Egy hifis kalandjai a tárgyak világában

Legutóbbi bejegyzések

Rétegmodell – Heed Enigma 5 hangdoboz

Rétegmodell – Heed Enigma 5 hangdoboz

Amíg ezt a posztot írtam, egy jó jelzőt, egy címet kerestem a fejemben az Enigmának. Underground csemegének nem lehet hívni, hiszen évek, évtizedek óta  a piacon van. Úttörő sem lehet, hiszen vannak legalábbis inspirálói, múzsái. Egyedi különcnek sem titulálhatjuk, hiszen vannak hasonló dobozok, mást ne […]

Mütyürt bírod? – Sparkler Audio

Mütyürt bírod? – Sparkler Audio

“Azon hifisták közé tartozom, akik nemcsak magát a zenét és annak hallgatását élvezik, de maguknak a készülékeknek a birtoklása és azok beszerzése is örömmel tölt el. A 47Laboratory márka már nagyon régen érdekelt. Követve az eseményeket figyeltem fel a 47Treasure-re mint a 47Laboratory készülékek KIT […]

Minek nevezzelek? – TMP Ant erősítő

Minek nevezzelek? – TMP Ant erősítő

-Mi lesz a következő termék?

-Egy fejhallgató erősítő. Az Ant. Persze az is csöves hibrid. Olyan 150 000 körül lesz az ára.

-És szerinted lesz erre kereslet?

-Hát rendes erősítőnek is jó. Kicsi erősítőnek. Olyan 9 wattos.

Ezt most komoly? Tamás a frissen indult TMP manufaktúra egyelőre egyszemélyes gyártási-fejlesztési-összeszerelési-mindentintézési részlege csinált egy ügyes asztali erősítőt, el is adott belőle pár darabot, rendben van. Lett körülötte némi hírverés, erre megcsinálta a még ügyesebb változatát, hát legyen. Na de következő terméknek egy fejhallgató erősítő? Pláne ennyiért? Olcsónak drága, drágának pedig nem elég pedigrés. Ezen az sem segít, hogy 9 wattos erősítő is egyben. OK, az én triódás végfokom is annyi, és az tényleg meghajtja a Heed Enigmát is, na de annak egyetlen kimenő trafója nagyobb, mint ez a kiöltözött szappantartó! Mert a TMP Ant akkora mint egy testesebb külső merevlemez ház, csak az elején van két tekerenytű, meg világít az ablakában két cső.

-Van kedved kipróbálni?

-Lehet róla szó, de hát kéne szereznem hozzá valami hangdobozt is. Tudod, most nincs nálam csak ilyen érzéketlen fajta – próbáltam udvariasan kifarolni a dologból.

-Adok hozzá megint egy Kolibrit.

-Legyen.

A fejemben már össze is állt a blogbejegyzés a kombóról. A Kolibri már járt nálam, ügyes kompromisszum, ennyi pénzért jó választás lehet, az ANT-hoz meg majd kérek jó kis fejeseket, meg megírom, hogy egész jól elzenélget a Kolibrivel, de azért sokat nem kell várni tőle, hálószobába jó lesz.

A dolgok viszont másként alakultak. Nagyon másként. Semmi sem érkezett meg időben, csak az ügyeletes téli megfázásom. Aztán annyi más dolgom lett hirtelen, hogy az Ant pár napig némán hevert a polcomon. Nem akartam én valami kis mitugrász erősítő miatt szétszedni az otthoni hifit. Azért egy teliholdas nehezenelalvós estén rákötöttem a Heed D/A-ra, bedugtam az itthoni nyúzós fülest, egy Takstar Pro 80-at, és bekapcsoltam. Elsőre semmi, csak a csövek fénylettek fel szépen. Aztán nem győztem lerántani a fejemről a sokat megélt Takstart, akkorát üvöltött belőle a zene. Namégegyszer. Millimétereket mozdítottam csak a hangerőszabályzón, de pillanatok alatt eljutottam oda, hogy ez túl sok. Túl van erősítve, ez így nem jó. Igaz, mint prototípus kaptam meg az Ant-ot, így nem gond, ha hívom majd Tamást hogy marha nagy hajszál van a levesben.

Most már jó érzékeny fejhallgatókhoz is

 

-Szia. Hát ez így túl sok egy átlagos fejhallgatónak, nem lehet vele valamit csinálni?

