Két mágikus kocka és a DENON DL 103 új ruhában
Aki valaha is belekezdett ebbe a hobbiba, és esetleg megszerette a fekete lemezeket, és csak egy kicsit is kíváncsi – a minimális itt most nem jelző, hanem elvárás –, hogy mit tudnak kellően méltó környezetben, elég hamar eljut oda, hogy a kezdő, többnyire MM hangszedők után, legyenek bármennyire is kiegyenlítettek vagy éppen zeniek, belevágjon az analóg legszebb és legjobb kalandjába, az MC hangszedők világába. Ehhez többnyire időre és pénzre van szükség, nem csak azért, mert ebben a világban semmi nem olcsó, ezáltal kell hozzá nem kevés elkölthető pénz is, hanem egyfajta érettség, vagy inkább belátás, de még inkább érzékenység is kell hozzá.
A fekete – újabban színes – lemezek barázdáiba préselt zene varázslatos hangzása, és ezzel a high-end nem kevésbé varázslatos világa itt mutatkozik meg leginkább. Fontos már az elején leszögezni, hogy itt nem csak és nem elsősorban a hangminőségről van szó, hanem leginkább ennyire hangsúlyosan a hagyományról. Sőt, szerintem ez utóbbi fontosabb, mint a hangminőség. Ugyanis ez az egész hobbi abban a korszakban alakult ki és onnan nőtte ki magát, egyrészt milliárdos üzletté, másrészt egy nagyon vonzó és egyben nagyon érdekes és felemelő hobbivá, amikor a felvételek elsősorban analóg módon készültek, másrészt a hozzájuk vásárolható lejátszó készülékek nagyobb része lemezjátszókon szólalt meg, amelyek aztán valamilyen csöves elektronikával hajtottak, gyakran tölcséres hangfalakat.
Persze ezt lehet onnan is nézni, hogy a fejlődés természetes velejárója volt az analóg világ lassú lecserélése, de ez szerintem egy merőben technikai szemlélet, ami ráadásul nem is cáfolható. Számomra a high-end sokkal inkább kultúra és a kultúrában nem értelmezhető a „fejlődés”. Már csak azért sem, mert minden kor az előzőből nő ki, ahhoz szervesen kapcsolódik, plusz minden kor reciklál is, tehát a többnyire két korszakkal korábbi dolgokhoz nyúl vissza, inspirációért, nosztalgiából, megszólalási és hangzási ideálért, stb. Mi sem példázza ezt jobban, mint a mostani audio kultúra, ami minden csak nem eredeti. Szinte az összes újdonság egy korábbinak a másolata, vagy annak a „tovább”-„fejlesztése”, de inkább gondolása. A mai kortárs high-endben, szinte kizárólag az utraprecíz műszerek és gyártási technológiák jelentik az újdonságot, vagy a hagyományos gyártók a régi technológiák felélesztése mellett. Minden más csak kereskedelmi vagy marketing fogás.
Engem mindig is az a high-end vagy audio érdekelt, ami nem a korszak éppen aktuális trendjeit igyekszik még melegen tálalni és egyben lenyomni a torkomon, hanem van egyfajta kulturális hagyománya is, valamire visszavezethető, és egy picit több önmagánál. Na pont ilyen dolgokról lesz szó a továbbiakban.
A monstre bevezető után térjünk is rá a tárgyunkra. Amikor elhatároztam, hogy végig megyek azon az úton, ami a végső és lassan kialakuló rendszerem felé vezetett, két dolog motivált: az egyik az a közmegegyezés az audióban, hogy a legjobban még mindig az mozgó terkercses hangszedők, a kisteljesítményű csöves erősítők és a nagy hatásfokú hangszórók szólnak. A másik az, hogy a lemezeim között rengeteg van, ami még a digitális korszak előtt született. Mindezt, mármint az előző két mondatból a korábbit illeti, magam is megtapasztaltam nagyon sokszor. Az én ízlésemnek és fülemnek a még kevésbé tiszta és kevésbé drága high-endből is az analóg rendszerek tetszettek jobban, azokban hallottam azt a potenciált, amit én a konzervzenében, annak visszahallgatásában keresek. A digitálisra, mint szükséges rosszra tekintek, de nincs bennem sem hittérítői elszántság, sem szektás agresszió, simán el tudom fogadni, ha valaki ezt másként gondolja. Az Ő dolga, Ő hallgatja. Azt meg, hogy technikailag szembe állítjuk a két dolgot, vagyis a digitális-analóg világ különbözőségeiről szóló diskurzust álvitának tartom, aminek sem értelme, sem vége nem lesz soha. Plusz nem is logikus, illetve hát miért ne lehetne a két dolog egyszerre igaz? A minőség gyakran nem a számokon, hanem a befogadó érzékenységén múlik.

A stúdiók világa nem a hangminőség miatt, hanem a praktikum miatt váltotta le a felszerelések nagy részét, ami persze ma már teljesen vissza is rendeződött, kizárólag a zenész döntése, hogy milyen módon rögzíti a felvételeit. Illetve az elektronikus zenét meg egészen egyszerűen nem lehet analóg módon rögzíteni, mert a legnagyobb részük egy szoftveren készül, a laptop meg soha nem lesz analog.
Na de vissza a hangszedőkhöz. Belengettem a kultúrát mint hívószót a high-endben, de előtte még muszáj egy rövid történetet elmesélnem.
Amikor a 72 Audio először kiállított a hifi show-n, vagyis Zsolt kihozta az akkor éppen aktuális termékeit, amelyek inkább átépítések voltak, egy Dual idler drive-os, azaz dörzshajtású lemezjátszó futómű, egy saját maga által épített kar, a szintén saját trafója meg egy aktív phono előerősítő, a Canton hangfalak, már elsőre is megfogott. A hang akkor még szerintem – a mostanihoz képest – kiforratlan volt, a szemlélet viszont már tisztán látszott. Első alkalommal talán még nem, de másodszor már azt is megengedte, hogy átcipeljem a lemezeim a Note szobából és demózhassak egy kicsi, mindenféle őrült dubsteppel meg avantgarde elektronikával. A második alkalommal már egy élőbb, színesebb hangzás fogadott és sokat is beszélgettünk, már amennyire lehet egy show-n, ahol zajosan és hangoskodva folyamatosan jönnek-mennek az emberek. Nem kellett hozzá sok motiváció, hogy amikor először hallottam Zsolt egyre kiforrottabb és egyre tágabb szegmensben építkező analog termékeit, rögtön feltűnt a hasonlóság, vagyis a kulturális hagyományra való nagyfokú érzékenység. Nem volt tehát kétségem afelől, hogy egyszer a vásárlója leszek, főként, hogy az amúgy unalomig ismert lemezeim milyen erővel vagy éppen finomsággal szóltak Nála. Még nyáron döntöttem végül, miután kijöttek hozzám kirándulni meg hifizni. Ebből a meghallgatásból, amolyan „love in a first sight” módon lett végül a trafóm és érett meg a döntés, hogy a hangszedőiből is választok egyet magamnak. Én jellemzően nem a szememmel vásárolok, de nem tudom letagadni, hogy a faborítású hangszedők jelentős előnnyel indulnak a versenyben.

Na de hogy hogy jön ide a hagyomány? Nagyon egyszerű, ugyanis Zsolt ezen hangszedőjének alapja az a Denon DL-103, ami a hatvanas évek óta folyamatosan gyártásban van, az egyik legrégebbi hifi termék, ami még akkor született, amikor ezt a hobbit éppen csak felfedezték. Ennél aztán hagyomány tisztelőbb dolog nem nagyon van. Ráadásul a Denon DL-103 a tipikus ún. „ellen high-end”, hiszen sohasem volt drága, mindig is kb 300 fontos kategóriában tanyázott és ennek megfelelő áron lehet ma is hozzájutni. Mindennek dacára kézzel készül a mai napig minden darab és minden egyes darabhoz egyedi mérési adatlap társul. Az mc hangszedők alfája és ómegája egyben. Alig akad, magára valamit is adó audiofil, aki ne ismerné, vagy ne hallotta volna, esetleg ne lenne róla sarkalatos véleménye.
Ráadásul eleve nem is audiofil célokra tervezték, hanem broadcasting célokra, a japán közszolgálati rádió rendelte meg a Denon-tól és a feltételeik szerint széles spektrumban, jó barázdakövetéssel kellett rendelkeznie, ami azért is érdekes, mert az eredetiben egy halál egyszerű tű van. Ennek a hangszedőnek eleve több típusa létezik, de az egyik legkedveltebb alap is, amit különböző ismert cégek építenek át vagy építettnek maguknak. A legutolsó ilyen, amit láttam a Zu audio alumínium házas DL 103-asa volt, de az OJAS-nak is egy akril házas Denon DL 103 alapú a saját nevén futó hangszedője.
Az alap kifejezés teljesen valid a mi esetünkben, ugyanis a 72 audio a Denonból csak a belső tartalmat, annak is csak egy részét tartja meg, minden mást átépít. A hangszedőben egy line contact csiszolású ogura gyémánt ül a boron tűszárban. A tekercs és a generátor egy t-alakú alumínium házban kap helyet, amit aztán egy faburkolatba építenek be.
Amikor először hallottam, már akkor is megtetszett, pont ezt a semleges, tiszta és reális hangzást kerestem, nagyon hasonló hangkép volt a fülemben elmentve analógként. Az MC hangszedők univerzumában, főleg a magasabb szegmensben, külön világok vannak, mindegyiknek van egy sajátos hangzása – ez egyébként úgy általában a komolyabb high-endre is igaz. Nincs olyan, hogy etalon hangzás, etalon hangzás különböző értelmezései és olvasatai vannak. Ahány márka, cég és leginkább annak vezető fejlesztője, annyiféle értelmezés és annyiféle hangzáseszmény van. Így természetesen vannak sokkal részletesebb, tisztább, és persze vannak sokkal több mélyet, magasat megjelenítő hangszedők. Vannak nagyon feszes, katonás és vannak nagyon lágy, puha hangú hangszedők – mindehhez külön rajongói bázisok is társulnak.
A 72 Audio nem ilyen. Elengedett, de egységes. Zenei, de nem akar vezetni és nem akarja megmondani, hogy ez vagy amaz a lemez a jó, vagy éppen rossz. A zenére fókuszál. Jól tűri a rossz nyomásokat és nem lesz szántás, vagy fülsértő recsegés a bevezető barázdából. Még koszosan, egy milliméteres pormacskával is kihozza a lényeget a lemezekből. Pont ezt kedvelem benne a legjobban. Hogy nagyon egyben van a hangja, a zeneiségét, az áramlását, hogy magát a felvett anyagot helyezi előtérbe és nem a hifis csinnadrattára koncentrál, mint mondjuk sok más társa teszi ezt. Nem akar kitűnni a mezőnyből, de pont azzal tűnik ki, hogy ennyire egységes.

Nekem mindig is jobban bejöttek azok a termékek, ahol kerek és egységes egészet alkotott a hangkép, és nem arról szólt, hogy valamit villantson, hanem éppen ellenkezőleg, lehetőleg ne tegyen hozzá semmit a felvételhez – a zene dolgozzon a hallgatóért és ne a hifi. Itt nem volt olyan érzésem, mint az előfok esetében, hogy minden átformálódott és hártyák, függönyök bomlottak le, vagy, hogy
radikálisan rendezte át a hangképet, esetleg éppen a minőség ugrott volna az egekbe. Sokkal inkább volt ismerős a hangzáseszmény, már-már baráti viszonyba kerültünk, és mint egy régen nem látott ismerőst, úgy fogadtam. Az első hangok után inkább „végre” érzésem volt, mintsem hűha. Ez is egy fajta megérkezés, ha nem a legjobb.
Nyilván betudható ez annak, hogy a fülemben maradt még a show-on megismert és megszeretett hangzás, ami mostantól már elérhető és karnyújtásnyira került. Viszont az a karnyújtás sem volt teljesen egyszerű és/vagy sima. Amikor átvettem Zsolttol a munkahelyem budapesti irodája mellett egy műanyag dobozban a hangszedőt, kértem a már meglévő trafó mellé egy phono-t is, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni.

És itt jönnek a kellemetlen percek. Ugyanis szép dolog a komolyabb analóg, ezt már mindannyian tudjuk, viszont van nem kevés hátránya is. Az egyik az érzékenységük és a finomságuk, meg a mindezzel együtt járó óvatosság. Nem volt könnyű minden úgy összerakni, hogy elsőre hozza az elvárt eredményt. Eleve egy hangszedőt beszerelni úgy, hogy a hajszálvékony karkábelt ne szakítsd el, a miniatűr csavarokat beügyeskedni úgy, hogy az egész műveletre mindössze két segítséged van: a remegő kezed és egy aprócska imbusz kulcs, piszok nehéz. Szerintem mindenki átélte már ezt nem egyszer, aki valaha használt komolyabb analógot. Mint egy műtétnél, összekészíted a szükséges holmikat: beállítósablon, tűmérleg, beállítólemez, plusz remegő kezű nagyon óvatos mozdulatok – végül is egy több, mint ezer eurós hangszedőt próbálsz meg beügyeskedni egy kétszer két centis helyre, amit nem látni rendesen, elég egy rossz mozdulat és annyi az egésznek.
Az IQ 3-at könnyű volt kiszedni, viszont itt jött az első probléma: ennek a hangszedőnek sokkal vaskosabb a csatlakozója, mint a 72 Audiónak, így a saruk lötyögtek, folyton lecsúsztak, a kábelek összegabalyodtak, stb. Körülbelül a tizedik próbálkozásra sikerült úgy beszerelnem, hogy egyáltalán elkezdődhetett a beállítás. Közben kétszer leizzadtam és többször folyamodtam mélylevegőért, mint egy tolófájásos, éppen szülő nő.
Mikor nagy nehezen sikerült rendesen beállítani, és mindent összedugtam, a bekapcsolás után úgy gerjedt és zúgott minden, mint a Csernobili atomerőmű a robbanás előtt. El is keseredtem, holott Zsolt előre figyelmeztetett, hogy a cuccok érzékenyek a hálózatról érkező zavarokra. Hiába van egy elvileg szűrt elosztóm és minden kábel árnyékolt, aznapra feladtam. Másnap újult erővel és frissen elpepecseltem még a sarukkal, újra kiszereltem az egészet és minden ujjamat csuriba téve kattintottam a bekapcsológombra. Még maradt valamennyi brumm, a hangszórókból éppen hallhatóan susogott egy kis mélyfrekvenciás zavar. Aha, gondoltam, azért ez mindjárt más. Kicsit eligazgattam a kábelerdőt és igyekeztem a nagyméretű dobókockára hasonlító trafót és riaa-t úgy elhelyezni, hogy semmi ne szórja meg őket. Sok mozgásterem nem volt, de ami volt, azt kihasználtam. Aztán jött az újabb kapcsolás, mélylevegő és….semmi zaj. Ok. Akkor jöhet a cikk lényegi része.

Kezdjük egy tök mellékes dologgal: nekem bejön ez a minimál dizájn. Mind a riaa, mind a trafó tök egyforma, ami azért eggyel több pont a dizájn oltárán, mint amire egyáltalán vágyok. Még amikor a 47 Lab megjelent, valamikor a kétezres évek végén, a legsikeresebb – azóta sajnos megszűnt – Shigaraki szériájára hasonlítanak. Egyszerű, letisztult, sallangmentes. Egy hifi terméknek nem is kell több. Nekem legalábbis nem igényem a króm előlap meg a csiricsáré kinézet.
Annyit csaltam a „teszt” során – soha nem teszteltem semmit –, hogy a phono-t külön is meghallgattam, addig sem kellett kiszerelnem az IQ3-at, meg kíváncsi is voltam rá, hogy milyen önmagában. Viszont az IQ3-mal nem voltak barátságban. A kicsit mackós, de élénk hangzású hangszedő egyszerre még virgoncabb lett, de egy kicsit elcsúszott a balansz felfelé – a magasfrekvenciák dominálni kezdtek és átvették a vezető szerepet.

A hangszedő cserével és amikor bekerült a trafó, minden a helyére billent. Nagyon érződik, hogy egybe vannak tervezve. De ennél sokkal több is történt. Élet és lélek került a zenébe. Na ez már megint hasonlított az előfoknál előjött fílingre. Kelela Blue Light lemezén, amit a Blue Note-ba vettek fel, a bevezető darab előtti intróban Kelela hangja, az atmoszféra, a felcsendülő taps egyből megmutatta, hogy itt már teljesen másutt járunk, hogy ezt csak a jó analóg tudja. Egyből beszippant, egyből ott vagy a zenével, a megszólaló tér is azonnal átjön, a hangszerek lágy és reális hangja, hogy emberek játszanak rajtuk. A hang egyszerre nagyvonalú és bensőséges, ugyanakkor rettenetesen emberi, a digitális sarkok és élek nélküli igazi jó analóg hang. Ilyenkor érzem azt, hogy a legjobb reklám a hifinek, ha nincs reklám. Egyszerűen ülj le elé és élvezd.
Innen egyébként nagyon már nem csináltam semmit, ami hasonlított volna egy bármilyen tesztre. Mostanában egyre inkább abban az életfázisba csúszok bele, amikor a komolyabb zenékhez kerülök közelebb. Az elektronika is megmaradt, de lassan kezd visszaszorulni, egyre kevesebbszer kerül fel és az is megtörtént, hogy inkább valami csendesebb Schubert szonátára vágyok, mintsem valami zajos döngölésre.
Laurie Anderson: Amelia lemezét vettem elő, amiben Amelia Erhardt utolsó vállalását, hogy körbe repüli a Földet első női pilótaként, írta meg Anderson a csak rá jellemző, sajátos, hegedű, elektronika plusz a brno-i klasszikusok segítségével. Amikor ez a lemez megjelent, egész Európában csak két helyen lépett fel vele, az egyik itt volt Pozsonyban az itteni rádió nagytermében, a másik Brno-ban. Nem is hirdették sehol, én is csak azért láttam, mert az a két plakát a Dunaparton volt és nyáron oda járok futni. Volt tehát egy gyakorlati tapasztalat a hangzásról és a műről. De még így is egészen megdöbbentő volt az atmoszféra és az életszerűség, ami az alig harmincöt perces lemezről átjött.
A lemezborító tetszett meg a fiamnak először, így a házifeladat írása helyett Ő is odaült mellém a kanapéra. Nem elég idős még és nem is értette az egészet, a szimbólumokat és a metafórákat, noha a szöveget egészen jól kisilabizálta a borítóról. Mégis ott maradt velem végig és amikor véget ért, akkor csak rám nézett és annyit kérdezett: apa, meghalt? A történetet egyébként félig ismerte, mert van egy gyerekkönyvünk Kis pilóták néven, amiben Erhardt is benne van. Nem szóltam semmit, csak levettem a lemezt és annyit mondtam, hogy hallgassunk valami mást. Erre inkább visszaült a leckéje fölé, de láttam rajta, hogy tudja a választ. Na valami ilyesmi, teljesen magától értetődő dolog az egész hangzás. Napokig, sőt hetekig ment így a rendszer, és mivel nincs elég IC kábelem, nem is kötöttem vissza a DAC-ot, csak lemezt hallgattam. Ahogy kezdett bejáratódni a kombó, a riaa, a trafó és a hangszedő, úgy állt össze az egész. Én meg úgy lettem egyre elégedettebb. Ki is kerestem az összes régi lemezemet, a kedvenc Schnabelek-et, Anda Gézát, Ashkenazit, Fischer Annie-t, egészen a ma már ismeretlen Nonesuch-os nyomásokig. Esténként csak ezeket hallgattam és remekül szórakoztam. Nagyon sokat adnak ezek a lemezek lelkileg, teljesen lenyugszik az ember, hihetetlen és mámorító ezeknek a nagyszerű bejátszásoknak a hallgatása.
A végén úgy adtam vissza a phonót, hogy el is döntöttem, szerzek egy komolyabb csövest a trafó mellé – már Zsoltnak is van ilyenje a 72 Audio portfólióban, a tavalyi budapesti show-ra készült el vele. A kis ANT rendszerhez, amit nyáron használok, meg rendelek Tamástól egy mc előfokot. És így is lett.
