Címke: CD játszó
Mütyürt bírod? – Sparkler Audio
“Azon hifisták közé tartozom, akik nemcsak magát a zenét és annak hallgatását élvezik, de maguknak a készülékeknek a birtoklása és azok beszerzése is örömmel tölt el. A 47Laboratory márka már nagyon régen érdekelt. Követve az eseményeket figyeltem fel a 47Treasure-re mint a 47Laboratory készülékek KIT […]
Megosztás:
Mindennapi fétiseim
A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla.
Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett néhány cucc az újságból, még az egészen borzalmas retusálás és papírminőség ellenére is, de azt nem mondhatnám, hogy csak úgy nyüzsögtek körülöttem a valós hús-vér fém-üveg-műanyag-fa-papír hangkeltő eszközök. Akkoriban simán plátói alapon lelkesedtem, anyagi(asult) háttér nélkül. Aztán valahogy bedolgoztam magam ebbe a közegbe. (Az ábrándos tekintetű, fiúsan rövid frizurás alternatív-művészféle csajok közé viszont sose sikerült, talán mert nem tudtam rájönni, hol lehet azokat a csodásan gyűrött, kicsit répa fazonú, hanyagul eső pasztellszínű vászonnadrágokat kapni, amit az ilyen lányok fiúi hordtak akkoriban.) És jöttek az első nagyon-nagyon megkívánások. Ami rendben is lenne, hiszen így szóltak meg úgy szóltak, de nem erről volt szó. Hanem a vasról magáról. A tárgyról ott a polcon. Tudom, hülyeség, de elmagyarázom.
Nézzük az ARC-t.
Tessék csak megnézni a fenti képen ott a fekete sávban azokat a kétállású kapcsolókat! Jaj! Azokkal a barátságosan ellapított végekkel, a tökéletesen ujjbegyre simuló alakjukkal, a kellemesen hűvös valódi fémségükkel! Juj! Na és fenn azok az ellapított szélű többállású kapcsolók. Ó, az a finomság, ahogy kapcsolnak! Az a gondolat, hogy ez a forma kényelmesebb, mint a tök kerek gomb. Ó! A két ujj közé fogható ergonómia maga! Én tökéletesen a padlóra kerültem az első ARC-kapcsolgatásom során. Ez volt az első hifikészülék, amivel rendszeresen álmodtam. Őszintén szólva mind a mai napig nagyon szívesen tudnék magaménak egy ilyen előfokot ebből a korszakból. Hogy hallgatnám is-e? Mondjuk egy SP 15-tel vagy egy SP 9-cel tennék próbát, és jó élményeim voltak egy helyen a modern, Reference sorozatú erősítőkkel – viszont ott már nincs meg a szerelem. Miért? Tessék ide kattintani, ha valaki kíváncsi a világ legdurvább zöld LCD-kijelzőjének és régi hetvenesévek-beli tekerőgombok fura kombinációjára.
Vagy a Simon Yorke lemezjátszókat.
Már újságban is nagyon tetszettek. Az egyik angol magazinban írtak róluk, hogy egy kis vidéki műhelyben hogyan esztergályozza, csavarozza, forrasztja össze őket szigorú zen elvek szerint maga Simon Yorke. A mai napig előttem a kép, ahogy egy kis, pókhálós ablakon néz ki egy műhelyből maga az alkotó, miközben az evilági létet tagadó mosoly bujkál a szája szegletében. Aztán 2013-ban befejezte az ipart. Addig elkészített vagy 500 lemezjátszót. Egyet földet megmozgattam, hogy láthassak-hallhassak egyet. Aztán többet. A hangjukról csak annyit, hogy sokan a mai napig ilyenekre spórolnak, mások megpróbálják klónozni őket. Na és a látvány! Azok a finom felületek. Az a légies könnyedség. Az a magától értetődő harmónia! Tényleg, olyanok, mint egy zen kert, ami másodállásban lemezt játszik. Csak bámulni őket is boldogság a léleknek. A mai napig beleborzongok, és talán pont ezért borzongok bele abba is, hogy mindennap láthatok egy Soulines Kubrick lemezjátszót a hifiállványom tetején. Hasonló anyagok, felületek, légies megjelenés, rafináltan kidolgozott arányok. Nekem rokonok.
Vagy a Nagrákat.
Vagy a Stellavoxokat. Mindegy. Persze orsósmagnó-tudorok most hangosan felkiáltanak: hogy lenne mindegy? de most tényleg az. A tökéletes funkcionalitás maga. És mindez, ha kell, miniatűr méretben is. Egy klasszikus Nagrán minden kapcsoló, szalagvezető, műszer, csavarfej, felirat teljesen egyenértékű alkotóelem. Itt semmi sincs, ami az esztétika jegyében el lenne dugva, mégis elképesztően szép így együtt nekem.
Kézbe fogni, használni egyszerűen fenséges. A kicsik mint steampunk ékszerek tekernek és játszanak, a nagyok pedig örökélet meg egy nap robusztusságukkal egy elmúlt, talán jobb világ emlékkövei. És egy, legalábbis számomra tökéletes formatervezési katasztrófa alapjai. A Nagra ugyanis ma is él és virul, gyártja a drága és drágább hifielektronikákat. A formatervezők pedig úgy gondolták, vizuálisan rá kell erősíteni a múltra, aminek legjobb eszköze, hogy minden készülékre rá kell tenni a kivezérlésjelzőt meg az üzemmódváltót. Mindenre. Akkor is, ha semmiféle funkcionális előny nem származik belőle, akkor is, ha az eredményre leginkább illő kifejezés az, hogy kínos.
Vagy a Pioneer kék korszakának az orsós magnóit. Az erősítők, a kazettás magnó sem rossz, de egy 707-es vagy egy 909-es. És hogy miért kék korszak? Hát a mai szemmel is gyönyörűséges kék kijelző miatt. Az első és talán utolsó igazán szép kék kijelző miatt. Meg a mesésen klattyanó gombok miatt. Meg a felületkezelés miatt. Sajnos ez az időszak már elmúlt, de azért a Pioneer még ma is tudja, mitől döglik a légy, és időnként előállnak olyan csodás szerkezetekkel, mint az U-05 D/A átalakító és fejhallgató-erősítő.
Aztán a 47 Labs Flatfisht és rokonait.
A japán háziipar gyöngyszeme. Volt szerencsém a vámról érkező első darabot kicsomagolnom egy budapesti hájendsón. Komolyan, mint a Top Secretben a 220 voltba dugott 110 voltos Anal Intruder – alig lehetett az arcomról letörölni a vigyort. Mi van ebben az alulméretezett cipősdobozban? CD-játszó? Ne már, és hol? És a többi része? Hogy egy táp van még hozzá, és ennyi? Hogy ez így már készen van?! Nézd már, az a négy kapcsolócska az összes kezelőszerv? Hogy teszem rá a CD-t? Tényleg, rá arra a műanyag pöcökre és utána kézzel kell lefogatnom? Aha, de rossz, nem kezdi a lejátszást. Hogy mi, előbb egy külön gombbal ki kell olvastatni a lemezinfót, amit a világ összes többi CD-játszója magától csinál? Hát höhöhö… Nekem a Flatfish a cukiság és az egyszemélyes házi gyártás profizmusának a tökéletes ötvözete. Az benne a jó, a kifinomult, ami kell, a többi meg működik. A kis tesó, a Shigaraki is nagyon ilyen. A mágnes, ahogy felcuppan CD-t rögzíteni. A TOC gomb, ami nélkül nem indul a lejátszás. A szabadon pörgő CD-lemez hangja. 47 Labs, így szeretlek én.
Viszont van ellenpólus is. Tárgyak, amikbe a fél hifi világ szerelmes, de nem értem, miért. Például a modern McIntosh. Itt is az a rohadt retró érzés vezeti a tervezők kezét, mert az a nagy kéken világítós műszerek meg tekerőgombok, meg mittudom én, mi van még a stíluskönyvben leírva, na de mi a mentség erre a lemezjátszóra?
