Rövid leszek, szomorú és csúnya szavakat is fogok használni, de ezt most muszáj megírnom. Gyakran szóba kerül, hogy a hifizés és a minőségi otthoni zenehallgatás mennyire réteghobbi. Azt eddig is tudtam, hogy eléggé, de most kicsit szembe jött a valóság, és nagyon pofán csapott. Mostanában […]
Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak […]
Fél órás videó az Excel Sound Corporationról. Régi japán cég, ami talán a csodás analóg műszerparkjukon látszik a legjobban. Rengeteg hangszedőt gyártottak már másnak, de most ismét saját néven, a Hanákkal léptek piacra. Csodás idő és kultúrák közötti utazás az egész. Az egyik kedvencem az a rész, ahol a kétfilléres műanyag CD tokokról svenkel át a kamera a 70-es évekbeli modell portfólióra, közben rácsodálkozva, hogy MC trafókat is gyártanak itt, majd egy kicsit megpihenve a fénymásoló és egy polc alá bezsúfolt tölcséres Mitsubishi-JBL stúdiómonitor kombón, hogy megnézhessük, a Steely Dan Aja című lemeze utat talált az Excel Soundhoz is. Aztán fél perc múlva egy javításra visszaküldött Hana űbercsálé tűszárát láthatunk a mikroszkóp alatt, és akkor még csak innen megyünk az összeszerelő részlegbe. Igazi japán hifikisipari eklektika.
A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla. Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett […]
Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az […]
Azzal akartam kezdeni ezt a bejegyzést, hogy 19yx-ben készült az első Goldring 1042-es hangszedő, és tessék, azóta is milyen jó. Ezzel viszont két baj is van. Az első, hogy nem tudom milyen számot kell írni az yx helyébe. Az y nagy valószínűséggel 9-es, de nem biztos. Amikor a 10-es Goldring hangszedőcsalád megjelent, akkor a hifiről az újságokban írtak, nem az interneten, így egy webes keresés csodás maradványokat hoz fel a web (h)őskorából, de pontos találatot nem. Illetve olyat is, és most szépen beírhatnám, hogy 1995-ben jelent meg, pont jókor, a kilencvenes évek közepén, amikor az Ortofon VMS sorozat kifutott, az Audio Technika éppen tespedt, a Shure meg inkább a DJ-re koncentrált. A korszak jellemzése még stimmel is, de az évszám biztosan nem, hiszen tessék, itt a Hifi Magazin 1992/1-es száma, amiben bemutatkozik a Goldring 1042 a ProJect 4/II és a Roksan Corus Black és Blue. Sőt, egy 1990-es angol lapszemlében is szerepel már a 1042 mint ajánlott produktum, szóval az az y akár lehet 8-as is.
Na és hogy kerül ide a Roksan Corus meg a ProJect 4/II? Pont úgy, mint az Audio Note UK IQ 1-2-3. A Goldringgel gyártatják és a saját nevük alatt adják el. A Pro/Ject ebből a szempontból kicsit kakukktojás volt, mert ott a hangszedő háza sem változott, a másik két angol átneveztetőnél szerencsére igen. Gondolom, kaptak egy mintapéldány, amit szemöldökfelcsúszva szereltek be a hangkarba, miközben elfogyott vagy egy pint tejes tea. Mert a 1042 és a kis tesói elég béna módon prezentálják magukat.
Egyszerű, olcsó műanyag dobozban utazik, két tüske közé szorítva, amiről nem is olyan egyszerű leszedni. Ha ez sikerült, akkor alatta találunk egy pár csavart a hozzá való anyával és egy kis csavarkulcsot. Praktikusan nézve a dolgot ezzel a körítéssel nincs semmi baj, de az egész olyan olcsójánososan béna. Az anyát egy ujjal a hangszedő házához szorítva, miközben a másik kézzel a hangkar tetején a csavarral utat keresve pedig pedig azon jár az agyunk, hogy ezt muszáj így csinálni? Nem, a Goldringnél pontosan tudják, hogy lehet sokkal egyszerűbben is. Elég egy csavarmenetet a hangszedő testében kialakítani, hogy a beszerelés ne torkolljon paródiába, a finommotoros mozgások igazi próbakövévé, a már megint leesett anya utáni kutatások negyedóráivá – de ezt csak az AN IQ- és a Roksan Corus-tulajok tudhatják meg.
