“Azon hifisták közé tartozom, akik nem csak magát a zenét és annak hallgatását élvezik, de maguknak a készülékeknek a birtoklása és azok beszerzése is örömmel tölt el. A 47Laboratory márka már nagyon régen érdekelt. Követve az eseményeket figyeltem fel a 47Treasure-re, mint a 47Laboratory készülékek […]
-Mi lesz a következő termék? -Egy fejhallgató erősítő. Az Ant. Persze az is csöves hibrid. Olyan 150 000 körül lesz az ára. -És szerinted lesz erre kereslet? -Hát rendes erősítőnek is jó. Kicsi erősítőnek. Olyan 9 wattos. Ezt most komoly? Tamás a frissen indult TMP […]
Aki olvas, annak nem lehet meglepetés, hogy nekem a Soulines Kubrick a lemezjátszó. A hangja, felépítése, kinézete egyaránt bejön. Viszont nekem hiába esztétikai remekmű, ami még a frankfurti Mozimúzeum tárlatára is eljutott Stabley Kubrick 2001 Űrodüsszeia bemutatójának ötven éves évfordulóján, sokaknak nem elég lemezjátszószerű. Mert nincs doboza. Az, hogy tányérja, csapágya, motorja, szíja, hangkarja van, az nem elég. A doboz a lényeg. Nem értem a dolgot, de tény, hogy amióta nálam van a Soulines Dostoyevsky DCX , sokkal többen ismerik fel, mire szolgáló eszköz van a hifi tornyom tetején. Nini, egy lemezjátszó – mondják meglepődve és lelkesen.
A nálam levő Dosztojevszkíjről elnevezett Soulines nyugodtan hívhatáná magát modnjuk Mk.II-nek. Az első változatot volt szerencsém összeszerelni, és nagyon tetszett, hogy milyen ötletes szerkezet, bár egész más felépítést követ, mint a Kubrick. Tetszett, hogy a motoregység egy teljesen különálló dobozban kapott helyet, a rezgéseivel nem zavarva a kart tartó és a tányért forgató egységet. Igaz, ennek megfelelő helyre rakásához jól jött volna egy kis sablon, ami a szíjfeszesség pontos beállításában segít. Meg is említettem ezt Igornak, a Soulines tervezőjének-gyártójának, de ő csak legyintett. Nem kell ennek nagy feneket keríteni, ha elég feszes, és meg tudja forgatni a tányért, akkor jó, de elgondolkozom a dolgon – mondta. Nos, alaposan elgondolkozhatott, mert a mostani Dostoyevskyj egy tök más lemezjátszó.
Először is egy dobozból áll, nem kapott külön helyet a motor. Viszont az az egy doboz sokkal-sokkal bonyolultabb. Tele van gondosan kimunkált könnyítésekkel, üregekkel. A magasság, ami az első változaton nem volt állítható, így vagy az alá kerülő állványt kellett vízszintezni, vagy jött a papírlap dugdosás, itt szépen megmunkált alu lábakkal pofon egyszerűen megy. A kartartó rész alu-műanyag-parafa-gumi kombó a végletekig átgondolt és könnyen szerelhető. A tányér és így a csapágy némileg vékonyabb, mint a Kubrickon, akkora mint a félig fa, félig fém tesó Satie-n. A bal oldalra szerelt motor egység viszont azonos mindegyik Soulines-on, itt lehet bekapcsolni, sebességet váltani, és ha van hozzá megfelelő eszközünk, a fordulatszám finomszabályzást is elvégezhetjük két potméterrel. Mindent egybevetve a mai Dostoyevsky közelebb van a csúcsmodell Kubrickhoz, mint a régebbi, kétdobozos Dostoyevskyjhez.
Na és úgy is szól? Nem. De. Majdnem. Na jó, elmesélem. A Jelco kar és a Goldring hangszedő átszerelése után mindent úgy csináltam, mint ahogy a Kubrickon volt. Tűerőt a felső maximumhoz lőttem be és a gyárilag adott gumi-parafa lemezpárnát a nálam jobban bevált fekete hasított bőrre cseréltem. És nem volt jó. Illetve jó volt, a hangba nem igazán lehetett belekötni, csak a lazaság, lendület, könnyedség hiányzott. Aztán a következő napokban járt nálam egy csomó drót, erősítő és hangdoboz is, igen megint egy jó kis végtelen kirakósba fogott velem a hifisták kaján ura, de végül megint minden összeállt és volt ismét időm a lemezjátszóra. Kipróbáltam még három másik lemezalátétet, majd maradtam a csupasz tányérnál. Ami a Kubricken nálam kicsit sok volt, amihez kellett egy kis lemeztányér csillapítás, az a Dostoyevskyjen pont a helyére billent egy hajszálnyi tűerő növeléssel. Így is visszafogottabb, szűkmarkúbban adagolja a dinamikát, kevésbé eufórikus, ritkábban telnek hallgatása közben a könnyzacskók, kevésbé súlyosak a csendjei, robbanóak a fortéi. Ezekben mind jobb a Kubrick, a csúcsmodell azért csúcsmodell, de elkeseredésre semmi ok, a két lemezjátszó közeli rokon.
A Dostoyevsky már abban a magasságban mozog, ahol nem bújja az ember a netet jóárasított kerámia csapágygolyóért vagy éppen azon vacilál naphosszat, hogy melyik tuning szíjat vegye hozzá, nem álmodik upgradelt tápegységről. Más a teendő vele. Meg kell pöccinteni ott balra a bekapcsoló gombot, feltenni egy lemezt, és ennyi. A többit a leginkább lemezjátszónak kinéző Soulines, a Dostoyevsky megoldja.
Rövid leszek, szomorú és csúnya szavakat is fogok használni, de ezt most muszáj megírnom. Gyakran szóba kerül, hogy a hifizés és a minőségi otthoni zenehallgatás mennyire réteghobbi. Azt eddig is tudtam, hogy eléggé, de most kicsit szembe jött a valóság, és nagyon pofán csapott. Mostanában […]
Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak […]
Fél órás videó az Excel Sound Corporationról. Régi japán cég, ami talán a csodás analóg műszerparkjukon látszik a legjobban. Rengeteg hangszedőt gyártottak már másnak, de most ismét saját néven, a Hanákkal léptek piacra. Csodás idő és kultúrák közötti utazás az egész. Az egyik kedvencem az a rész, ahol a kétfilléres műanyag CD tokokról svenkel át a kamera a 70-es évekbeli modell portfólióra, közben rácsodálkozva, hogy MC trafókat is gyártanak itt, majd egy kicsit megpihenve a fénymásoló és egy polc alá bezsúfolt tölcséres Mitsubishi-JBL stúdiómonitor kombón, hogy megnézhessük, a Steely Dan Aja című lemeze utat talált az Excel Soundhoz is. Aztán fél perc múlva egy javításra visszaküldött Hana űbercsálé tűszárát láthatunk a mikroszkóp alatt, és akkor még csak innen megyünk az összeszerelő részlegbe. Igazi japán hifikisipari eklektika.
Na jó, ilyen még nem volt, hogy így belenyúljak egy blogbejegyzésembe, de most muszáj. Ugye ennek a posztnak eredetileg az volt a vége, hogy jön majd a Meze 99 Classic, és majd annak a fényében jől eldöntöm, igazából milyen is ez 99 Neo. Nos, meg […]
A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla. Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett […]
Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az egészségre nem ártalmas. Viszont ez az angol Audio Note első integrált triódás erősítője, és mint ilyen, mérföldkő, hát ezért hozta el Peter mutogatni.
Mérföldkő, annyira sok mindennek a kezdete és a vége köthető a Meisuhoz, hogy muszáj erről mesélnem egy kicsit. Volt az Audio Innovations, ami komoly sikereket ért el mindenféle csöves erősítőkkel, de csöves erősítőt gyártó cégből akadt millió meg ezer, ugyan hogy lehetne mindennél jobban felhívni a vevők figyelmét, hogy ezt szeressék, ez a tuti? Hát úgy, hogy kellett valami rövid és hangzatos dolog, ami jól megjegyezhető. Autót ugye lóerővel adnak el, processzort gigahertzcel, hangszórót wattal. Audio Note erősítőt meg – triódával. Merthogy P.Q. valahogy belefutott a japán Audio Note cég triódás erősítőibe, és azt érezte, ez az. Először a hangjuk fogta meg, aztán jött a biznisz. Az Audio Note cégből lett Audio Note Japan, és tovább építették csillagászati árú erősítőiket, trafóikat, hangszedőiket, ki mit kért, és megalakult az Audio Note U.K., ahol meg a J, K és E dobozok épültek. Aztán jött az AN Japan-féle Ongaku uborkásüveg-méretű triódákkal: az az erősítő, aminek az árából egy kis repülőt is lehetett venni, és ez akkorát ütött, hogy a hatása ma is tart. Aki a hifivel egy cseppet is találkozott, valamit gondol az Ongakuról, hallotta már pedzegetni, hogy a trióda a legnyerőbb csőfajta, és az AN cuccok drágák, de nem semmik. Ráadásul mindegy, hogy Ázsiában, az Egyesült Államokban vagy netán Európában él az illető, ezek a tudások bámulatra méltóan mindenhol megvannak.
Viszont amikor engem rázogatott az ős-Meishu, akkor még nem stimmelt minden. Az Ongaku legenda, a trióda, a tuti dolog már működött, de még nem lehetett aprópénzre váltani, mert az AN UK. kínálatában nem szerepelt triódás erősítő. Volt Oto, meg Soro, pentódákkal, akár még Single-ended kimenettel is, de ezeket nem lehetett ráfűzni a jelmondatra, hiába tervezte őket Guy Adams, a Voydok zseniális megalkotója. Kellett valami olcsó triódás, és ez lett a Meishu. Talán az akkori M1 előfok lett összepárosítva 300B-s kimenő fokozattal, ami külön dobozolva a P3 lett, monoblokként pedig a P4. Nagy, randa fekete dobozok, mint ahogy a Meishu is a legormótlanabb hifikészülékek egyike, még akkor is, ha ma már van ezüstszínű előlappal is.
A hangja viszont sok mindenért kárpótol. Engem az Ongaku, igen, az a bizonyos, az eredeti, japán, házat lehet venni az árából erősítő ütött először nagyon szíven. Azt hallgatva minden korábban ismert audiocucc csak béna játszadozásnak tűnt, sógyurmából gyömöszölt gömbök Michelangelo Dávidjához képest. Sokkoló realizmus megdöbbentő emberséggel párosítva. Persze esélyem se volt birtokolni egyet, de szerencsémre azt a módot, ahogy a zenéhez közelített, olcsóbb erősítők is fel tudták idézni számomra. Először a Neiro Silver, aztán már a Meishu is.
Azt onnan tudom, hogy amikor megjelent az áramot a potméterbe nem engedő, végleges változat, hetekig nálam volt egy példány belőle. Nem, nem egy Ongaku volt, az élvezeti szintje egész máshol húzódott, de volt neki. A legjobb beosztással élő erősítő volt, amivel valaha is találkoztam. Ereje nem volt túl sok, az a 9 watt, ami a 300B-ből kijött, bármennyire is jó triódás watt, azért korlátokat szabott – de nem szaladt fejjel a falnak. Nem torzított csúnyán, nem igazán lehetett rajta kapni, hogy kifogy a szuflából. Remekül egyensúlyozott a bővérű romantika és a precíz realizmus között. Nagyon szerettem, nagyon vágytam rá – de nem lehetett az enyém. Mindig egy-két százererrel került többe, mint amit valahogy ki tudtam volna rá adni. Aztán megépíttettem a magam Meishuját, a Klonedót, ami még talán jobban rám van szabva, mintha gyári AN erősítő lenne, de a Meishu nem engedett el magától, ugyanis nemrég egy új példány vendégeskedett nálam. Nem, arra sem lett volna elég pénzem, de több mint tanulságos látogatás volt.
A hangja nagyjából olyan, mint amire emlékeztem, csak tisztább, artikuláltabb, modernebb. Evolúciós lépcső, de vagy három-négy generációnyi evolúció. A Mostani Meishu is 300B csövekkel készül, de kábé minden más. A meghajtó és kisjelű csövek, a belső kábelezés, az ellenállások, kondenzátorok, trafók, potméterek. A koncepció viszont maradt. Integrált triódás erősítő, azoknak, akik értik.
Azzal akartam kezdeni ezt a bejegyzést, hogy 19yx-ben készült az első Goldring 1042-es hangszedő, és tessék, azóta is milyen jó. Ezzel viszont két baj is van. Az első, hogy nem tudom milyen számot kell írni az yx helyébe. Az y nagy valószínűséggel 9-es, de nem […]
Öregszem. Régen nem fordult volna elő olyan, hogy egy kölcsönbe-tesztre kapott hifi több napot is beszereletlenül töltsön nálam. Sokszor már hazafelé autózva elkezdtem kiszedni a dobozából, ha már akkor lett volna Youtube, akkor én lehettem volna az első vlogger, aki az unboxingot és a road […]
