Pakolás közben kiszakadt a karton és a lábamra esett 4 évfolyam Hifi Magazin. Kidobod – kérdezte reménykedve a párom, és én nem mondtam azonnali és határozott nemet. Nagyon rég nem vettem elő az erősen málló gerincű, borítójuk szakadt újságokat. Ha valami kellett belőlük, inkább elmentem […]
Amíg ezt a posztot írtam, egy jó jelzőt, egy címet kerestem a fejemben az Enigmának. Underground csemegének nem lehet hívni, hiszen évek, évtizedek óta a piacon van. Úttörő sem lehet, hiszen vannak legalábbis inspirálói, múzsái. Egyedi különcnek sem titulálhatjuk, hiszen vannak hasonló dobozok, mást ne […]
“Azon hifisták közé tartozom, akik nemcsak magát a zenét és annak hallgatását élvezik, de maguknak a készülékeknek a birtoklása és azok beszerzése is örömmel tölt el. A 47Laboratory márka már nagyon régen érdekelt. Követve az eseményeket figyeltem fel a 47Treasure-re mint a 47Laboratory készülékek KIT változatára. Amire meglett az elhatározás (és a kellő anyagi háttér), addigra megszűntek a készülékek, vagyis nem teljesen… Új köntösben, kívül-belül átalakulva megszületett a Sparkler Audio. Egyszer már lekéstem róla, ezért újból felvettem a kapcsolatot Mr.Tsukaharával, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Egyszerűen vágytam arra, hogy Sparkler Audio terméket birtokoljak. Van abban valami, ha valaminek a kezdetén ott vagy, még ha szakmailag és technikailag semmi közöd is az egészhez. Birtokolni olyat, ami még szinte senkinek sincs.
Picit ismerve a mára már jogosan világhírű 47Laboratory márkát a vásárlás nem volt teljesen zsákbamacska. Örülök, hogy az elsők között lehetek, akik egy komplett Sparkler Audio láncot tudhatnak magukénak.”
Ezt a levelet Pétertől, a Sparkler Audio hazai forgalmazójától kaptam, amikor arra kértem, írja meg, miért fogott bele egy ennyire underground márka képviseletébe. Az már korábban kiderült, hogy sok a közös vonásunk, például hasonló formájú a szemüvegünk, és ő is szeret törökülésben kuporogva csábos hificuccokat rejtő kartonokat bontogatni, de a fentieket akár én is írhattam volna. Igen, a lekésés a 47Treasure-ról, a kalapácslakkal festett, részleteiben néha esendő, de egészében mégis végletekig átgondolt és különös esztétikájú dolgokról nálam is megvolt. Meg az utód-Sparkler kívánása. De Péter beelőzött, így került hozzám az ő lánca, ami egyfelől jó, mert én biztos, hogy nem erre a kombóra szavaztam volna, másfelől rossz, mert ez a CD-játszó-erősítő kombó csak egymással használható.
A Sparkler, vagyis Tshukahara san nagy ötlete ugyanis az, hogy a CD-játszója DA-konverteréről jövő árammal hajtja meg az erősítő első fokozatát, kihagyva pár áramköri elemet. Ettől állítólag jobb lesz a hang, viszont nem lesz szabványos, bármilyen más hifiláncba illeszkedő a CD-játszó meg az erősítő. Persze rendelésre csinál olyat is Tshukahara san, meg olyan kis dobozkát, ami biztosítja az átjárást a kétféle rendszer között, meg lesz olyan phonója, ami illeszkedik az erősítőjéhez, csak győzzük fejben tartani, mi mivel párosítható. Na jó, nem, minden Spakler elektronika alján ott a matrica, hogy éppen current vagy voltage módban működik.
Az árammal hajtásról pedig itt lehet egy kicsit részletesebben olvasni, ami a dolog technikai részéhez tényleg értő barátaimat egyáltalán nem győzte meg. Ezt mondjuk nem csodálom, mert a japán nyelvű oldalon ugyan ez sokkal részletesebben és sokrétűbben van leírva, kiegészítve pár gondolattal a nyomtatott áramköri lapokról egy kis tranzisztor-mennybemenesztéssel. Hát igen, mintha a fordításnál elveszett volna valami.
Szóval ott állt az asztalomon egy komplett Sparkler rendszer, az 507i CD játszó, az 505i erősítő meg hozzá a 301 hangdobozka. És eleinte csak néztem. Aztán eszembe jutott ez a kép, amit a Toyota Klub facebookos oldalán láttam.
A fotón egy tokiói autósbolt látható olyan motorolajokkal, amik csúnyán kilógnak a szabványból. Mondhatni nem jók, olyan számok vannak rajtuk, amilyenek nem lehetnének, de valahogy egy 500 lóerősre hergelt Lancer motorjába nincs jobb. És hogy miért készültek el, amikor versenyolajból is van ezerféle? Mert megvolt a technikai lehetőség, és mert a HKS-nél úgy gondolták, ők tudnak jobbat a jónál. A specialisták gyakran gondolják így. És Japán az az ország, ahol piacra kerülhet, ahol az átlagos és a különleges annyira közel lehet egymáshoz, mint talán sehol máshol. Például egy autósbolt polcain.
Kazutosi Tsukahara, vagyis maga a Sparkler Audio pedig specialista. Mütyürspecialista. Mi az a mütyür? Nekem egy tárgy, aminek a megszületését nem a marketingosztály, hanem a belső késztetés indította el, és amit ízlés és humánum formált végül tárggyá. Mondjuk hifivé. Mostanában több ilyen szerkezetbe is belefutottam, és valahogy mind mind kisebb, mint az átlag. Olyan mütyürök. Ilyen nekem a TMP Ant, a 72 Audio, ilyen a 47 Labs, és persze a Sparkler. Rögtön látszik, hogy nem nagyipari termékek. Van bennük egy kis csináld magad érzés, látszik, hogy az alkotójuk tudta, hogy nem drága gépsorokon dobozolódnak majd a mütyürjeik, és nem dizájnercsapatok gyúrják Red Dot díjassá. Persze van akit ez bosszant, a Facebook-oldalra kitett Sparkler CD-játszó képemre jött is a komment, hogy néz már ki a 10 pennis kínai infraérzékelő, ami csak úgy kikandikál az előlapon… Tényleg el szokták dugni a kijelző mögé, de miért kell mindig a megszokottat követni? Szebb lenne vele? Jobb? Okosabb?
Nekem bejöttek a részletek. A CD-játszó például viccesenkét dobozos. Tsukahara san nem a D/A-t tette külön dobozba, ahogy megszokott, hanem a tápegységet, amin ha a bal oldali kapcsolót felkattintod, akkor pirosan fog világítani felette a led, és a futóműrész lesz üzemkész; ha a jobb oldalit is, akkor pedig a beépített D/A átalakító. A kezelőszervek – na jó, az előlapból kikandikáló mikrokapcsolók – mirevalóságát egy plexilap alá szorított papírlapról tudjuk meg.
Az erősítő hasonlóan vicces jószág. Két bármitiscsináló izé van rajta. Az előlapon balra egy kis nyomókapcsoló, ránézésre szúrós, de az ujjunk azt mondja, hogy puhán járós. Meg középen egy plexihasáb, azt kell forgatni a hangerőállításhoz. Amint bekapcsoljuk az erősítőt, fehér ledek kezdenek világítani a tetőlap alatt, kedves derengéssel látva el a szobát.
A bekapcsolás előtt azért volt bennem frász. A Shigaraki láncomat szerettem, de az nem volt tisztán érzelmi kötődés, időnként a tudatomnak elő kellett jönnie, és szólnia, hogy ez jó. Pontosabban a CD-játszó-D/A kombót feltétel nélkül kedveltem. Az erősítő néha olyan volt, mint egy zenei szadomazó parti, a kicsontozott, díszítések nélküli előadással, szigorú kérlelhetetlenséggel. Igen, végül is azt adta, amit a technika ígért, a létező legkevesebb alkatrész szóljon csak így, korbácsos dominaként. A Sparkler áramkörei viszont nem minimalisták. Azért pufferkondierdőket ne keressünk bennük, de az látszik, hogy Tshukahara sant nem zavarja, hogy helyenként akár harminc centi drótot is elhasznál, és nincs minden alkatrész egy áramköri lapon, lábtól lábig szerelve, az erősítést pedig okos IC helyett hagyományos tranzisztorokra bízza. Egy időben rengeteg Gainclone erősítőt kellett hallgatnom, és mind pocsék volt, gyakorlatilag teljesen más világban mozogtak, mint az én Shigarakim, pedig sokkal bonyolultabb táp, csicsásabb-ügyesebb alkatrészek voltak bennük. Csak a lényeg, az alkotó elképzelése a zenéről, az hiányzott, az sorolta őket az unalmas középszerbe.
A Sparkler 505-507 kombó viszont nem ilyen. Engem Barisnyikovra emlékeztetett. Hogy a tökömbe tud ilyen magasra ugrani az a csávó? Biztos mágia. Mikor esik le? Soha. Mikor fárad el? Soha. Mikor bénázik? Soha.
És itt most nem valami üngyürü-büngyürü kis hangocskáról van szó, finomkodó cizelláltságról. A Sparkler lánc bizony odabasz, ha kell. Tud ordas mód metált zúzni, de közben nem csak azon búslakodsz, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem ilyen pocsék lenne a felvétel. De tud finom is lenni. Titokban elmorzsolsz egy könnycseppet, hogy mennyire hifistafület boldogítóan édes már Ruggiero Ricci hegedűje, miközben álmélkodva figyeled, hogy a szépenszóláson kívül ott van a zene veleje is. Sam Paglia összeset megint végighallgattam vele, nem azért, mintha új hangokat fedeztem volna fel, hanem mert új módon tudtam jókedvű lenni tőle.
Az igazi meglepetést mégsem az elektronikák hozták, hanem a Divának keresztelt hangdobozkák. Tízcentis, szélessávú hangszóró egy ötliteres, háromkilós dobozkában. Olyan cukiság. Még a feleségemnek is tetszett. Jó, hát aprócska, papírfalú japán lakásban biztos jó, csak sokkot ne kapjon az 5×6-os nagyszobától, ahol kikerült a dobozából. Hát nem kapott. Az egyutas rendszerek, ha jók, akkor nagyon együtt van a hangjuk, nem kavar be a keresztváltó, a két-három-több hangszóró közötti akusztikai anomáliák. Viszont hiányérzetet keltenek, mert nincs igazi aljuk, esetleg tetejük vagy dinamikájuk, hangerejük vagy valami. Olyanok, mint az első látogatás egy gourmet étteremben: különleges, izgalmas, csodás új megismerések tárháza, de ha tényleg éhesek vagyunk, inkább egy nagy karéj kenyérrel tunkoljuk ki a lecsót a lábasból. A Diva viszont jól tud lakatni minket akár mindennap zenével, de persze nem mindenfélével. Most jöhetne az a közhely, hogy rockra persze ne, hiszen nem tudja a mélyeket meg az energiát, akusztikus jazzra meg persze, de nem itt van az igazi választóvonal. Még Slayert is felraktam, fél évtizednyi Animát, Dead Can Dance-t, szóval olyan lemezeket, ahol az erős mélyhiány saját maga paródiájába fordítaná azt, amit hallunk. Nem volt gond. A Diva közvetlensége, ahogy hozzám és nekem szólt a zene, felülemelkedett a hiányzó nagyonmélyeken és egészenmagasokon. Ehhez pedig nem is kellett a Sparkler lánc többi része, a TMP Ant is remek partnernek bizonyult. Tinglitangli zenékre, smooth jazzra, remek első lemez után gyorsan kiadott közepecske albumra viszont pocsék. Mi a túró ez, hogy került a lemezeim közé? – kérdeztette velem a Diva.
Na jó, hát nekem bejön ez a Sparkler lánc, külön-külön és egyben is. Majdnem azt is le merem írni, hogy jó vétel. Letettem a nagyesküt a forgalmazónak, hogy nem írok árakat, mert azok változhatnak az időnként durva jen-euró-forint árfolyammozgások miatt, de ahogy tudom, érezhetően a 47 Lab legolcsóbb, Midnight Blue sorozata alatt marad.
Azt azért tudni kell, hogy a Sparkler lánc olyan, mint egy szembesítés. Amennyiben hifikiállítás után lennénk, pontosan tudnám, milyen kommenteket olvashatnék róla. Mi ez az amatőr munka, még a plexi sem záródik rendesen az oldalához; hogy néz már ki a távirányítója; miért kétforintos kínai a kijelzője; mit akar azzal a 20 wattal; hangos volt, halk volt; mi kerül ezen csilliósok pénzbe, én kihozom harmincezerből; ügyes, de valami rendes kondit-tápot-IC-t tehettek volna bele, hogy rendesen szóljon… szóval a szokásos. Ahhoz, hogy a hallgatója felismerje, mennyire együtt van benne a forma és hang, az alkotó és a keltett reakció, az ösztön és az értelem kapcsolata, ahhoz a legtöbb hifistának bizony meg kell hasonulnia, elengednie az előítéleteit, megcsontosodott berögződéseit. A Sparkler provokatív – és ez jó. Hogy neked is jó? Olvasd el azt is, amit az Audiolife oldalán írtak róla, aztán sóhajts egy nagyot, kérj egy időpontot meghallgatásra a Sparkler honlapján, és megtudod.
-Mi lesz a következő termék? -Egy fejhallgató erősítő. Az Ant. Persze az is csöves hibrid. Olyan 150 000 körül lesz az ára. -És szerinted lesz erre kereslet? -Hát rendes erősítőnek is jó. Kicsi erősítőnek. Olyan 9 wattos. Ezt most komoly? Tamás a frissen indult TMP […]
Aki olvas, annak nem lehet meglepetés, hogy nekem a Soulines Kubrick a lemezjátszó. A hangja, felépítése, kinézete egyaránt bejön. Viszont nekem hiába esztétikai remekmű, ami még a frankfurti Mozimúzeum tárlatára is eljutott Stabley Kubrick 2001 Űrodüsszeia bemutatójának ötven éves évfordulóján, sokaknak nem elég lemezjátszószerű. Mert nincs […]
Rövid leszek, szomorú és csúnya szavakat is fogok használni, de ezt most muszáj megírnom. Gyakran szóba kerül, hogy a hifizés és a minőségi otthoni zenehallgatás mennyire réteghobbi. Azt eddig is tudtam, hogy eléggé, de most kicsit szembe jött a valóság, és nagyon pofán csapott.
Mostanában rákaptam egy angol tévésorozat, a Grand Designs nézésére. Az alapötlet rém egyszerű. Valakik valahol Nagy-Britanniában vagy épp Ausztráliában fel akarnak építeni egy házat. Adott egy telek, jó tervek, aztán jó sok vagy éppen rengeteg szopás, és a végén elkészül a ház. Láttam a sorozatban modern barlanglakást kevés pénzből, kisebb hangárt, amibe az építész házaspár minden játékosságot belevitt, amit normál munkáikban nem tehettek meg. Épült úszó ház egy árvízveszélyes szigeten és olyan gigaprojektet, ahol az alapra elment az egész épületre szánt egymillió font fele, de mindent megmozgattak a brit bankrendszerben, hogy az “egyszer élünk” elv alapján kölcsönökből elkészüljön az egész. A Grand Designs nem a csórók, de nem is a gazdagok műsora. A számunkra nagyjából tök ismeretlen középosztály házai kerülnek bemutatásra. Ami közös az építtetőkben, az a nyitottság, hiszen nem hétköznapi házak épülnek meg a műsor végére, az érzékenység, a szép, a harmónia iránti vágy és valami modernitás jegyében.
Az adásokban ugyan látunk terveket, végigkísérhetjük az építés folyamatát, de az igazi reveláció az utolsó öt perc. Ilyenkor minden kész, és végre be lehet járni a házakat. Elképesztő dolgokat lehet látni. Parádés dizájnbútorok sorakoznak sok helyen és sírnivalóan szép, több mint százezer fontos konyhák, hihetetlen panorámák, fantasztikus anyaghasználat és hívogató terek.
Egyvalamit viszont egyik részben sem láttam. Hifit. Na jó, az egyik ausztrál házban, egy szekrényajtó mögé diszkréten elbújtattak valami házimozicuccot, de a hangszórók szigorúan láthatatlanul voltak beépítve. Meg egyszer felvillant két álló doboz, de ott csak látogatóban voltak az építtetők, hogy megnézzék a gombnyomásra úszómedencévé alakuló, James Bond-stílusú kőpadlót.
Minden előrébb van a fontossági sorrendben, mint a hifi. Hobbiszoba? Láttam csillagvizsgálót és konditermeket, komplett biliárdszalonokat és két teljes házi színházat is ilyen címszó alatt. Pénz ne lenne rá? Ugyan, ahol a tízezer fontos csaptelep és huszonötezer fontos kád befér a büdzsébe, ott egy Naim Unity-féle komolyabb egybezenegép nem okozhat gondot. Igénytelenség? Nem, a házak pont mást mondtak el az építtetőikről. Inkább a tudás hiánya. Ezeknek az embereknek a java nem tudja, mi fán terem a hifi. Hiába lennének ideális célcsoport. Tudják, hogy vannak eszközök, amelyekből hang jön, de hogy ebből is van az a színvonal, amit a házuk reprezentál, azt már nem. És azt hiszem, nem is fogják soha megtudni. A béka segge alól nehéz bármire is felhívni a figyelmet.
Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak […]
Fél órás videó az Excel Sound Corporationról. Régi japán cég, ami talán a csodás analóg műszerparkjukon látszik a legjobban. Rengeteg hangszedőt gyártottak már másnak, de most ismét saját néven, a Hanákkal léptek piacra. Csodás idő és kultúrák közötti utazás az egész. Az egyik kedvencem az a […]
Na jó, ilyen még nem volt, hogy így belenyúljak egy blogbejegyzésembe, de most muszáj. Ugye ennek a posztnak eredetileg az volt a vége, hogy jön majd a Meze 99 Classic, és majd annak a fényében jől eldöntöm, igazából milyen is ez 99 Neo. Nos, meg is jött, de egyszerűen valahogy elromlott az írókám, vagy agysejtjeimet már teljesen lezabálták a menteskávék meg Facebook csoportok, de sehogy sem jött össze az épkézláb külön poszt. Viszont egy felturbózott bejegyzés talán még jobb is lehet, mert a Mezék megérdemlik a figyelmet.
Fejhallgató Romániából. Nem, nem egy nagy márka oda kihelyezett olcsódolgozós üzeméből, hanem egy rendes román cégtől, ami 2009-ben indult. Az alapító Antonio Meze úgy gondolta, kéne csinálnia egy olyan fejhallgatót, ami hasonló érzéseket kelt benne, mint egy Fender Stratocaster. Csinált is, ez lett a szép és elegáns, fa oldallapú Meze 99 Classic. Amerre járt, mindenhol sikert aratott. És most itt a Neo, ami kicsit olcsóbb, fa helyett műanyag az oldallapja, de ugyan olyan elegáns jószág.
Meze 99 Neo és Classic. Román fejhallgató. Talán a magától elemeire hulló Dacia volt, ami sokakban kételyeket ébresztett az arrafelé készülő dolgokban. De ez már a múlt idő, mert jött a Renault, és ma már a Dacia méltán az egyik legnépszerűbb autó az útjainkon. A Mezének nem tudom, ki segített, kellett-e nekik segítség egyáltalán, de nagyon profi minden, amit tőlük láttam. Például a honlapjuk, letölthető, jó minőségű termékfotókkal. Az egyszeri sajtómunkás, blogger, már ettől felvidul, micsoda könnyebbség ez neki. Aztán a termék doboza. Strapapíró karton, ami elegánsan nyílik oldalra, és egy kis mágnes tartja zárt állapotban, ha kell. Odabenn egy kemény műanyag hordozó tok, benne a fejhallgató. Elegáns, filigrán darab és szép kidolgozású. Egy kis táskában a mikrofonos kábel, Jack átalakító, egy kettős jack dugó és kész. Mást nem is várnék hozzá, ez így pont elég.
Román fejhallgató. Futottam én már bele igazi hifi nagyvadba a Solulines Kubrick képében az egykor volt szocialista táborból, lehet, hogy ez is az lesz? Előhalászom a fiókom mélyéről a Motorola telefonom, ez az éjjel ágyban zenét hallgatós hordozható eszközöm. Halljuk. Hm. Mintha robbanós cukorkákkal szórták volna meg a hangképet, hol ez, hol meg az a frekvencia emelkedik ki a többi közül, hogy aztán belesimuljon az egészbe, és egy újabb kerüljön az előtérbe. Nincs mese, be kell jártani a 99 Neót. Két napig a DJ Google Play Music gondjai bízom a Mezét, mielőtt újra próbát teszik vele.
Fel a fejre. Könnyű, jól illeszkedik, könnyen beáll a fejpánt a megfelelő hosszra. A puha bőr párna jól zárja ki a zajokat és tartja benn a zenét. Kényelemre gyorsan megadom neki az ötöst.
Ne spilázd túl a dolgot – mondta rezignált sokattudással a hangjában Rudi barátom, amikor elmeséltem neki, hogy mi mindent tervezek bevetni a meghallgatáson. Ezeket a fejeseket nem csöves fejeserősítőkkel, meg komoly lemezjátszókkal, hanem hordozható eszközökkel szokták hallgatni.
Ez a mondat kicsit visszarángatott a földre. Igen, én a Neo-t meghallgattam mindennel, ami hangkeltő eszközként itthon elérhető volt. Utána, a Classicra való csere idején hangzott el a fenti mondat, és bár az sem úszta meg a Kubrikos, Uzsidobozos próbát, már másképp értékeltem az egészet. Meg a két Mezét.
Egy zárt fejhallgatónak legyen basszusa. Nos, a Mezéknek van. A Neo ezen a téren egészen különleges produkcióval szolgál. Ennyire artikulált, jól követhető mélyeket én még csak a sokkal-sokkal drágább zárt fejhallgatóktól hallottam. Sokan mondanák rá, hogy ez egy mélytúlsúlyos fejes. Az, de nem ilyen egyszerű a helyzet.
A mély tartomány nem tolakszik durván az ember arcába, nem fedi el a közepeket, magasakat, nem telepszik rá súlyosan a zenére. Viszont szinte látni a basszusgitár húrjait, a bőgőt pengető kezet, az orgona mély sípjaiba préselt levegőt. Ez nekem bejön, bár mobil eszközről néha éreztem némi kétoldalasságot. Meg egy kis skizofréniát. Értem én, hogy ez nagyon jó, de valahogy nem tudok minden zenével hátradőlni, hogy ezaz, felejtsük el a hangképboncolgatás, jöjjön csak a zene. Ehhez nekem már a Classic kellett. Ez a fejes azt hozza, mint a Neo, csak megfűszerezi az élettel. Megmutatja a trehányságokat a zenében, kevésbé elvágólagos. Kicsit olyan a Neo-Classic páros, mint a Focal Spiritnér a Professional meg a Classic. Ha tetszik az összkép, akkor nagyon könnyű eldönteni, melyik tetszik jobban.
A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla. Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett […]
Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az […]
Azzal akartam kezdeni ezt a bejegyzést, hogy 19yx-ben készült az első Goldring 1042-es hangszedő, és tessék, azóta is milyen jó. Ezzel viszont két baj is van. Az első, hogy nem tudom milyen számot kell írni az yx helyébe. Az y nagy valószínűséggel 9-es, de nem biztos. Amikor a 10-es Goldring hangszedőcsalád megjelent, akkor a hifiről az újságokban írtak, nem az interneten, így egy webes keresés csodás maradványokat hoz fel a web (h)őskorából, de pontos találatot nem. Illetve olyat is, és most szépen beírhatnám, hogy 1995-ben jelent meg, pont jókor, a kilencvenes évek közepén, amikor az Ortofon VMS sorozat kifutott, az Audio Technika éppen tespedt, a Shure meg inkább a DJ-re koncentrált. A korszak jellemzése még stimmel is, de az évszám biztosan nem, hiszen tessék, itt a Hifi Magazin 1992/1-es száma, amiben bemutatkozik a Goldring 1042 a ProJect 4/II és a Roksan Corus Black és Blue. Sőt, egy 1990-es angol lapszemlében is szerepel már a 1042 mint ajánlott produktum, szóval az az y akár lehet 8-as is.
Na és hogy kerül ide a Roksan Corus meg a ProJect 4/II? Pont úgy, mint az Audio Note UK IQ 1-2-3. A Goldringgel gyártatják és a saját nevük alatt adják el. A Pro/Ject ebből a szempontból kicsit kakukktojás volt, mert ott a hangszedő háza sem változott, a másik két angol átneveztetőnél szerencsére igen. Gondolom, kaptak egy mintapéldány, amit szemöldökfelcsúszva szereltek be a hangkarba, miközben elfogyott vagy egy pint tejes tea. Mert a 1042 és a kis tesói elég béna módon prezentálják magukat.
Egyszerű, olcsó műanyag dobozban utazik, két tüske közé szorítva, amiről nem is olyan egyszerű leszedni. Ha ez sikerült, akkor alatta találunk egy pár csavart a hozzá való anyával és egy kis csavarkulcsot. Praktikusan nézve a dolgot ezzel a körítéssel nincs semmi baj, de az egész olyan olcsójánososan béna. Az anyát egy ujjal a hangszedő házához szorítva, miközben a másik kézzel a hangkar tetején a csavarral utat keresve pedig pedig azon jár az agyunk, hogy ezt muszáj így csinálni? Nem, a Goldringnél pontosan tudják, hogy lehet sokkal egyszerűbben is. Elég egy csavarmenetet a hangszedő testében kialakítani, hogy a beszerelés ne torkolljon paródiába, a finommotoros mozgások igazi próbakövévé, a már megint leesett anya utáni kutatások negyedóráivá – de ezt csak az AN IQ- és a Roksan Corus-tulajok tudhatják meg.
A csomagolás póriasságát és a beszerelés maceráját azonban nagyon könnyen feledteti a Goldring 1042, amint megszólal. A kicsit is művelt hifisták mindig azon rágódnak, hogy ők most éppen zenerajongó széplelkek, vagy kütyümániás műszakiak. A Goldring erősen a zenerajongás felé billenti a mérleget, mert amit csinál, az úgy jó, ahogy van. Önmagában elég drága, hogy elhiggyük, az egyik legjobb MM hangszedő van a lemezjátszónkban, és emiatt a kisördög kevésbé macerál, hogy mi lett volna, ha inkább ezt vagy azt veszem, hanem kényelmes hátradőlésre késztet, hogy felfedezzük a portéka jóságát. És nem is kell csalódni. Jól követi a barázdákat, nem egy kényszeres takarítógép, ami minden szöszmöszt összegyűjt a kifutó barázda végén. Nagyjából minden hifis kategóriában legalább jó jegyet érdemel. És közben szokatlanul érzelmesen – ha kell, a fülünkbe röhögve, ha úgy alakul, a vállunkon sírva – zenél. Nem hagyja, hogy csak úgy bekukucskáljunk az ajtón, hogy milyen is itt a buli, mint egy jó házigazda; behív, lesegíti a kabátunkat, hoz nekünk egy jó italt, megmutatja, hol a ropi meg a szendvics, bemutat a leghelyesebb csajnak/hapsinak (nem kívánt törlendő), aki miatt egyáltalán eljöttünk. Aztán, ha már sínen vagyunk, feltűnés nélkül lelép.
És valahogy jó irányból közelíti meg a dolgokat. Olyan, mint egy életigenlő életvezetési tanácsadó. Igen, ezek szörnyen szóló német heavy metal lemezek a nyolcvanas évekből, de kacagjunk egy jót a bajoros angolságon, és tééényleg élvezzük az energiát, ami lejön az albumokról. Igen, tényleg olyan ez a garázsvásáros ötven forintos Hobó, mintha smirglivel megcsiszolták volna, de meeeeenyire zseniális itt a hangszerelés. Igen, tényleg izgalmas volt kibekkelni, amíg megjött Japánból ez a Szabó Gábor-lemez, de megérte, mert a japán nyomások ugye tééényleg a legjobbak. Na jó, ebben nyakig benne van a Soulines Kubrick lemezjátszó is, amivel nagyjából minden hangszedő jól szól, de itt ennél többről van szó.
A Goldring 1042 vagy éppen a saját Roksan Corus Blackem egyfajta határvonal. Velük már minden lemezt élvezettel tudok meghallgatni, ami ennél több, az már kütyüzés. Egy jó MC hangszedő – mondjuk az Audio Technica AT 33 PTG/II – megmutatja, hogy miért kap csak jó osztályzatokat az angol hangszedő. Mélyek, magasak, energia, színpad, dinamika, csend: mindenben többet mutat az MC. Egyedül a pozitív energiák áramoltatásában nem. Ráadásul, bár önmagában olcsóbb az AT, kell utána egy olyan phono, ami MC-vel is jól bánik, vagy illesztőtrafó – és sok szerencse, hogy a jelszintek rendben legyenek. Nálam pedig elég a Heed Obeliskbe bedugni az MM kártyát, és a Goldring máris zenél. Persze a Quasarral jobban zenél, de nem kín visszalépni. A Klonedo M7-es csövessel másképp szól, de a barátság hasonlóan közeli.
Muszáj összehasonlítani a Goldring 2000-es sorozatával is, ha már korábban azt is jól megdicsértem. Röviden, a 1042 jobb. Nem őrülten, nem klasszisokkal, de jobb. Kiegyensúlyozottabb, finomabb, de ami nagyon fontos, több benne az élet, és vidámabb. Ebben a 2300-as sem rossz, nem meglepő, hogy pont ezeket a hangszedőket emelte be a kínálatába a Goldring, mert biztos van olyan hangkar, ahol a ducibb 2300-as jobban muzsikál, és a kicsit kiemelt basszusával egy csomó láncban akár még jobban is szerepelhet.
Aki nagyon figyelt a bejegyzés elején, az talán még emlékszik rá, hogy két gondom volt a Goldring 1042 dicsőítésével. Az egyik a kormeghatározás, a másik pedig az, hogy nem tudom, a mai 1042 mennyire ugyanaz, mint a megjelenésekor. Tessék csak megnézni ezt a közös képet az egy generációval ezelőtti Roksan Corusszal, a Blackkel:
A szemmel láthatóan kicsit más házon kívül jól látszik, hogy a Roksan (és az Audio Note IQ) tűszára L alakban görbül, a Goldringé meg egyenes. A Roksan tűje Gyger II, az új, a Silver változaté Gyger S. Pont mint a most futó 1042-é. Az AN meg annyit mond, hogy náluk a csúcsmodellben a tűszár titán, a tűgeometria meg mint az IO MC hangszedőben, ami talán Gyger I. Eddig még sikerült követni a dolgot? Akkor most nehezítem. A Goldring 1042 a család legnagyobb darabja. Van még 1022, 1012, 1006, ami mind ugyan az a hangszedő, csak a a tű és a tűszár más. Igen, meg lehet csinálni, hogy veszünk mondjuk egy 1012-őt, és majd később, és ha feljebb akarunk lépni, csak a tűt cseréljük mondjuk a 1042-re.
Igen, van itt minden, mint a búcsúban, eltérő anyagú és formájú tűszárak, többféle tűprofil. Pont mint a Mazda MX5 – Fiat 124 Spider-páros. A japánok már sokadik generációját gyártják ennek a mérföldkőnek számító, fenomenális kocsinak, és most az olaszok betársultak melléjük. Kicsit más formát adtak a Spiderüknek, a saját motorjaikat, de a zsenialitás megmaradt.
A Goldring 1042 pont ilyen mérföldkő. Évtizedek ót a porondon van, és évtizedek óta viszonyítási pont, referencia. Évtizedek óta teszi fel a kérdést a hifistáknak: kell ennél jobb? Nem tudom. Én most mindenesetre elmegyek Fields of the Nephilim lemezeket hallgatni egy Sándor Zsolt-féle Roséval. Mert ami jó, az jó.
A tesztre kapott Goldringért pedig nagy köszönet a Pointe.hu.nak!