A csomagolás póriasságát és a beszerelés maceráját azonban nagyon könnyen feledteti a Goldring 1042, amint megszólal. A kicsit is művelt hifisták mindig azon rágódnak, hogy ők most éppen zenerajongó széplelkek, vagy kütyümániás műszakiak. A Goldring erősen a zenerajongás felé billenti a mérleget, mert amit csinál, az úgy jó, ahogy van. Önmagában elég drága, hogy elhiggyük, az egyik legjobb MM hangszedő van a lemezjátszónkban, és emiatt a kisördög kevésbé macerál, hogy mi lett volna, ha inkább ezt vagy azt veszem, hanem kényelmes hátradőlésre késztet, hogy felfedezzük a portéka jóságát. És nem is kell csalódni. Jól követi a barázdákat, nem egy kényszeres takarítógép, ami minden szöszmöszt összegyűjt a kifutó barázda végén. Nagyjából minden hifis kategóriában legalább jó jegyet érdemel. És közben szokatlanul érzelmesen – ha kell, a fülünkbe röhögve, ha úgy alakul, a vállunkon sírva – zenél. Nem hagyja, hogy csak úgy bekukucskáljunk az ajtón, hogy milyen is itt a buli, mint egy jó házigazda; behív, lesegíti a kabátunkat, hoz nekünk egy jó italt, megmutatja, hol a ropi meg a szendvics, bemutat a leghelyesebb csajnak/hapsinak (nem kívánt törlendő), aki miatt egyáltalán eljöttünk. Aztán, ha már sínen vagyunk, feltűnés nélkül lelép.
És valahogy jó irányból közelíti meg a dolgokat. Olyan, mint egy életigenlő életvezetési tanácsadó. Igen, ezek szörnyen szóló német heavy metal lemezek a nyolcvanas évekből, de kacagjunk egy jót a bajoros angolságon, és tééényleg élvezzük az energiát, ami lejön az albumokról. Igen, tényleg olyan ez a garázsvásáros ötven forintos Hobó, mintha smirglivel megcsiszolták volna, de meeeeenyire zseniális itt a hangszerelés. Igen, tényleg izgalmas volt kibekkelni, amíg megjött Japánból ez a Szabó Gábor-lemez, de megérte, mert a japán nyomások ugye tééényleg a legjobbak. Na jó, ebben nyakig benne van a Soulines Kubrick lemezjátszó is, amivel nagyjából minden hangszedő jól szól, de itt ennél többről van szó.
A Goldring 1042 vagy éppen a saját Roksan Corus Blackem egyfajta határvonal. Velük már minden lemezt élvezettel tudok meghallgatni, ami ennél több, az már kütyüzés. Egy jó MC hangszedő – mondjuk az Audio Technica AT 33 PTG/II – megmutatja, hogy miért kap csak jó osztályzatokat az angol hangszedő. Mélyek, magasak, energia, színpad, dinamika, csend: mindenben többet mutat az MC. Egyedül a pozitív energiák áramoltatásában nem. Ráadásul, bár önmagában olcsóbb az AT, kell utána egy olyan phono, ami MC-vel is jól bánik, vagy illesztőtrafó – és sok szerencse, hogy a jelszintek rendben legyenek. Nálam pedig elég a Heed Obeliskbe bedugni az MM kártyát, és a Goldring máris zenél. Persze a Quasarral jobban zenél, de nem kín visszalépni. A Klonedo M7-es csövessel másképp szól, de a barátság hasonlóan közeli.
Muszáj összehasonlítani a Goldring 2000-es sorozatával is, ha már korábban azt is jól megdicsértem. Röviden, a 1042 jobb. Nem őrülten, nem klasszisokkal, de jobb. Kiegyensúlyozottabb, finomabb, de ami nagyon fontos, több benne az élet, és vidámabb. Ebben a 2300-as sem rossz, nem meglepő, hogy pont ezeket a hangszedőket emelte be a kínálatába a Goldring, mert biztos van olyan hangkar, ahol a ducibb 2300-as jobban muzsikál, és a kicsit kiemelt basszusával egy csomó láncban akár még jobban is szerepelhet.
Aki nagyon figyelt a bejegyzés elején, az talán még emlékszik rá, hogy két gondom volt a Goldring 1042 dicsőítésével. Az egyik a kormeghatározás, a másik pedig az, hogy nem tudom, a mai 1042 mennyire ugyanaz, mint a megjelenésekor. Tessék csak megnézni ezt a közös képet az egy generációval ezelőtti Roksan Corusszal, a Blackkel:
A szemmel láthatóan kicsit más házon kívül jól látszik, hogy a Roksan (és az Audio Note IQ) tűszára L alakban görbül, a Goldringé meg egyenes. A Roksan tűje Gyger II, az új, a Silver változaté Gyger S. Pont mint a most futó 1042-é. Az AN meg annyit mond, hogy náluk a csúcsmodellben a tűszár titán, a tűgeometria meg mint az IO MC hangszedőben, ami talán Gyger I. Eddig még sikerült követni a dolgot? Akkor most nehezítem. A Goldring 1042 a család legnagyobb darabja. Van még 1022, 1012, 1006, ami mind ugyan az a hangszedő, csak a a tű és a tűszár más. Igen, meg lehet csinálni, hogy veszünk mondjuk egy 1012-őt, és majd később, és ha feljebb akarunk lépni, csak a tűt cseréljük mondjuk a 1042-re.
Igen, van itt minden, mint a búcsúban, eltérő anyagú és formájú tűszárak, többféle tűprofil. Pont mint a Mazda MX5 – Fiat 124 Spider-páros. A japánok már sokadik generációját gyártják ennek a mérföldkőnek számító, fenomenális kocsinak, és most az olaszok betársultak melléjük. Kicsit más formát adtak a Spiderüknek, a saját motorjaikat, de a zsenialitás megmaradt.
A Goldring 1042 pont ilyen mérföldkő. Évtizedek ót a porondon van, és évtizedek óta viszonyítási pont, referencia. Évtizedek óta teszi fel a kérdést a hifistáknak: kell ennél jobb? Nem tudom. Én most mindenesetre elmegyek Fields of the Nephilim lemezeket hallgatni egy Sándor Zsolt-féle Roséval. Mert ami jó, az jó.
A tesztre kapott Goldringért pedig nagy köszönet a Pointe.hu.nak!
Öregszem. Régen nem fordult volna elő olyan, hogy egy kölcsönbe-tesztre kapott hifi több napot is beszereletlenül töltsön nálam. Sokszor már hazafelé autózva elkezdtem kiszedni a dobozából, ha már akkor lett volna Youtube, akkor én lehettem volna az első vlogger, aki az unboxingot és a road […]
Van egy jó ötleted, csak pénz kéne hozzá? Csinálj róla egy pofás videót, rövid leírást, rakd fel a Kickstarterre és dőlni fog a pénz. Nem hiszed, hogy ilyen egyszerű lenne? Na jó, írd bele, hogy lemezjátszó, a végeredmény minőségével pedig egyáltalán ne foglalkozz, csak a kinézetével, és tényleg dőlni fog a pénz. Hihetetlen? Bebizonyítom.
Itt a MAG-LEV a világ első levitáló lemezjátszója. Legalábbis a szlogen ezt mondja, hiszen ott a La Platine Verdier. Már a honlapból is látszik, hogy nem éppen új dolog, vagy negyed évszázados ez a mágnesekkel lebegtetett tányérú lemezjátszó, ami ráadásul még igen jól is szól. Légcsapágyasokból meg Dunát lehetne rekeszteni, ott az őrülten összetett Walker Audio, az álomszép Bergmann, vagy épp az, amit Vass Andrási Gyuri bácsi épített hobbiból Miskolcon. Rendben, a MAG-LEV magasabban lebeg, tehát elbűvölőbben néz ki, de egy valamire biztos nem koncentráltak, az összes többi, eddig felhozott lemezjátszóval szemben. Arra, hogy jól szóljon. Vettek egy akármilyen Pro-Ject hangkart, meg a kínálat legaljáról egy Ortofon OM-5 hangszedőt. A terv pedig beütött, épp most lépték át az 500 000 dolláros határt.
Na jó, erre lehet mondani, hogy ügyes ipari formatervezők látványos projektje, amit felkapott a média, na de mit mondjunk erről a rettenetről furcsa szerkezetről, amit a Gearbox próbál közösségi finanszírozással sikerre vinni Automatic néven?
Az alapokat a Rega adja. A kar, a motor és a meghajtott tányér is tőlük származik. A hangszedő majd egy Audio Technica lesz. Eddig mondjuk rendben van. Na de az a tányér, ami kisebb, mint a lemez maga? Az apró átlátszó házban büszkén világító elektroncső, hogy oda lehessen írni, csöves RIAA korrektor van benne. Meg Bluetooth és Wifi hogy drót nélkül tudjon kapcsolódni. Jó, mondjuk a megint nagyon menő hordozható Crosleyhoz képest űber hifi cucc, na de hogy pont a Gearbox csinálja! Az a lemezgyártó manufaktúra, ami talán a jelenkor legjobb hangú kiadványait készíti. Akik Peter Qvortrup elismerését is elnyerték, akiknek a stúdiójában komplett Audio Note láncon hallgatják vissza felvételeket. Ehhez képest mit látunk a fenti videón? Jómunkásember nagy nehezen leszedi az AN TT lemezjátszót meg az MC trafót két űber Studer csöves stúdiómagnó közül, felrakja ezt a villogó plexicsodát, aztán jön zenész meg producer haver és lelksen bólogatnak, hogy milyen jó kis cucc ez. Ráadásul van még tovább is.
Itt szegény, asztallá leminősített Audio Note M6 érzi magát kellemetlenül, a Tomei végfok pedig szimplán együttérez vele, miközben ahhoz asszisztálnak, hogy a Gearbox Automatic épp okostelefonra streameli az Lp-t. Közben pedig ugyan annyi hanglemezt vettek tavaly Nagy-Britanniában, mint 25 évvel ezelőtt. Ki érti ezt?
Van ez lemezjátszó, amibe most nagyon sok helyen belefutottam az interneten. A Shinola Runwell. Egy hifis blogban most annak kéne következnie, hogy szól, vagy hogy műszakilag milyen csűrcsavarok vannak benne. Erről viszont nem fogok írni. Egyfelől sose hallottam és őszintén szólva nem is fogom magam […]
Annyira egyszerűen indult. Egyszer volt, hol nem volt, volt a StandArt nevű, ügyes, okos mindenevő állódoboz. Szerették a hifisták, szerette a sajtó. Mérve is jó volt, hallgatva is jó volt, nem is került nagyon sokba. Aztán változtak az idők, ma már a hangszórókat gyártó […]
Megvolt a nagyjából két hetes bejáratás és ismerkedés az új Heed D/A kártyával, szóval a lélegzetelállító fotóim után a hangjáról is kéne szólnom. Rövid leszek. Jobb. Érezhetően, jól hallhatóan, minden körülmények között. Mintha a postaironnal való rajzolás után átváltottunk volna egy rendesen kihegyezett ceruzára. A vonalak ugyan arra futnak, de az egyik elmosódó a másik tiszta és jól követhető. Kevesebb a véletlen paca, nem gyűrődik fel a rajzlap széle, nincsenek rajta alattomos grafitfoltok. Letisztultabb, kontrasztosabb, definiáltabb – mondta Zsolt az új kártyáról és tökéletesen igaza van. A-B tesztet nem csináltam, túl macerás lett volna, zeneszám meghallgat, DA kikapcsol, teteje leszed, régi kártya kihúz, új berak, bekapcsol, zene újra meghallgat, jajnemár…. Inkább csak úgy hallgatóztam, feismergettem, aha ez nem ilyen volt, az nem így szólt, milyen ügyes most a rendszer, de volt egy pont amikor egész egyértelműen kiderült a 2.3 fölénye. Van egy remek film, a Babies, ami négy újszülött első évéről szól, és amit időnként családostól újra nézünk a MacMini-Heed DA láncon. Eddig a himba Ponijao és a mongol Bajar szüleinek, környezetének a sertepertélése nem volt több, mint háttérzaj, de az új kártyával beszéddé vélt. Hirtelen angol tudásom is jobbá vált, mert Hattie szülei valahogy sokkal artikuláltabban képezték a szavakat. Persze az ilyen jobb, precízebb, kontúrosabb hangnál gyakran jön a kérdés, hogy nem lett-e fárasztó? Nem. Nálam és nekem nem.
Na és most nézzük a technikai részleteket. Az új kártyán nagyjából ugyan az van, mint a régin. A chipkészlet maradt, így tökéletes példa arra, hogy mennyire nincs értelme magában egy D/A IC hangjáról beszélni, hiszen a körítés legalább ennyire fontos. A kapcsolás sem változott igazán. A nyomtatott áramkör viszont nagyon. A régi jó nagy kondik és a hozzájuk vezető jó nagy jelutak megszűntek. Minden úgy van fenn a NYÁK-on, hogy rövid jelutakkal kapcsolódjon. A kondik pedig mind Nichihon gyártmányúak, Zsolt szerint ez náluk nagyon bevált. Aztán volt néhány finomhangolás a szűrőknél, órajelnél. Autóknál ráncfelvarrásnak hívják ezeket a nem alapvető, de látványos javításokat, így teljesen érthető, hogy a kártya sem ugrott fő verziószámot, csak a pont mögötti érték nőtt.
