem egy Ongaku volt, az élvezeti szintje egész máshol húzódott, de volt neki. A legjobb beosztással élő erősítő volt, amivel valaha is találkoztam. Ereje nem volt túl sok, az a 9 watt, ami a 300B-ből kijött, bármennyire is jó triódás watt, azért korlátokat szabott – de nem szaladt fejjel a falnak. Nem torzított csúnyán, nem igazán lehetett rajta kapni, hogy kifogy a szuflából. Remekül egyensúlyozott a bővérű romantika és a precíz realizmus között. Nagyon szerettem, nagyon vágytam rá – de nem lehetett az enyém. Mindig egy-két százererrel került többe, mint amit valahogy ki tudtam volna rá adni. Aztán megépíttettem a magam Meishuját, a Klonedót, ami még talán jobban rám van szabva, mintha gyári AN erősítő lenne, de a Meishu nem engedett el magától, ugyanis nemrég egy új példány vendégeskedett nálam. Nem, arra sem lett volna elég pénzem, de több mint tanulságos látogatás volt.

 

Manapság már az elektroncső is AN néven érkezik

 

A hangja nagyjából olyan, mint amire emlékeztem, csak tisztább, artikuláltabb, modernebb. Evolúciós lépcső, de vagy három-négy generációnyi evolúció. A Mostani Meishu is 300B csövekkel készül, de kábé minden más. A meghajtó és kisjelű csövek, a belső kábelezés, az ellenállások, kondenzátorok, trafók, potméterek. A  koncepció viszont maradt. Integrált triódás erősítő, azoknak, akik értik.

 

Cső előtt

Cső előtt

Felkerült az ebay-re egy nagyon korai Audio Note Japan M7 előfok. Egyszer már alaposan kiveséztem ezt, és ott írtam arról is, hogy az első változatok nem végig csövesek voltak, hanem az erősítés egy részét FET-ek végezték. És mivel a FET modern alkatrész, az lett a […]

Pók csőben – audiofil gasztronómia

Pók csőben – audiofil gasztronómia

“Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan […]

Az utolsó csöves – Volga autórádió

Az utolsó csöves – Volga autórádió

A-17. Nem titkosügynök, nem egy harci repülő kódneve, és nem is egy művészcsoport. Az A-17, vagy ahogy sokak ismerik a Moszkvics Volga autórádió a szovjet ipar és a manapság inkább haditengerészeti kommunikációs eszközöket készítő Murom rádiógyár utolsó, teljesen elektroncsövekre épülő konstrukciója.  Miki barátom munkahelyének a vitrinjében pihen, sok más becses autóhifis ereklye mellett, mint amilyen az utolsó, egy példányban elkészült Videoton fejegység.

Az ötvenes-hatvanas évek szovjet autóiból már nincs sok. Végzett velük a rozsda, a nem épp elsőrangú utak, az örökös alkatrészhiány, meg a modernebb konstrukciók. Amik pedig túléltek, azok múzeumok és gyűjtők féltve őrzött darabjai, akik napi harcot vívnak értük, hogy még üzemképesek legyenek. Az autórádiójukat viszont csak bekapcsolják, és szól. Már vagy hatvan éve…

Elég kézbe venni, pontosabban jól megmarkolni az A-17-est, a korszak legnagyobb számban gyártott rádióját, és már értjük is, hogy miért. Mai szemmel nézve érthetetlenül nagy és nehéz; akkora, mint egy nagyszótár. Pontosabban egy nagy- és egy közepes szótár, mert a műszerfal alá épített vevő rész önmagában működésképtelen – kell hozzá egy tápegység is. Aztán a burkolatokat leszedve kiderül, hogy az A-17-es egy civilbe öltözött katona. A harckocsi páncélzatot idéző fémházban minden olyan, hogy a Vörös Hadsereg legszigorúbb átvevője is kétely nélkül nyomná rá a megfelelt pecsétet. A papír-olaj kondenzátorok hermetikusan szigeteltek, a gyártás után fél évszázaddal is, sehol sem tocsog kiszivárgó olajban az A-17 belseje. Hogy működnek-e? Naná, ezek szinte elpusztíthatatlan alkatrészek. A kondenzátorok legnagyobb ellensége a túlfeszültség – hacsak nem egy közvetlen villámcsapás formájában érkezik – meg sem kottyan nekik, hiszen kivitelükből adódóan öngyógyulóak.

A tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptételei
A tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptételei

Az ellenállások nagyok és masszívak, a tekercsek stabilabbak, mint a marxizmus-leninizmus alaptézisei – na és az elektroncsövek! Meglepően sok, hat van belőle az A-17-ben, de avatatlan szem nem fogja megtalálni őket, mert elbújtak. Nemcsak úgy egyszerűen vannak a foglalatba dugva, mint ahogy az otthoni készülékeknél megszokott, hanem mind különálló alumíniumházat kapott, ami egyben hűt és véd, és a tetejükben levő rugó nem hagyja kicsúszni a csövet a helyéből.

Rugós alumínium köpeny tartja a foglalatban az elektroncsövet
Alumínium köpenybe préselt rugó tartja a foglalatában az elektroncsövet

 

A nagy dobozok meg a sok alkatrész ellenére az A-17-re nem lehet ráfogni, hogy túl sokat tudna. Veszi a hosszú- és középhullámú adásokat, a középen található két nyomógombbal választhatjuk ki, melyiket akarjuk hallgatni. A bal oldali forgatógomb a ki-be kapcsoló és hangerőszabályzó, a jobb oldalit tekergetve meg hangolni lehet.

Pusztulásra ítélt gombok
Pusztulásra ítélt gombok

 

Apropó gombok. Hát azok rohadnak. Mintha egy genya féreg rágná őket belülről, úgy sötétednek el, esnek össze a kezelőszervek műanyagjai. Mintha évszázadokkal lennének idősebbek, mint a belbecs. És ez igaz mindegyik volt szovjet, meg egy csomó régi magyar autórádióra is, a gombpusztulásuk látványos és visszafordíthatatlan.

Hat elektroncső és teljesen mechanikus állomásmemória
Hat elektroncső és teljesen mechanikus állomásmemória

Meglepő módon a kényelemre is gondoltak a szovjet tervezők, ugyanis egy-egy állomás frekvenciáját is el lehet tárolni! Ilyenkor az egyik szörnyen meggyötörtnek kinéző nyomógombot ki kell húzni, megkeresni a kívánt adót, a gombot pedig visszatolni. Ez az állomásmemória. Ha ez megvan, akkor elég benyomni a gombot, és a vastag fémöntvényekből készült rudazat segítségével – amit itt-itt reszelővel finomítottak, hogy tényleg működjenek – a ferritmagos variométerben a kellő helyre csúsztak a vasmagok, és már szólt is a megfelelő állomás. Primitívnek tűnik? Ma amikor a budilehúzást is infra érzékelőkkel meg léptetőmotorokkal és vezérlőpanellal oldjuk meg, annak tűnik de ez a mechanika bombabiztos, amennyiben tényleg pontosra reszelték a gondos kezek, és a Blaupunkt készülékekben is hasonló működött még a hetvenes évek elején is…

A 17 russian car audio inside
Megőrizte a reszelő nyomát a mechanika

 

A tápegység hasonlóan örökélet meg egy napra tervezett behemót. Talán még érdekesebb is, mint maga az autórádió. Az elektroncső ugyanis nemcsak a nagy mérete, törékenysége miatt rossz alany autórádió építéséhez, de a működéséhez magasfeszültség is szükséges. Ennek előállítása pedig nem egyszerű ott, ahol a falból nem jönnek a voltok, hanem csak egy dinamó próbálja nyögvenyelősen tölteni azt a 6 vagy 12 voltos, szibériai hidegben lestrapált ólomakksit. Ugyan már a harmincas években is építettek autórádiókat, de ahogy az 1964-ben megjelent, Rádióamatőr Füzetek 85. számában, az Autórádíók címűben írják, ezek jellemzője a nagy méret, a 8,5 dm2 ­– igen, köbdeciméter – volt, és csak a második világháborús fejlesztések és az elektroncsövek miniatürizálása hozta el, hogy ez 6,3 dm2-re csökkenjen. Viszont még mindig 200 volt körüli feszültséget kellett előállítani a részükre, ami az autókban nem könnyű. Az erre szolgáló anódpótlók legfontosabb részegysége a vibrátor. Nem, nem a viktoriánus korban kitalált nőihiszti elhárító segédeszköz, hanem egy nagyon speciális relé, ami a bejövő egyenáramból villámgyors kapcsolgatások árán váltóáramot tudott készíteni. Aki úgy gondolja, hogy ez a megoldás a mechanikus megfelelője a manapság annyira elterjedt kapcsolóüzemű tápegységeknek, az nem téved…

Ez van a vibrátor házában. A kis érintkezők rezegnek őrült tempóban, ezek adják a kellően nagy áramot az elektroncsöveknek
Ez van a vibrátor házában. A kis érintkezők rezegnek őrült tempóban, ezek adják a kellően nagy áramot az elektroncsöveknek

A korai A-17-esekhez is ilyen, vibrátoros anódpótló tartozott. Ebből 150 és 180 voltos feszültség jut a rádióba, bár a két dobozt összekötő kábelkötegben a szigetelés az enyészeté lett, és így minden csatlakozón nagyjából minden feszültségérték megjelent az első próbán a 0-tól a 180 voltig. A készülék strapabíróságát jelzi, hogy meg sem kottyant neki ez a malőr, ami polgáribb kivitelű autórádióknak azonnali halált okozta volna.

A csatlakozó mintha lőszergyári melléktermék lenne
A csatlakozó mintha lőszergyári melléktermék lenne

Az A-17 anódpótlójában a vibrátor egy zárt alumíniumházban kapott helyet. Hermetikusan zárt, és csak tulajdonosának a kíváncsisága juttatta a napfényre a benne rejtőzködő szerkezetet.A gyorsan kopó és fogyó dolgok korában szinte hihetetlen, hogy a benne levő gumitömítések az elmúlt fél évszázad alatt sem keményedtek meg, hullottak porrá – mondhatni, újszerű állapotban vannak. Amint áram kerül a vibrátor bemenetére, egy kis szikra lobban fel, ami leégeti a piszkot az érintkező felületéről, majd őrült táncba kezd a szerkezet. A szigetelés tökéletes, csak a mechanikus zajt hallani, de a korabeli Moszkvicsokban és Volgákban – ahol az A-17 es volt az autórádió – ebből semmit sem észlelni, a vételt nem zavarta. Ez főleg annak fényében meglepő, hogy a hetvenes években teljesen természetes volt, hogy ugrott egyet a kép a tévén az egész faluban, amikor Sanyi bácsi bekapcsolta a villanyborotváját, pedig annak a szikrája össze sem hasonlítható az A-17 anódpótlójába szerelt vibrátoréval.

Alig kisebb, alig könnyebb, mint a vibrátoros tápegység, de ez már modernebb, tranzisztoros kivitelű
Alig kisebb, alig könnyebb, mint a vibrátoros tápegység, de ez már modernebb, tranzisztoros kivitelű

Az elektronika fejlődése, az ötvenes években megjelent tranzisztorok mégis idejétmúlttá tették ezt a technikát. Meglepő módon elsőként nem az autórádiókból szorultak ki az elektroncsövek, hanem az anódpótlók, a tápegységek lettek tranzisztorosak. Az A-17-hez is készült ilyen. Alig kisebb és könnyebb, mint elektromechanikus elődje, hasonlóan masszív a kivitelezése, de ma már tudjuk: ez volt az első lépés a Szovjetunióban is, hogy katonai melléktermékből fogyasztási cikké váljon az autórádió.

 


%d blogger ezt szereti: