Búcsú Gábortól és az OZ Audiótól

Péntekre* volt megbeszélve a sörözés Budapesten. Mi azt hittük, hogy elutaztál azért nem jelentkezel már napok, sőt lassan hetek óta. Legutoljára még levelet váltottunk, hogy igen, komolyak a szándékaim a bemutatóteremben lévő, általunk viccesen csak viaszgépnek hívott Wax Machin-ra, ami már évek óta stabil darabja volt az Oz Audionak, de valamiért senkinek nem kellett, pedig az áráért bomba vétel volt, amúgy meg egy nagyon korrekt és emellett még dizájnos középkategóriás lemezjátszó. 

Legutóbb még, pár hete, azt írtad, hogy tök jó, hogy jövök, mert akkor a lemezjátszót is el tudom vinni. Közös projektünk is volt, a Lii Adudio silver hangszórói szériájának egyik típusával, amihez már a doboz is elkészült. Tervben volt a meghallgatás, nagyon készültünk is rá. Most már sajnos tudjuk, hogy egy olyan messzi vidékre utaztál, ahonnan nincs visszafelé út. 

Ha felidézem az emlékeimet, már nem tudom, hogyan jutottam el a Kende utcai patinás bérházba, ahol a számomra kegyetlenül magasan lévő, a belső udvar feneketlennek tűnő mélysége felett kellett egy függőfolyosón végigmenni, hogy a bemutatóteremnek használt lakásig eljusson az ember. Nem is tudom, azóta hányszor voltam ott. Az akkor még ovis, később alsós fiammal is voltunk párszor Nálad, amit Ő nagyon élvezett, a vastag – hangcsillapítónak használt – szőnyegben játszott a kisautóival, de persze azért kicsit zavarta is az együttlétet, mert gyakran nyilvánított véleményt, egy-egy halkabb zenei tétel kellős közepén. 

Számtalan alkalommal hívtál magadhoz, meghallgatni az otthoni rendszered a nagy Klipsch tölcsérekkel kissé feszélyezve, hogy nem-e veszem tolakodásnak. De soha nem jutottam el. Messze laksz, nyavalyogtam kissé kapatosan a Rákóczi-téren, este tizenegykor, öt sör után. Kis csend lett, aztán elváltunk, én kissé imbolyogva hazaindultam, Te meg a metróhoz. 

Később már azért nem került rá sor, mert elköltöztem otthonról – „itthonról” – és akkor már végképp messze voltál. Már akkor is éreztettem, de csak most mondom, hogy nem, nem vettem tolakodásnak a meghívást, sőt jól esett. Interjút is készítettem veled, amikor még azt hittem, hogy a blogot majd podcast formában csinálom tovább, de nem lett belőle semmi. Egyrészt nem voltál jó interjúalany, meg-megállva, hosszan töprengve válaszoltál, ráadásul nagyon hallkan, másrészt meg az egész podcast ötletem meghiúsult, mert belefáradtam az audioba; úgy általában abba a közegbe, ami „itthon” kialakult. Ez amúgy is jellemző volt rád, a visszafogott csendesség. A bujkáló félmosoly, és a halk, csendes, de mégis karakteres megnyilatkozás.

Úgy emlékszem, hogy már akkor is, az interjú végén megmondtam a nem túl hízelgő véleményem, hogy Magyarországon az, amit elképzeltél, nem lesz életképes. Pedig nagyon lelkesen, minden korábbi felső vezetői tapasztalatodat bele víve csináltad az Oz Audiot, amíg lehetett. Nem tudom, volt-e valaha olyan vállalkozás a hazai audioban, ahol valóban és őszintén képviselték azt, hogy a zene mindenkié, ezzel együtt a minőségi zene lejátszó berendezés elérhető áron, minden flancos sallangtól mentesen összeállítható olcsón – akár az audiot nem ismerő laikusoknak is. Ez volt az a küldetés, amit magadra vállaltál. Sokat beszélgettünk arról, hogy van-e olyan rétege a magyar társadalomnak, azon belül is a középosztálynak, akit ezzel meg lehet fogni. Mélyen hittél abban, hogy igen. Ahogy abban is mélyen hittél, hogy csak a hang számít és nem az adott készülékek hátulján a made in felirat. 

Hiszen évtizedek óta jártál koncertre, főként a Zeneakadémiára és a MüPa-ba, de voltunk együtt a BMC-ben is többször. Az ott megjelenő, alapvetően zeneszerető réteget szeretted volna megcélozni, akiknek soha nem volt fókuszban a hifi. Ilyenkor megértően hallgattam, aztán inkább arról próbáltalak meggyőzni, hogy a Line Magnetic sikerét kellene inkább kihasználni. 

Mivel a márkának volt európai forgalmazója, ezt nem igazán akartad vállalni, de valahogy mindig megtaláltak vele. Nekem azonban volt egy olyan megérzésem, vagy sejtésem, hogy a koncertlátogatókat nem lehet rávenni a hifizésre. 

A közös érdeklődésünk végül mély barátsággá mélyült, vagy inkább szelidült. És bár minden alkalommal elmondtad, hogy nagyon hiányzik a blog, de én mindig hárítottam. És Te voltál az első, aki meglátogatott a költözés után Pozsonyban, időt, energiát és pénzt nem kímélve. Számtalanszor söröztünk együtt, nem ritkán záróráig és talán pont az egyik bmc-s koncert után sikerült az, ami már akkor nagyon régen nem: a levezető sörözés közben összegyűlt asztaltársaság, tele kocsmai, félismerős, funkcionális alkoholistával – akik közül jó pár számodra vadidegen, sőt némelyik még számomra is – és ennek ellenére, vagy talán éppen ezért egy nagyon jó hangulatú, valódi témákkal, humorral és mély emberséggel, személyes emlékekkel teli beszélgetés alakult ki, ahol mindenki mondott olyat, amit amúgy egy ilyen helyzetben soha nem mondana. Egymásra odafigyelve és reflektálva és végre nem a megszokott, jó hangosan előadatott hadoválás volt, amikor mindenki felmondja az éppen aktuális három témáról a kötelezőt. Hanem röhögve, de mégis vérkomolyan megbeszéltük, felnőtt férfiak az életet. 

De számtalan alkalmat említhetnék, amikor politikáról beszélgetünk, vagy a Hifiről, esetleg a Zenéről, így nagybetűkkel, mert mindig volt egy érdekes gondolat, egy újabb szemlélet, vagy egy jó, esetleg csak vicces sztori, amit mondjuk Art Dudley-tól, vagy Martin Colloms-tól hallottál, mert hogy a nyolcvanas évek óta jártad a show-kat és ezekkel a ma már mamutnak számító legendákkal Te már akkor beszélgettél, amikor a hifi sajtó még ért valamit, és itthon még az emberek csak vágytak arra, hogy évek múlva, a szűkös valutakeret terhére esetleg vehetnek magunknak valamit; bármit, ami nem Videoton. Becsültem és tiszteltem a türelmed és a bizakodásod a hazai helyzettel kapcsolatban, azt, hogy soha egy pillanatig sem kellett magamat kellemetlenül éreznem, amiért én már régen lemondtam erről az egészről úgy mindenestől. Mindezt úgy, hogy Te sokkal többet tudtál a világról, mint én, hiszen sokkal több tapasztaltod volt, mint Nekem. 

De mélyen megmaradt az is, amikor egy szürke délutánon, a szemerkélő eső elől a környékbeli kis sörözőbe beülve azzal a hírrel indítod a beszélgetést az első korsó után, hogy meghalt az apád. Majd ugyanitt, néhány hónap múlva én várlak ugyanezzel a hírrel a saját apámról. És miközben a korsónkban lassan ülepedő habkoronára meredünk, azt panaszolom, hogy talán az a legrosszabb az egészben, hogy el sem tudtam köszönni tőle, olyan gyorsan történt. Mire Te felnézel és csak annyit válaszolsz: ne gondold, hogy attól mert ha el tudtál volna köszönni, kevésbé fájna. Hát az a helyzet, hogy most is éppen erre gondolok, mikor ezt a szöveget írom, hogy el sem tudtunk köszönni Tőled, olyan gyorsan történt. És, hogy mennyire igazad volt, mert ez persze jottányit sem könnyít a helyzeten, hogy már nem vagy, nem leszel itt velünk, hiába várunk a megszokott helyen a megszokott időben: ezen a héten pénteken, ahogy megbeszéltük, hogy átdumáljuk az aktuális ügyeket, az aktuálisan éppen jó hangot, az aktuálisan kedvenc új lemezünket, az aktuális kedvünket, és az aktuális helyzetet, már ami az életet illeti. Nem tudjuk már megkérdezni, hogy mi lett végül a lemezmosó kefével, azzal a fejlesztéssel, amivel az utóbbi időben bíbelődtél, hobbiból meg puszta kíváncsiságból. A végén mindig mosolyogva hozzáteszed: ha már az üzlet úgy se megy, legalább szórakozzunk jól. Nem tudunk már új sztoriba kezdeni, ami valahol mindig a régi folytatása. És hiába várjuk a türelmes, mindig nagyon óvatos és visszafogott hozzászólásaid, meg a nagy röhögések után a mondatot: oké, akkor ez az én köröm. 

Az viszont biztos, hogy mi pénteken ott leszünk a szokott helyen és várunk, akkor is, ha nem jössz. Nem tudom meddig, de várni fogunk. Ha másban nem is, de ebben az egyben biztos vagyok.

*Ezt a szöveget Gábor halála után nem sokkal, több, mint egy hete írtam. Így a péntek a múlt héten volt, amikor is megemlékeztünk róla, immáron sajnos nélküle.