-Tudom, már készül az új változat, abban más lesz az erősítés mértéke, meg jobban illeszkedik az eltérő impedanciákhoz. Szóval a fejes résszel ne is nagyon foglalkozz.

-Na jó, de ez egy fejhallgató erősítő. Mit csináljak addig vele?

-Próbáld ki a hangdobozokkal.

Aha. Na jó. Ha már a Takstart így megkergette, akkor a pöttöm Kolibrikkel is talán elbánik. Este nagy levegőt véve felállítottam a dobozokat. Pirosak, jól néznek ki, legalább ez bejött.

Nem kellett sok, hogy kiderüljön, én teljesen át lettem verve. Meg nagyjából mindenki, aki elhiszi, hogy a TMP Ant egy fejhallgató erősítő. Lótúrót. Ez egy asztali erősítő, csak furán kis dobozban amin van fejes kimenet is. A Kolibrik egy hatszorötös szobában elhúzva a falaktól több mint elég hangerőt produkálnak. Na akkor emeljük a lécet. A Heed Enigma olyan lazasággal zenél vele, mintha hozzá tervezték volna. A hangerő persze nem minden, ilyet csinálnak a pöttöm, D-osztályos elektronikák is, de az Ant hoz mindent, amit a nagy testvér Triton, csak cukibban. Sőt, van amit még jobban is csinál. Ebben nincs nagy varázslat, az alapok azonosak. Orosz katonai kettős trióda az előerősítőben, FET-ek a teljesítmény fokozatban és kimenő kondenzátorok, a la’ Ion Systems. Viszont a kapcsolás mégis kicsit más, nem egyszerűen kevesebb árammal etetett Triton az Ant.

Szóval ott volt a hifi állványomon egy fejhallgató erősítő prototípus, amihez csak egy fejest találtam, ami igazán illett, a Beyer Amiron Home, amivel a mennybe ment, minden más kéznél levőhöz túl sok volt. És volt hozzá egy ígéretem, hogy a széria változatban már minden ki lesz javítva és kész lesz egy-két héten belül. Na jó, a jövő hónapban. Szóval nemsokára. Aztán vége lett a télvégének, a tavasznak és elérkezett a nyár. Közben hosszú listákat írtam, kinek akarom megmutatni ezt a kis izét, mert csodálkozni jó, többen csodálkozni mégjobb.

Most pedig itt szerénykedik a hifi állványomon egy TMP Ant SE, pont jót erősítő fejes kimenetekkel, de nem akarom kölcsönadni senkinek. Inkább hallgatom és emésztem. Ha van médiahack, akkor ez az erősítő egy hifihack. Arra van, hogy fogd a kezedbe és utána gondolkozz. Méreteken, csövességen, hibridségen, fetességen, a kondikon, meg a kukucskáló ablakon az elején. Aztán dugd be valahogy hifi láncodba, és hallgasd. Fejhallgatóval vagy hangszóróval, mindegy, és tegyél fel magadnak kérdéseket mondjuk a wattokról, hangerőről, érzékenységről, kábelekről és állványokról, hedonizmusról, realitásról, meg arról, minek is hifizel?

 

Konklúzió? Nem tudom. Talán annyi, hogy a 0004-es gyártási számú Ant SE az enyém.

 

 

 

 

 

Fából faragott királyfi – Soulines Dostoyevsky DCX lemezjátszó

Fából faragott királyfi – Soulines Dostoyevsky DCX lemezjátszó

Aki olvas, annak nem lehet meglepetés, hogy nekem a Soulines Kubrick a lemezjátszó. A hangja, felépítése, kinézete egyaránt bejön. Viszont nekem hiába esztétikai remekmű, ami még a frankfurti Mozimúzeum tárlatára is eljutott Stabley Kubrick 2001 Űrodüsszeia bemutatójának ötven éves évfordulóján, sokaknak nem elég lemezjátszószerű. Mert nincs […]

A béka segge alatt

A béka segge alatt

Rövid leszek, szomorú és csúnya szavakat is fogok használni, de ezt most muszáj megírnom. Gyakran szóba kerül, hogy a hifizés és a minőségi otthoni zenehallgatás mennyire réteghobbi. Azt eddig is tudtam, hogy eléggé, de most kicsit szembe jött a valóság, és nagyon pofán csapott. Mostanában […]

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak a karriernek vége szakadt, ám most Debrecenben belevágna ismét. Rövidesen összeállt egy erősítőtervező emberrel, akinek a készterméke már megmozgatta az underground hifisták pénztárcáját, és ők ketten jó áron valami nagyon jót fognak kínálni. Hát legyen, volt már ilyen a világtörténelemben. Aztán néhány vállalkozó kedvű fórumozó lemegy megfülelni a debreceni bemutatójukat, és tetszett nekik. Hm. És láss csodát, a fórumon felvetődik a lehetősége, hogy megutaztatnák az erősítőt és az aprócska kisdobozt. Pontosabban az érdeklődők adják kézről kézre a portékát, mindössze annyit kérnek a gyártók, hogy írják meg a tapasztalataikat. Mondtam én, hogy gerillamarketing az egész, de ebből már én sem maradhatok ki, hát beálltam a sor végére.

Meglepően kicsi, meglepően kecses a Kolibri

Hifiláncot ilyen könnyen még sosem szállítottam haza. Nevezzük nevén, a TMP Triton erősítő sem egy gigász, de a Kolibri hangfal egy cuki apróság a maga 6 literes belső térfogatával. Egy kézzel meg lehet fogni a tetejét és így ráhelyezni az állványra. A feleségem már tudja, hogy ha nagy nyögések közepette cipelek be valamit a garázsból, és épp nem a heti nagybevásárlás szatyra, akkor valami új hifi jött látogatóba. Ezúttal erősen csodálkozott, hogy nem így történt. Ennyi az egész? – kérdezte kicsit gyankodva, és örömmel nyugtázta az igenlő választ.

Már minden szépen ki volt csomagolva és a megfelelő helyre berakva, amikor elgondolkodtam, hogy na de ebből milyen írás lesz? Van nálam két majdnem késztermék, amik még a gyártóik szerint is változni fognak. Meséljek a kültakarójukról? Minek, ha az csak ezekre a prototípusukra lesz jellemző. A hangjukra? Na de ki tudja, mi minden történik még amíg szériatermék, legalább kisszériás is lesz belőlük? Röviden itt le is zárhatnám, hogy jók voltak, ügyesek voltak, tessék meghallgatni majd őket élőben, én is újrázok velük, ha lesz végleges változat. És pont.

Az a baj, hogy ennél viszont jobbak voltak, többet érdemelnek. Bár a Kolibrit halgattam meg később, most mégis előreveszem a történetben, mert egyszerűbb a helyzete. Alá raktam két ötven kilós falábazatot, elhúztam minden faltól több mint egy méterre, bedugtam a hangszórókábelt az egy szem csatlakozójába, elindítottam az első kezem ügyébe eső CD-t – történetesen a Verve Remixed 1-et -, és mire vége lett és Dorfmeister utolsó basszusfutamai is kimúltak Willie Bobo zenéje alól, nagyjából tudtam mindent erről a dobozról. Aztán persze hallgattam sok más zenével is, de az első benyomások csak megmaradtak. Igazán mély hang például egyszer sem jött ki a Kolibriből, csoda is lett volna, ha ilyen történik a méreteiből adódóan, de de rettentő ügyesen csinált úgy, mintha ilyet is tudna. Alighanem szupertweeteri képességeket vetett be, vagyis a fülem a felharmonikusokból gondolta úgy, hogy ott vannak a mély hangok, csak a testem tudta, hogy itt bizony csalás van. A hangkép még így sem volt könnyűsúlyú, magas felé billenő. Mondhatnám, hogy patikamérlegen adagolták ki a mélyek-magasak egyensúlyát, a térhatást adó fázisviszonyokat, de akkor a kedves olvasó azt gondolhatná, hogy itt valami klinikai sterilitású megszólalásról van szó, pedig dehogy. A Kolibri gyors és könnyed, mint egy Ariel Atom, de méretéhez képest meglepően sok erő és dög is van benne, ha kell. Viszont kisdoboz. Falhoz nagyon közel veszít az egységességéből a hang, megjelennek a rárakodások, beszűkül a térhatás, vagyis igazán ott szól jól, ahol állódoboz. Az nem kérdés, hogy a tervezett 130-140 000 forintos árával igen jó vétel, de én minden előnye ellenére köszönöm, de maradnék valami másnál.

A plexiablak mögött orosz triódák és minőségi kondenzátorok dolgoznak az előerősítő részben

A TMP Triton erősítővel a találkozás szó szerint sokkoló volt. Tudtam, hogy T alakú lesz, a két oldalán vannak a csatalakozók, egymástól jó messze, ami ugyan néhány összekötő kábelnek elérhetetlen távolság, de cserébe bizonyos torzítások csökkenhetnek. A sokkolóan ronda feliratok pedig egy nem forgalmazásra szánt deszkamodelltől megbocsáthatóak, míg a jobb csatorna búgásáért alighanem a fél országot bejáró túra viszontagságai a felelősek. De mindez hagyján: miért gondolkozom első megszólalása óta azon, hogy ezt valahogy meg kellene szereznem és besoroznom a hifijószágaim közé?

Fura alak, különleges hang

Talán mert ha a Kolibri egy Ariel Atom, akkor a TMP Triton egy Lockheed SR 71. Ennyire gyors erősítőt talán még nem is hallottam. Minden könnyed és légies, a tér pontos és tágas. Minden zenész reggel dupla adag kávét ivott és Red Bullt hozzá, emiatt mintha egy kicsit magasra hangolták volna a hangszereiket, de őrült lendülettel játszanak, és a tempó alig fér a kottába. Igazi vigyorgós élmény. A Kolibrivel remek párost alkotott, de amikor a Heed Enigma került mögé, akkor kiderült, hogy a mélyek valahogy lemaradtak, elveszett a testük. Ez részben a tervezői filozófia része, valamilyen kompromisszumot még egy ilyen rafinált hibrid, elöl csövekkel, a teljesítményerősítő részben pedig FET-ekkel dolgozó erősítőnél is meg kell hozni. Itt ez volt a kompromisszum, bár kérdés, hogy amikor hozzám került vándorútja végén, tudásának hány százalékát tudta nyújtani az erősítő prototípus. Mindezeken túl a TMP Tritonnal töltött nem egész egy hét rettentő szórakoztató volt, és már tűkön ülök, hogy végre kipróbálhassam a végleges változatot.

Na jó, gerillamarketingnek ennyi elég is volt, aki többre kíváncsi, az nézze meg a cég szobáját a 2017-es AV Trend & Hifi Show-n, az első emelt 105-ben.

 

 

Itt készülnek a Hanák

Itt készülnek a Hanák

Fél órás videó az Excel Sound Corporationról.  Régi japán cég, ami talán a csodás analóg műszerparkjukon látszik a legjobban. Rengeteg hangszedőt gyártottak már másnak, de most ismét saját néven, a Hanákkal léptek piacra. Csodás idő és kultúrák közötti utazás az egész. Az egyik kedvencem az a […]

Okos húzás – Meze 99 Neo és Classic

Okos húzás – Meze 99 Neo és Classic

Na jó, ilyen még nem volt, hogy így belenyúljak egy blogbejegyzésembe, de  most muszáj. Ugye ennek a posztnak eredetileg az volt a vége, hogy jön majd a Meze 99 Classic, és majd annak a fényében jől eldöntöm, igazából milyen is ez 99 Neo. Nos, meg […]

Mindennapi fétiseim

Mindennapi fétiseim

A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla.

Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett néhány cucc az újságból, még az egészen borzalmas retusálás és papírminőség ellenére is, de azt nem mondhatnám, hogy csak úgy nyüzsögtek körülöttem a valós hús-vér fém-üveg-műanyag-fa-papír hangkeltő eszközök. Akkoriban simán plátói alapon lelkesedtem, anyagi(asult) háttér nélkül. Aztán valahogy bedolgoztam magam ebbe a közegbe. (Az ábrándos tekintetű, fiúsan rövid frizurás alternatív-művészféle csajok közé viszont sose sikerült, talán mert nem tudtam rájönni, hol lehet azokat a csodásan gyűrött, kicsit répa fazonú, hanyagul eső pasztellszínű vászonnadrágokat kapni, amit az ilyen lányok fiúi hordtak akkoriban.) És jöttek az első nagyon-nagyon megkívánások. Ami rendben is lenne, hiszen így szóltak meg úgy szóltak, de nem erről volt szó. Hanem a vasról magáról. A tárgyról ott a polcon. Tudom, hülyeség, de elmagyarázom.

Nézzük az ARC-t.

Audio Research Corporation SP-6 előfok

Tessék csak megnézni a fenti képen ott a fekete sávban azokat a kétállású kapcsolókat! Jaj! Azokkal a barátságosan ellapított végekkel, a tökéletesen ujjbegyre simuló alakjukkal, a kellemesen hűvös valódi fémségükkel! Juj! Na és fenn azok az ellapított szélű többállású kapcsolók. Ó, az a finomság, ahogy kapcsolnak! Az a gondolat, hogy ez a forma kényelmesebb, mint a tök kerek gomb. Ó! A két ujj közé fogható ergonómia maga! Én tökéletesen a padlóra kerültem az első ARC-kapcsolgatásom során. Ez volt az első hifikészülék, amivel rendszeresen álmodtam. Őszintén szólva mind a mai napig nagyon szívesen tudnék magaménak egy ilyen előfokot ebből a korszakból. Hogy hallgatnám is-e? Mondjuk egy SP 15-tel vagy egy SP 9-cel tennék próbát, és jó élményeim voltak egy helyen a modern, Reference sorozatú erősítőkkel – viszont ott már nincs meg a szerelem. Miért? Tessék ide kattintani, ha valaki kíváncsi a világ legdurvább zöld LCD-kijelzőjének és régi hetvenesévek-beli tekerőgombok fura kombinációjára.

Vagy a Simon Yorke lemezjátszókat.

Simon Yorke S8 lemezjátszó

Már újságban is nagyon tetszettek. Az egyik angol magazinban írtak róluk, hogy egy kis vidéki műhelyben hogyan esztergályozza, csavarozza, forrasztja össze őket szigorú zen elvek szerint maga Simon Yorke. A mai napig előttem a kép, ahogy egy kis, pókhálós ablakon néz ki egy műhelyből maga az alkotó, miközben az evilági létet tagadó mosoly bujkál a szája szegletében. Aztán 2013-ban befejezte az ipart. Addig elkészített vagy 500 lemezjátszót. Egyet földet megmozgattam, hogy láthassak-hallhassak egyet. Aztán többet. A hangjukról csak annyit, hogy sokan a mai napig ilyenekre spórolnak, mások megpróbálják klónozni őket. Na és a látvány! Azok a finom felületek. Az a légies könnyedség. Az a magától értetődő harmónia! Tényleg, olyanok, mint egy zen kert, ami másodállásban lemezt játszik. Csak bámulni őket is boldogság a léleknek. A mai napig beleborzongok, és talán pont ezért borzongok bele abba is, hogy mindennap láthatok egy Soulines Kubrick lemezjátszót a hifiállványom tetején. Hasonló anyagok, felületek, légies megjelenés, rafináltan kidolgozott arányok. Nekem rokonok.

 

Soulines Kubrick lemezjátszó

Vagy a Nagrákat.

Nagra orsós magnó

Vagy a Stellavoxokat. Mindegy. Persze orsósmagnó-tudorok most hangosan felkiáltanak: hogy lenne mindegy? de most tényleg az. A tökéletes funkcionalitás maga. És mindez, ha kell, miniatűr méretben is. Egy klasszikus Nagrán minden kapcsoló, szalagvezető, műszer, csavarfej, felirat teljesen egyenértékű alkotóelem. Itt semmi sincs, ami az esztétika jegyében el lenne dugva, mégis elképesztően szép így együtt nekem.

Nagra 4 S, balra az ikonikus kivezérlésjelzővel és jobbra az üzemmódváltóval.

Kézbe fogni, használni egyszerűen fenséges. A kicsik mint steampunk ékszerek tekernek és játszanak, a nagyok pedig örökélet meg egy nap robusztusságukkal egy elmúlt, talán jobb világ emlékkövei. És egy, legalábbis számomra tökéletes formatervezési katasztrófa alapjai. A Nagra ugyanis ma is él és virul, gyártja a drága és drágább hifielektronikákat. A formatervezők pedig úgy gondolták, vizuálisan rá kell erősíteni a múltra, aminek legjobb eszköze, hogy minden készülékre rá kell tenni a kivezérlésjelzőt meg az üzemmódváltót. Mindenre. Akkor is, ha semmiféle funkcionális előny nem származik belőle, akkor is, ha az eredményre leginkább illő kifejezés az, hogy kínos.

Nagra CD-játszó. Kivezérlésjelzővel és igen nehézkesen működő funkcióválasztóval.

Vagy a Pioneer kék korszakának az orsós magnóit. Az erősítők, a kazettás magnó sem rossz, de egy 707-es vagy egy 909-es. És hogy miért kék korszak? Hát a mai szemmel is gyönyörűséges kék kijelző miatt. Az első és talán utolsó igazán szép kék kijelző miatt. Meg a mesésen klattyanó gombok miatt. Meg a felületkezelés miatt. Sajnos ez az időszak már elmúlt, de azért a Pioneer még ma is tudja, mitől döglik a légy, és időnként előállnak olyan csodás szerkezetekkel, mint az U-05 D/A átalakító és fejhallgató-erősítő.

A Pioneer kék korszakának talán legszebb darabja.

 

Aztán a 47 Labs Flatfisht és rokonait.

 

47 Labs Flatfish

A japán háziipar gyöngyszeme. Volt szerencsém a vámról érkező első darabot kicsomagolnom egy budapesti hájendsón. Komolyan, mint a Top Secretben a 220 voltba dugott 110 voltos Anal Intruder – alig lehetett az arcomról letörölni a vigyort. Mi van ebben az alulméretezett cipősdobozban? CD-játszó? Ne már, és hol? És a többi része? Hogy egy táp van még hozzá, és ennyi? Hogy ez így már készen van?! Nézd már, az a négy kapcsolócska az összes kezelőszerv? Hogy teszem rá a CD-t? Tényleg, rá arra a műanyag pöcökre és utána kézzel kell lefogatnom? Aha, de rossz, nem kezdi a lejátszást. Hogy mi, előbb egy külön gombbal ki kell olvastatni a lemezinfót, amit a világ összes többi CD-játszója magától csinál? Hát höhöhö… Nekem a Flatfish a cukiság és az egyszemélyes házi gyártás profizmusának a tökéletes ötvözete. Az benne a jó, a kifinomult, ami kell, a többi meg működik. A kis tesó, a Shigaraki is nagyon ilyen. A mágnes, ahogy felcuppan CD-t rögzíteni. A TOC gomb, ami nélkül nem indul a lejátszás. A szabadon pörgő CD-lemez hangja. 47 Labs, így szeretlek én.

47 Labs Shigaraki CD futómű

 

Viszont van ellenpólus is. Tárgyak, amikbe a fél hifi világ szerelmes, de nem értem, miért. Például a modern McIntosh. Itt is az a rohadt retró érzés vezeti a tervezők kezét, mert az a nagy kéken világítós műszerek meg tekerőgombok, meg mittudom én, mi van még a stíluskönyvben leírva, na de mi a mentség erre a lemezjátszóra?

Komolyan, mint egy fiók egy McIntosh szekrényből, és ha már itt van, hát valahogy becsavaroztak egy lemezjátszóhoz valót, és hogy minden tuti legyen, kapott még zöld világítást is a tányér. Hát fúj. Vagy nincs igazam? 🙂

 

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az […]

Örökös bajnok – Goldring 1042 hangszedő

Örökös bajnok – Goldring 1042 hangszedő

Azzal akartam kezdeni ezt a bejegyzést, hogy 19yx-ben készült az első Goldring 1042-es hangszedő, és tessék, azóta is milyen jó. Ezzel viszont két baj is van. Az első, hogy nem tudom milyen számot kell írni az yx helyébe. Az y nagy valószínűséggel 9-es, de nem […]

A külsős – Goldring 2300 hangszedő

A külsős – Goldring 2300 hangszedő

Öregszem. Régen nem fordult volna elő olyan, hogy egy kölcsönbe-tesztre kapott hifi több napot is beszereletlenül töltsön nálam. Sokszor már hazafelé autózva elkezdtem kiszedni a dobozából, ha már akkor lett volna  Youtube, akkor én lehettem volna az első vlogger, aki az unboxingot és a road moviet házasítottam volna. De nem volt, és öregszem, szóval ezt már nem találom fel.

És nem kapkodom el a dolgokat. Amikor a pointe.hu jóvoltából hozzám került egy adag Goldring hangszedő, nem álltam neki rögtön csavarozni, drótozni, AT 33-at cserélni a Soulines Kubrickban. Csak nézegetés volt. Ismerkedés. Specifikáció olvasgatás. Háttérinformáció gyűjtés. Pöcsölés és nyögvenyelés. Fotózás. Őszintén, már ennyiből is egy komplett kis blogbejegyzést lehet összehozni, gondoltam, hogy a meghallgatást akár el is sumákolhatom.

Goldring 2300

Például ki gondolta volna, hogy a Goldring cég 1906-ban alakult meg Berlinben? Persze a Scharf testvérek cége akkoriban még nem hangszedőket és fejhallgatót gyártott, mint manapság. Az arany gyűrű jelzés csak 20 évvel később, a Juwel Electro nevű fonográfjukra került rá, ami állítólag igazi high-end volt akkoriban. A szörnyű időkre idejében ráérezve 1933-ban települt át a cég Nagy-Britanniába, ahol 1954-ben készítették el az első, mikrobarázdás lemezhez való hangszedőjüket, a Goldring 500-at. Aki kicsit jártas a hifi világában, az tudja, hogy nem a túl gyakori típusváltás a cégnél. Ha előveszünk tizen-huszonéves magazinokat, azokban bizony találni Goldring Eroica, meg Elan és 10xx-es sorozatról szóló teszteket, és ezek még a mai napig is gyártásban vannak – igaz a változatlan név azért némileg finomodó külcsínt és módosított megoldásokat takar.

Japán termék

A Goldring 2000-es sorozata a különc a kínálatban. Először is mert nem angol termék, mint az összes többi aranygyűrűs tesó, hanem japán. Ennek első, és igencsak jól látható jele, hogy rendesen van becsomagolva. Kis papírdobozban egy U alakú fémlemez fogta műanyag doboz, amiben a hangszedő, meg némi szerelési anyag. Ez önmagában nem nagy durranás, de a 1042-es csomagolásához képest maga az űrkorszak.

Goldring 200 family package
1042-es doboza után ez maga az űrkorszak

Aztán a 2000-esek nem mozgómágneses, vagyis MM hangszedők, de nem is mozgótekercsesek, vagyis MC-k, hanem mozgó vasasak, vagyis Moving Iron-ok. Ez miért jó? Mert MC-sen kicsi mozgó tömeg mellett MM-szerűen nagy jel jöhet ki a hangszedőből. A tekercs és a mágnes is mozdulatlan, de van egy kis lágyvas izé a mágnes körben, és ez mozog. Eredetileg a Bang & Olufsen kitalálmánya volt ez a rendszer, az 1970-es évek végén MMC1 és MMC 2 néven. Igazi csúcstechnikás hangszedők voltak, rubin tűszárral, jó nagy engedékenységgel, szóval remekül illettek a cég lemezjátszóinak könnyű karjaiba, de nagyjából semmi másba. Aztán jött az amerikai Grado ami tovább csiszolta a technikát amit a Soundsmith még tovább csiszolt. Az Ortofonnál is ismerték és alkalmazták ezt a felépítést, csak ők VMS, vagyis Variable Magnetic Shunt néven. Egy időben gyakorlatilag az összes nem mozgótekercses hangszedőjük ilyen volt, nem csak a VMS néven futók, de az olcsóbb FF-ek is.  Japánban pedig a Nagaoka gyárt Moving Permalloy fedőnéven ilyeneket.

A tűszár végén az a kis izé a Gyger II formára metszett tű

Na elég a történelemből, nézzük ezt a japánban készült Goldring 2300-ast. Bevallom, kaptam egy 2100-as és 2200-ast is, de azok a dobozban maradtak. Nem rosszindulatból, vagy sznobságból, de a kisebb modellekben elliptikus tű van ebben pedig a sokkal elegánsabban hangzó Gyger II. A tűzésbe most nem mennék bele, lesz majd bőven a Goldring 1042 bemutatójánál, maradjunk annyiban, hogy ez jobban szól és kevésbé torzít még macerás helyzetekben is, mint a másik. Szerencsére kaptam egy másik fejet is a Jelco karomhoz, így nem kellett kiszerelni az AT 33 hangszedőmet, csak kicserélni a bekábelezett, kábé rögzített Goldringot. A beállításnál jött az első meglepetés. Ez a hangszedő olyan duci, hogy a legtöbb vonalat kitakarta az ábrán, ahol a test párhuzamosságát lehet beállítani. Az ellensúllyal meg a magassággal viszont alig kellett játszani, ami jó volt az AT-nek, az majdnem jó ennek a japán Goldringnak. Tűnyomás valahol 1.8 gramm körül, benne az ajánlott tartományban, közelebb a maximális értékhez, majd módosítok rajta, ha úgy érzem, hogy kell. (Mondjuk azóta sem. ) Amikor elkészültem minden állítgatnivalóval, tettem egy lépést hátra és roppant elégedett voltam a látvánnyal. A Goldring színe, anyaga remekül illett a Kubrick-Jelco megjelenéséhez, mintha egymáshoz tervezték volna őket. Igazából csak egy dolog nem tetszett – a tűvédő. Ez a furán hajlított műanyag darab minden egyes felrakásnál a szívbajt hozza rám. Elöl ugyan remekül felfekszik a hangszedő testére, de az a hátsó beakasztás valahogy nem egy sziklaszilád valami. Mindegy, tű és tűszár még a helyén, legalább nem kell kávé, hogy kicsit felmenjen a vérnyomásom.

A vérnyomásemelő tűvédő

Szóval a Goldring tettre kész, gyorsan feldobok egy Szabó Gábor lemezt. Tudom, a bejáratást talán nem egy macerásan megszerzett japán nyomású kiadvánnyal kéne kezdenem, de mit csináljak, hogy épp ahhoz a zenéhez volt kedvem. Befutóbarázda csendes, aztán hirtelen egyszerre megszólal három zenész elég hangosan. Hát ez jó. Belép még kettő. Az is jó. Másik lemez, másik zenészek – az is jó. Nem kellett hosszú idő, hogy kiderüljön, a Goldring 2300 igazán kedvemre való jószág. Miért? Mert én szeretem, ha van súlya, tartása a mélyeknek. Pipa. Legyen húzása, lendülete a zenének. Pipa. Tegyen különbséget a felvételek között, de ne úgy, hogy a lemezek 90%-a kuka, mert szar felvétel, még ha szar is a felvétel. Pipa. Ne legyen háklis, ha itt, ott por kerül a lemezre. Pipa. Vídámítson fel. Pipa. Szóljon jól halkan és hangosan is. Pipa. Öröm és boldogság, sose legyen jobb hangszedőm, éljen a Goldring 2300!

Nagy testben nagy basszus

 

Na akkor ez hogy is van? És mi van az AT 33 PTG/II-vel? Az nem kifinomultabb, teresebb, csendesebb, nagyobb energiákat mozgat meg, ad vissza több részletet? De. A Goldring 2300-as egy pillanatig sem próbálja magát kifinomultabb MC hangszedőnek álcázni. Igazi vérbő MM, de annak nagyon jó. És emiatt az élvezeti értékek per bekerülési költség érdekesen alakul. A Goldring olcsóbb vagy 5-60 000 forinttal. Ez azért elég jelentős summa. Ráadásul nem kell mögé MC trafó, vagy nagyon jó MC elektronika, ami az árdifferenciát legalább kétszeresre emeli, de akár meg is sokszorozhatja. Nálam a rendszerben van egy pokoli jó lemezjátszó futómű egy jó karral. Mindkettő elég drága társ egy nagyjából 100 000 forintba kerülő hangszedőhöz. Aztán ott a phono fokozat. A Heed Quasart sokan ismerik, de én a Heed Audió jóvoltából kipróbálhattam a csak sokkal nagyobb dobozban elférő, a Quasar árát rögtön a duplájára növelő Obelisk PX-el is. Nem akarok senkit elkeseríteni, de e a hangminőség javulás teljesen arányos az árnövekedéssel. Ebben a láncban kicsit olcsónak is tűnik a Goldring 2300, mégsem lóg ki a sorból. Annyira nem hogy még nem volt kedvem kicsavarni és betenni az MC-m a helyére. Az eszem ugyan tudja, hogy jobb lenne, a szívem viszont a lemezek elé húz, hogy hallgasd meg ezt is és azt is vele, biztos jó lesz. És a fene vinné, eddig igaza volt.

Szóval a Goldring 2300 nagyon jó kis MM hangszedő. De mire megy a sokkal ismertebb 1042-ellenében? Türelem, rövidesen azt is elmesélem.

A Goldring 2000-es család tagjaihoz azonos használati utasítás jár, amiből kiderül, hogy a tűprofilon kívül másban is eltérnek egymástól

%d blogger ezt szereti: