Két koncert, két helyszínen, Anouar Brahem quartet – Pozsony, Ledisi – MüPa

Elég régóta töprengek már azon, hogy van-e értelme annak, ha a mindenféle élőzenei koncerteken látott-halott tapasztalataimat megosztom. Rájöttem, hogy nincs sok, így inkább megírom azt a két utolsó két koncertet, amit a közönség reakciója, mint valami furcsa koincidencia, vagy kapocs kötött össze. 

Ledisi, (eredeti nevén: Anibade Young) Dinah Washington munkássága és előadói repertoárja, énekesi habitusa előtt tisztelgő, vagy inkább a tiszteletére készült lemezét (For Dinah) akkor vettem meg, amikor még tavasszal megláttam, hogy jön a MüPa-ba. Mindenképpen meg akartam előtte tisztességesen hallgatni, hogy eldöntsem, megéri-e a koncertre is elmenni, vagy sem. A lemez rövid, de velős és elég egyértelműen hallatszik rajta Ledisi előadói karizmája, mindazzal a tudással, zenei érzékenységgel, tehetséggel, ami miatt már most is jegyzik az amúgy erős női jazz énekesek között. (Két Grammy jelölés, felkérés az egyik legnagyobb jazzfesztiválra, stb) Ledisi fölényesen uralja a hangterjedelmét és képes arra a mutatványra, hogy a megszólaló dalokban ugyanannyira lehessen hallani Dinah hatását, mint megformált szerepet, ugyanakkor mégis teljesen egyedi a megszólalása, teljesen önmaga, egyéni és jellegzetes. Mindez azért jóval több annál, mint hogy valaki pusztán „csak” jó énekes. 

Fontos volt még az is, hogy a lemezt az a Christian McBride rendezte, akit a kilencvenes évek óta követek és igen nagyra tartok. A koncerten a kísérete ugyan nem a lemezen hallható volt, ami persze okozhatott volna csalódást, ha nem tudnám, hogy az ilyen turnék jellemzően így szerveződnek. (A turnék hosszúak, a zenészek több zenekarban is játszanak, ami megnehezíti az egyeztetést, plusz kelet Európába jellemzően a low price felállás jut az egyre magasabb költségek miatt) 

A háttérben zenélő klasszikus jazz trió (zongora-bőgő-dob) egyébként sem szokott az ilyen karizmatikus énekesek „elé” játszani, megmarad a kíséretnél. A koncert első darabja picit még darabos, hűvös, de már itt is hallani, hogy a lemezen nem az előtérbe volt keverve Ledisi hangja, hanem önmagában ilyen erőteljes. A darabok között egy-egy dinamikusabban kiénekelt tételben nem tudom eldönteni, hogy mikor hangosabb, ha a mikrofonba énekel, vagy ha mellé. A műsort elején rögtön leszögezi, hogy Dinah által ismertté tett dalokat játszák el, de Ő Ledisi, ami végig át is jön. 

A dalokban folyamatosan változik a megközelítés, hol blues, hol pop, hol meg jazz szól, pompásan egyébként. S miközben az aranyló, a fényben szemkápráztatóan csillogó, folyton lecsúszó ruháját igazgatja, leénekli a MüPa hangelnyelő terelőlemezekkel teleaggatott plafonját is, és ha lenne csillár, akkor valószínűleg az is áldozatul esett volna. És bár a zenekar lassan melegszik át zeneileg, a műsor felénél indulnak be igazán, akkorra érnek be a szólók, de az estét Ledisi hangja viszi el. Ha kell, vad, őrült és hangos. Ha kell, sima, ha kell, halk és simogató. Ez utóbbi jelző persze csak idézőjelek között értendő, egy ilyen hang önmagában karcos, nem tud valójában simogató lenni. Ugyan az utazástól fáradt voltam, a délutáni vonattal érkeztem Pozsonyból, késett is, nem volt időm átöltözni se, és éhes is voltam, mégis lelkes, szinte mámoros lettem a zenétől. És itt jön be a koincidencia egyik fele. Nagyjából a negyedik darab közepén, az egyik kiállásnál kezdte valaki a nézőtéren – ritkás háromnegyed ház volt – a ritmusra tapsolást. Az első eset még nem volt sem zavaró, sem furcsa, de később is megismétlődik és egyre többen veszik át. Mintha valaki csak arra várna, hogy mikor kísérheti le tapssal a lassabb tempóban játszó a zenekart. A zenészek nem veszik a lapot, nyilván nekik ez inkább zavaró, mintsem a tetszés kinyilvánítása. (Mert végül is mi a cél? Mi játszunk, vagy Ti? Beszálltok? Vagy ez csak szórakozás?)

A koncert így megy le, egyre nagyobb a darabok után a taps és az ováció, végül egy ráadásra még visszajön a levonult zenekar; Ledisi a kezében hozza a magassarkúját. Van valami kis közönség bevonás, ezeket én sose szerettem, de elég gyenge, a végén pedig a szokásos vastaps mellé fel is állnak. Ezt ott sem, és most sem értem igazán. Jó este volt, de semmi extra. Egy pompás énekes, ismert dalok, de a zenekar terén semmi különleges, képzett sessionzenészek, hozták a kötelezőt. Hazafelé ezen töprengünk, de nem jöttünk rá az okára. Már csak azért sem, mert az egy sorral mögöttünk ülő néni, aki zsémbeskedve arrébb ült, amikor pont elé ültünk le – hiszen oda szólt a jegyünk, a koncert felénél már szunyókált. A végén persze Ő is felállt, nehogy kilógjon a tömegből.  

Két hét múlva a menetrendszerint érkező újabb hőhullámban, fülledt 32 fokban sétálok a pozsonyi rádió és televízió épülete felé az 54-es busz megállójából. Nem lehet eltéveszteni, a fejjel lefelé álló, piramis formájú épületet a belvárosban, az egyik legszebb brutalista műemlék Európában. Már a troliról látom a gyűlő közönséget, többségében a szlovák fővárosi értelmiség; ritkán látni ennyi könyékig feltűrt fehér inget és vastag keretes szemüveget. A koncert előtt csendes várakozás, nézem a lassan, tejfehéren gomolygó felhőket a tiszta kék égen. Az előtérben a lemezpult, a falakon egy állandó kortárs képzőművészeti kiállítás képei. Vegyes munkák, sok női alkotó; hallkan beszélgetünk. Teljesen más a hangulat, mint Budapesten. Nulla nyüzsgés, mindenki fegyelmezett, a párok előre engedik egymást, max egy halvány félmosoly. Nekem ez már nem új, sokkal jobban megszoktam, mint gondolom, mert az otthoni ismerősök megjegyzik, mennyire más vagyok itt, mint amilyennek megismertek, hogy milyen halkan beszélek, ha egyáltalán. Eszembe jut a Leonard Cohen Kern András által magyarított dalának egyik sora: „egy maszkot felteszek”. (Engem vársz). Ez persze csak egyfajta izgalom, nagyon várom már a koncertet, ilyenkor nem tudok már figyelni semmire.  

A rádió nagyterme nagyon jó akusztikájú ötszáz fős koncertterem, ami teljesen megtelik. Lassan bevonulunk; szeretem ezt a hangulatot, a mustársárga borítású székeket, a hetvenes évek dizánját. 

A koncert az új lemez – After The Last Sky – anyagára épül, ami egyértelműen a Blue Maquam tovább gondolása zeneileg. Témájában viszont a Souvence-on írt, az arab tavaszt feldolgozó dupla album után most a Gázai háború borzalmairól szól, kiegészítve Anja Lechner csellójátékával. A zenekar nagyon egyben van, minden tagja önmagában is komoly és jelentős név, saját jogon is nagy művészek, éppen ezért vártam ennyire, lásd fentebb: ritka az olyan alkalom, amikor ekkora nevek egyszerre vannak jelen. Viszonylag időben sikerült jegyet vennem, így középen ülök, ami jól jön, mert minimális erősítéssel szólnak csak. De semmi panaszom a közönségre, egyetlen pisszenés nélkül ülik végig a másfél órás szettet. Egy tüsszentés van, és az is én vagyok. Ha nem ismerném Brahem zenéjét, meglepett volna az a meditatív lebegés, ami tulajdonképpen maga a koncert volt. Önmagában nagyon jó látni ennyi nagyszerű zenészt egy színpadon. A koncerten olyan koncentráltan figyelek, hogy teljesen kiesik a környezet, pedig hangról hangra lejátsszák a lemezt. Hol azt érzem, hogy túl hamar vége lesz, hol azt, hogy sosem lesz vége; mint egy kellemesen hűs, tiszta vizű tóban, el lehet benne merülni. Elképesztő az összhang, ahogy Brahem dúdolja a dallamot, az ember megborzong, annyira szép az egész. Emelkedettség, melankólia, mély koncentráció és valami elképesztő tartás és méltóság sugárzik a zenéjükből, szinte megbabonázza az embert. Django Bates úgy játszik, mintha csak megérintené a billentyűket, Brahem sem emelkedik ki, de az egész este háttere, támasza és támogató oszlopa: Mats Elierdsen, akit még nem hallottam ennyire egybeolvadni a többiekkel egyetlen más zenekarban sem. Lechner is mintha visszafogottabb lenne, az egész hangzás olyan, mintha teljesen egybegyúrták volna az arab zenei dallamokat és a szabad jazzt, annak is a dallamosabb ágát.

Kicsit furcsa volt, hogy másnap kerestem a lelkes beszámolókat, de nem nagyon született semmilyen írás vagy review a kulturális online lapokban. Egyáltalán a turnéról sem nagyon írnak, holott Brahem utolsó lemeze minden valamire való zenei orgánumban nagyon jó kritikákat kapott. Most értem meg, miért. Erről nagyon nem lehet írni semmit. Valahogy jó tudni, hogy lehet ezt így is. Mintha egy picit visszaterelne abba a világba, ahol még nem veszett el minden. Itt is van egy ráadás, az első darabot újra eljátsszák. A végén a jól megérdemelt ováció és a koincidencia másik fele: itt is felállnak, de szerencsére a vastaps elmarad. Ezt a reakciót egy ilyen koncert után valahogy megérdemeltebbnek éreztem, mint Budapesten. Pedig, ha a teljesítményt nézzük, az erősebb volt. Művészileg viszont Ledisi ehhez képest csak szórakozás. Tarr Béla után a Pulp Fiction. Hazafelé a csendes városban ballagunk a már szinte teljesen üres utcákon és azt figyelem, hogy mi van még nyitva, hogy beülve ihassak egy sört, és az élmény még egy picit megmaradjon. 

Hát így ér össze két város és két nagyszerű előadás. 

Mivel egyik helyszínen sem lehetett fényképezni, a Ledisi koncert képet a gramofon oldaláról (https://gramofon.hu/2026/07/15/lubickolas-ledisi-modra/)vettem. 

A Brahem koncert fotókat pedig innen: https://www.mmmusicphoto.com/2026/07/anouar-brahem-viva-musica-festival.html?utm_source=chatgpt.com. Nem tudom, hogy van-e rajtuk szerzői jogi védelem, azért a forrásokat megjelöltem. Mindenesetre köszönettel tartozom mindkét fotósnak, így ismeretlenül is.