Komolyan, mint egy fiók egy McIntosh szekrényből, és ha már itt van, hát valahogy becsavaroztak egy lemezjátszóhoz valót, és hogy minden tuti legyen, kapott még zöld világítást is a tányér. Hát fúj. Vagy nincs igazam? 🙂
Megosztás:
Növekmény – Heed 2.3 D/A kártya
Megérkezett. A lényeg a képen, igen, ez az új HEED D/A kártya a V2.3. Zsolt annyit mondott róla, hogy nem mond róla semmit. Én meg, miután betettem az előd helyére és öt perce hallgattam, azt írtam neki, hogy tud valamit ez a kártya.
Megosztás:
Tök úriember
Már a hifi sem a régi, már egy rendeset összeveszni sem lehet. Tessék, tegnap megírtam a Micromegáról, hogy tök jó lett volna nekem valamikor húsz éve, a tulaja meg jól megírta, hogy neki meg miért tök jó most. Az a szörnyű igazság, hogy mindkettőnknek tök […]
Megosztás:
Plexiálom – Micromega Duo.CD 3 CD futómű
Jujuj! Bekerültem a Nagy Hifi Hű-Meg-He erdejébe.
Na jó, nyugi. Azért nem teljesen ismeretlen ez a hely, jártam, sőt éltem-éldegéltem is itt, csak akkor nem így, hirtelen egy varázsütésre, egy plexilap záródására kerültem ide, hanem szépen apránként. Most viszont ez a Micromega CD futómű hirtelen visszaröpített vagy két évtizedet.
Micromega Duo CD
Akkor úgy gondoltam, hogy a hifizés abból áll, hogy egy nekünk tetsző kis univerzumot építünk, amiben a kedvenc zenéink szólnak. Én egy nagyon-nagyon levegős, melegbarna, a hangszórók vonala mögé épülő főszínpadot akartam, de úgy, hogy a hangélvezet azért belengje az egész szobát. A mélyek öleljenek körbe lágyan, de kontúrosan, a magasak csilloghatnak, de sose szúrjanak, ja és és a legszarabb metál lemezeim meg a Dire Straits is így szóljon, meg a könyvtárból turkált Bartók összkiadás Zenéjének kedvenc három perce.
Elég ügyesen lépkedtem előre a kitűzött cél felé, a Marantz hangboboz meg az erősítő jó partner volt, a legnagyobb gondot az okozta, hogy a Rega Planarból kiszedjem a belső barázda torzítást az Iron Maiden koncertlemezen. Közben persze tájékozódtam a hifi aktuális állásáról, Hifi Magazint már megjelenése napján kiolvasva csusszant a zenehallgató kanapé mellé, minden hifi kiállítás alaposan végignézve és tudálékosan megszakértve, na és hajnalokig nyúló fülelések a haveroknál. Közben meg álmodozás, micsoda zenegépezeteket vennék, ha tehetném.
Például ilyen Micromegát. Ezt a minden kortársától különböző, minden porcikájából a csúcstechnológiát sugárzó méregdrága csodamasinát. Az, hogy két dobozba van szétszedve a CD játszó, önmagában rettentő dekadens és úrias dolog volt 1991-ben. Akkor még hol voltak a filléres kínai D/A konverterek, hol volt az Ebay, ahonnan boldog-boldogtalan rendelhet ilyet, hol volt még az internet… Tessék csak elolvasni a Hifi Magazin tesztjét, abból minden fontos dolog kiderül, én meg majd utána mesélek tovább.
Meridian 200/203
Micromega Duo CD/BS
Egyet mondunk, kettő lesz belőle: szedjük ki a lemezjátszóból az
elektronikát, és akkor egy doboz helyett kettőt lehet eladni. Nincs is
ebben semmi újdonság.
Legfeljebb annyi, hogy most már nem a hagyományos
LP-lemezforgatóból "építjük ki" a RIAA-korrektort (ahogyan ezt a sok
évtizedes hifi-gyakorlat diktálja), hanem az ezüstlemez-játszóból a
Digitális/Analóg átalakítót. Manipulációnknak mindkét esetben ugyanaz
a lényege: jobb és egyúttal drágább készülékekhez jutunk.
Hogy miért drágább a külön futómű/DAC, azt könnyű megérteni. Hogy
miért jobb - arra nézve az elektroakusztika pillanatnyilag nemigen
kínál magyarázatot. A mi pórias észjárásunk azt mondatja velünk, hogy:
egyszerűen csak nagyobb a felhajtás, tehát a gyárak jobban
odafigyelnek, következésképpen precízebb készülékeket produkálnak.
Tény, hogy a különépített CD-futóművek és Digitális/Analóg átalakítók
- minden elmélettel DAColva - valóban szebben zenélnek, mint a
szimpla, egydobozos CD-játszók. A következő lépés értelemszerűen az,
hogy a mechanikát és az elektronikát is tovább trancsírozzák, kiemelik
belőlük a tápegységet, meg még amit csak lehet (már láttunk rá néhány
példát), és akkor a két dobozból rögvest négy-öt is lesz. Dehát a jó
öreg analóg lemezjátszóval is ez történt, ma már alig győzzük
összeszámlálni a különféle rész-egységeit: futómű, tápegység,
RIAA-korrektor, tápegység, head-amp, tápegység... A digitális
lemezjátszó is még sok szép átalakuláson mehet keresztül, csak várjuk
ki a végét.
Egyelőre azonban maradjunk meg a két doboznál, vagyis a
futómű/DAC-nál. Ilyen különleges ezüstlemezjátszóval köthetünk most
ismeretséget, éspedig nem is egy készlettel, hanem mindjárt kettővel,
a brit Meridian 200/203-mal és a gall Micromega Duo CD/BS-sel. Mindkét
készlet ára meghaladja a 200 ezer forintot. Ennyi pénzt kiadni csaknem
istenkáromlással ér fel, dehát léteznek már sokkal drágább készülékek
is. Érdekes, hogy mindkettőnek 1-bites (BitStream) az átalakítója.
Hogy miért kértünk kölcsön egyszerre kettőt? (Éspedig: a
Zebraudiotól, illetve a DATATEAMtől - köszönet érte! ) Nos, nem azért,
hogy összeugrasszuk őket (mármint a készülékeket), noha bennünket is
érdekel, hogy melyik a jobb, melyik a szebb, melyik az előnyösebb
vétel stb. Csakhát ezek a High End produktumok fránya jószágok ám,
olyanok, mint a hangszerek, szépen szólnak, csak másféleképpen szólnak
szépen, ízlés dolga, ki melyikre szavaz. Ha már egy Linn és egy Roksan
között sem tudtunk választani, akkor aligha mi leszünk azok, akik
eldöntik az egyaránt jóhírű Meridian és Micromega párviadalát. Mi az
egész "mérkőzésből" azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy megismerjük a
két, egyaránt jónevű gyártmány hangképét, és ennek nyomán felmérjük,
mire képes a CD-technika 1991-ben.
Utószó az előszóhoz: csak bámulni tudjuk a fene nagy eszünket,
hogy mennyire ráhibáztunk a CD-játszók ártendenciájára. Kezdetben, úgy
1983 körül mindenki azzal bíztatott bennünket, hogy nyugalom, a
CD-készülékek most még drágák, de lesznek majd sokkal olcsóbbak is. Mi
rögtön hozzátettük: "...és sokkal drágábbak is!" Quod erat
demonstrandum, avagy magyarul: így nyerjük meg a lottófőnyereményt is.
Micromega Duo CD/BS
A Micromegákról gyakran olvassuk, hogy ezek a legkevésbé cédés
hangú CD-játszók. Nos, ez a gép a kinézetére is a legkevésbé cédés.
Fel-lehajtható plexitetejével úgy néz ki, mint egy kicsire sikeredett,
de egyébként szokványos lemezjátszó. "CD" a futómű típusjele, "BS"
(BitStream!) pedig az átalakítóé.
A futómű
Szó ami szó, elegáns jószág. Praktikusnak annál kevésbé praktikus.
A vastag, nehéz plexitetőt kézzel kell megmozgatni,
hátratámasztani-előrehajtani, ehhez körülbelül 2 (két) kézre van
szükség, a harmadik kezünkkel a CD-t tesszük rá a csupasz
motortárcsára, a negyedikkel a leszorítókorongot tesszük a tetejébe.
Ez idáig rendben is volna, ha közben nem maradna fedetlenül a
kiolvasófej himbája, körülötte nyílással, amelyen keresztül rá lehet
látni a mechanika-működtető áramkörre - a Jóisten óvjon meg bennünket,
hogy véletlenül beleejtsünk valamit a lyukba, az sokba kerülhet.
Az előlapon egyetlen sorban helyezkednek el a kezelőszervek,
(köztük a hálózati kapcsoló), valamint a kijelző. Hogy ne lehessen
könnyen hozzájuk férni, a tervezők csinos kis mélyedésben helyezték el
az egész klaviatúrát, a gombok teljesen egyformák, nem is emelkednek
ki - az egyszerű számológépek tasztatúrájára emlékeztetnek. Persze,
könnyen járnak, mert jóminőségű mikrokapcsoló van mögöttük. De ahhoz,
hogy a feliratukat elolvashassuk, úgyszólván az asztalra kell hasalni,
előrefelé mutató mozdulatokkal böködve a gombokat. Az egyszerűség szép
dolog, de a Micromegához képest még a Meridian is valóságos ergonómiai
remekmű.
A gomboknak különben ez a sorrendje: ki/bekapcsoló (most a sort
megszakítva két zöld LED és a kijelző következik), majd a kijelző
időváltó gombja, aztán Programozás (a programhelyek száma 20),
Léptetés hátra, Gyorskeresés hátra, Szünet, Gyorskeresés előre,
Léptetés előre, Stop, Lejátszás, Ismétlés. A két LED közül, amelyeket
említettünk, az egyik a plexitető helyzetéről tudósít (jelzi, ha nincs
lehajtva), a másik pedig az esetleges hibákról (ERROR). A Szünet és az
Ismétlés funkciót szintén egy-egy LED indikálja. A kijelző igen
egyszerű: vagy a műsoridőt mutatja, vagy a műsorrész számát.
A kézhezálló kis távvezérlővel minden funkciót működtetni lehet.
Az átalakító
Ez is fölöttébb elegáns. Karcsú, hosszúkás, grafitszínű négyzetes
hasáb, szobadísznek is elmenne. Előlapján két nyomógomb, középütt
két-két LED. Az egyik kapcsolóval a bemenetek között választhatunk.
(optikai bemenet: piros fény, koaxiális: zöld fény), a másikkal a
kimeneti jel abszolút polaritását változtathatjuk. Érdekes, hogy
bekapcsoláskor a készülék mindig a fordított fázissal "ébred fel"
(piros fény), át kell kapcsolni zöldre, akkor általában tényleg jobban
szól.
A hátoldalon hálózati kapcsoló, optikai és közvetlen digitális
bemenet, valamint a hangfrekvenciás kimenet. Az RCA hüvelyek mind
aranyozva vannak. A készülékhez optikai és koaxiális csatlakozókábelt
mellékelnek.
Felépítésük
A Meridiannál azon sopánkodtunk, hogy nem a kellő rajzot kaptuk.
Hogy ez ne fordulhasson elő, a Micromegától semmiféle rajzot nem
kaptunk, a Datateam szívós közbenjárására sem.
A készüléket mindenesetre kibontottuk, és egy igencsak eredeti
mechanikát találtunk benne. A meghajtómotor és a kiolvasófej ugyan a
Philipsé, de itt egy szépen megmunkált, robusztus alumínium öntvényen
helyezkednek el. Még egyszer hangsúlyozzuk: nagyon szép munka! Ez a
váz hordozza a motor és a kiolvasófej vezérléséhez szükséges áramköri
lapot is.
A mechanika három bakon áll. Két ponton gumiszerű ágy tartja, a
harmadik ponton pedig egy jókora csapágygolyó. A golyónak van ugyan
fészke, de meg tud emelkedni rajta. Ez azért hasznos, mert
szállításkor, amikor az öntvényt csavarokkal kell rögzíteni alulról, a
becsavarás pillanatában a váz kissé megemelkedik - és ebben a fázisban
a golyó hajlamos rá, hogy elszabaduljon, és ide-oda guruljon a gép
belsejében. Ilyenkor ki kell bontani a készüléket, és megkeresni a
golyót az áramköri lapok alatt. Mi is több kellemes negyedórát
töltöttünk a golyó utáni hajszával.
A futóműben még két panelt találunk. Az egyik az előlapra van
felszerelve, ez hordozza a kijelzőt és az azt működtető áramkört, a
kapcsolókat és azok áramköreit. Egy nagyobb, de szinte üres panel a
digitális részt tartalmazza. Gyakorlatilag semmit sem tudtunk
kideríteni róla.
A D/A konverter (ha kihúzzuk a dobozából) egyetlen hosszú, keskeny
áramköri lap, amelynek hátoldalán egy fémlapra van felerősítve a
toroid kivitelű transzformátor. A panel magába foglalja a tápegység 5
egyenirányító-egységét, az utánuk következő 8 darab IC-s stabilizátort
és a tulajdonképpeni digitális/analóg áramköröket. Meglepő, de itt nem
Philips IC-ket találunk, hanem Yamaha, Motorola, RCA és TI
gyártmányokat. Ezeken kívül 23 tranzisztort számoltunk össze,
valószínűleg ezek erősítik az analóg jelet, és ezek képezik a
szűrőket.
Az igen szűkszavú kezelési útmutatóban kitérnek rá, hogy a DAC
bonyolult stabilizátorokkal rendelkezik; hogy a hangfrekvenciás
fokozatot hagyományos bipoláris technikával építették meg,
visszacsatolás nélkül, tisztán "A" osztályú rendszerben; és hogy a
kimeneti impedancia igen alacsony.
Méréseinkhez
Hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk: a kimeneti impedancia
tényleg rendkívül csekély. Erre az elektronikára még a Meridiannál is
jobban vonatkozik, hogy egyetlen potméterrel közvetlenül a
teljesítményerősítőre csatlakozhatunk vele. Nagyon hasznos
tulajdonság! A kimeneti feszültség is rendben van.
A linearitásra vonatkozó megjegyzéseink is ugyanazok, mint a
Meridiannál: a zaj ugyan magasabb, de a jelalak hűségesebb, mint a
sokbites rendszerekben.
A frekvenciaátviteli sáv azonban már nem annyira szép, mint
vártuk. A jellege ugyanaz, mint a Meridiané, de a görbe már 15kHz
körül esni kezd, és valamelyest kilép a ±0,2dB-s tűrésmezőből. Nem
mintha ez olyan veszélyes dolog volna, dehát itt igen drága
készülékről van szó, elvárjuk, hogy a specifikáció szentírás legyen.
Hasonlóképpen: bajaink vannak a jel-idegenfeszültség aránnyal. A két
csatorna között durva (jó 10dB-s) különbség mérhető, még Stop
üzemmódban is! Ez nem a rendszer lényegéből következik, feltehetőleg
az analóg áramkörök valamelyik aktív (vagy passzív?) eleme okozza. Az
ebből fakadó hiba több más paraméterre is kihat. Megintcsak azt
mondjuk: a dolog nem veszélyes - csak illetlen.
Az áthallási csillapítás megfelelő.
A torzítások (harmonikus és intermodulációs) igen alacsonyak, bár
itt-ott kötözködni lehetne, hogy valóban teljesítik-e a specifikációt.
A négyszögjel- és impulzusfotók rendben vannak. A hibajavító
rendszer megfelelően működik, a hozzáférési idő egy kicsivel rövidebb
az átlagosnál.
Összegezve: reméljük, hogy a bal csatorna magasabb zaja (és
minden, ami ezzel jár) csupán egyedi hibára vezethető vissza.
Szó ami szó, elegáns jószág. Praktikusnak annál kevésbé praktikus.
A vastag, nehéz plexitetőt kézzel kell megmozgatni,
hátratámasztani-előrehajtani, ehhez körülbelül 2 (két) kézre van
szükség, a harmadik kezünkkel a CD-t tesszük rá a csupasz
motortárcsára, a negyedikkel a leszorítókorongot tesszük a tetejébe.
Ez idáig rendben is volna, ha közben nem maradna fedetlenül a
kiolvasófej himbája, körülötte nyílással, amelyen keresztül rá lehet
látni a mechanika-működtető áramkörre - a Jóisten óvjon meg bennünket,
hogy véletlenül beleejtsünk valamit a lyukba, az sokba kerülhet.
Az előlapon egyetlen sorban helyezkednek el a kezelőszervek,
(köztük a hálózati kapcsoló), valamint a kijelző. Hogy ne lehessen
könnyen hozzájuk férni, a tervezők csinos kis mélyedésben helyezték el
az egész klaviatúrát, a gombok teljesen egyformák, nem is emelkednek
ki - az egyszerű számológépek tasztatúrájára emlékeztetnek. Persze,
könnyen járnak, mert jóminőségű mikrokapcsoló van mögöttük. De ahhoz,
hogy a feliratukat elolvashassuk, úgyszólván az asztalra kell hasalni,
előrefelé mutató mozdulatokkal böködve a gombokat. Az egyszerűség szép
dolog, de a Micromegához képest még a Meridian is valóságos ergonómiai
remekmű.
A gomboknak különben ez a sorrendje: ki/bekapcsoló (most a sort
megszakítva két zöld LED és a kijelző következik), majd a kijelző
időváltó gombja, aztán Programozás (a programhelyek száma 20),
Léptetés hátra, Gyorskeresés hátra, Szünet, Gyorskeresés előre,
Léptetés előre, Stop, Lejátszás, Ismétlés. A két LED közül, amelyeket
említettünk, az egyik a plexitető helyzetéről tudósít (jelzi, ha nincs
lehajtva), a másik pedig az esetleges hibákról (ERROR). A Szünet és az
Ismétlés funkciót szintén egy-egy LED indikálja. A kijelző igen
egyszerű: vagy a műsoridőt mutatja, vagy a műsorrész számát.
A kézhezálló kis távvezérlővel minden funkciót működtetni lehet.
Ez is fölöttébb elegáns. Karcsú, hosszúkás, grafitszínű négyzetes
hasáb, szobadísznek is elmenne. Előlapján két nyomógomb, középütt
két-két LED. Az egyik kapcsolóval a bemenetek között választhatunk.
(optikai bemenet: piros fény, koaxiális: zöld fény), a másikkal a
kimeneti jel abszolút polaritását változtathatjuk. Érdekes, hogy
bekapcsoláskor a készülék mindig a fordított fázissal "ébred fel"
(piros fény), át kell kapcsolni zöldre, akkor általában tényleg jobban
szól.
A hátoldalon hálózati kapcsoló, optikai és közvetlen digitális
bemenet, valamint a hangfrekvenciás kimenet. Az RCA hüvelyek mind
aranyozva vannak. A készülékhez optikai és koaxiális csatlakozókábelt
mellékelnek.
A futóműben még két panelt találunk. Az egyik az előlapra van
felszerelve, ez hordozza a kijelzőt és az azt működtető áramkört, a
kapcsolókat és azok áramköreit. Egy nagyobb, de szinte üres panel a
digitális részt tartalmazza. Gyakorlatilag semmit sem tudtunk
kideríteni róla.
A D/A konverter (ha kihúzzuk a dobozából) egyetlen hosszú, keskeny
áramköri lap, amelynek hátoldalán egy fémlapra van felerősítve a
toroid kivitelű transzformátor. A panel magába foglalja a tápegység 5
egyenirányító-egységét, az utánuk következő 8 darab IC-s stabilizátort
és a tulajdonképpeni digitális/analóg áramköröket. Meglepő, de itt nem
Philips IC-ket találunk, hanem Yamaha, Motorola, RCA és TI
gyártmányokat. Ezeken kívül 23 tranzisztort számoltunk össze,
valószínűleg ezek erősítik az analóg jelet, és ezek képezik a
szűrőket.
Az igen szűkszavú kezelési útmutatóban kitérnek rá, hogy a DAC
bonyolult stabilizátorokkal rendelkezik; hogy a hangfrekvenciás
fokozatot hagyományos bipoláris technikával építették meg,
visszacsatolás nélkül, tisztán "A" osztályú rendszerben; és hogy a
kimeneti impedancia igen alacsony.
Szeánsz
Melyikkel is kezdjük? Úgy döntöttünk: mindkettővel. A két
futóművet azonos asztalkákra raktuk, melléjük odatettük a saját
átalakítójukat, és zeneszámonként váltogatva kapcsoltuk őket az
erősítőre - hadd DAColjanak egymással.
Nem, nem azért, hogy párviadalt provokáljunk közöttük. Tudjuk,
hogy amikor átlépjük egy Bizonyos Kategória határát (és most jócskán
átléptük), akkor egyszeriben más megvilágításba kerülnek a dolgok.
Csak nagyon hosszadalmas kínlódás árán lehet felelősséggel dönteni két
"ász" között - márpedig amiket most a kezünkben tartunk, azok tényleg
ennyire magasértékű kártyák. (Folytatva e hasonlatot, a kétszerte
drágább Meridian 600-as kombó és a háromszorta drágább Micromega Trio
legalább is aduászok volnának. Törhetjük a fejünket, milyen
kártyalapnak nevezzük akkor a Wadiát és a Thetát. Dzsolidzsókernek?)
Ízlés dolga, ki melyiket választja két autentikus hangkép közül,
márpedig annyit előrebocsáthatunk, hogy mindkét CD-játszónak a
hangképe szerintünk is autentikus, azaz hiteles, öntörvényű,
méltánylandó. A Linn Sondek és a Roksan lemezjátszó tesztje már
megtanított bennünket arra az igazságra, hogy az alma nem feltétlenül
jobb almának, mint a körte körtének. Mi elsősorban arra voltunk
kíváncsiak, mire képes a CD-technika ma, bevezetése után 8 évvel,
kétszázezer forintért, az alapgépek árának tízszereséért. Persze,
játéknak sem utolsó dolog megismerni e kifinomult hangszerek zenei
világát, felfedezni erényeiket, kimutatni hibáikat.
A tesztműsor ugyanaz volt, mint az olcsóbb gépek szeánszán (lásd
majd a tesztrovatban), tehát az Opus3 demólemez, a Carmenből a nyitány
és a gyermekkórus, popzenének Trini Lopez slágerszáma, továbbá
Beethoven egyik zongoraversenye és a Rigolettóból egy tenorária. A
hangsugárzó a JMlab OLymp volt, az erősítő az Audio Innovations Series
500.
I. Meridian Kontra Micromega
Meridian 200/203, Nagyon jó. Erőteljes mélyek, pregnáns közepek.
Egyre jobbnak hallom ugyanazokat a felvételeket. Végre megvannak a
magashangok, amik a CD-ről mindig hiányoztak. Ez a hangkép
sztereóbbnak tűnik, de picit mattabb. Az ének komorabb, lassabb. A
basszus erőteljesebb. Az operán lendületes mélyek, kár, hogy az
erősítő nem győzi szusszal. Ezzel együtt, inkább a másikra szavazok. *
Nekem egyre inkább a Meridian tetszik. (Noha mind a kettő klasszis,
ezekről valóban megszólalnak a magashangok is!) A basszus azonban
mindenképpen a Meridianon jobb, ezáltal tisztábban ki tudom venni a
hangszerek testét, és a zenekarnak is jobb a tartása. A taps magasabb,
csengőbb. Kulturáltabb. Életszerűbb. A színpadot jobban látom (habár a
másiknak is igen jó a színpada). A tér, a levegő itt több. A tenorhang
mögött a hangszereket is hallom. * Hasonló a véleményem. Kezdetben a
Micromega tetszett jobban, később átpártoltam a Meridianhoz. Jobb a
tere és "dögösebben" szól. * Én az ellenkező irányban mozogtam,
először megnyert a Meridian lendülete, élénksége, egészséges
hangkaraktere, nyíltsága. De úgy érzem, néhol kissé üresen szól, nincs
elég súlya. Operán hiányolom a Linn-féle "basszusjátszó képességet".
Egyébként szép tiszta hang, csak a legteteje rezeg be, ott néha
csörömpöl. De még a vonósai is szépen szólnak. (Néhol azért egy kicsit
harsányak.) Nagyvonalú, sok minden megszólal rajta, a zongorája
kitűnő, de a hangkép teteje nem elég finom. A hallgathatóságával még
mindig nem vagyok kibékülve. Még mindig CD-játszó, mégha jobb is, mint
amiket eddig hallgattunk.
Micromega Duo. Mégis inkább hozzá húzok. Szebb, világosabb
magasak, a Rigoletto félelmetesen jól szól. A mélye azonban kevesebb.
Popzenén szuper! Cseng-bong, végre magashangokat hallok a CD-ről is.
Carmen nyílt, finom magasak, a mélyeket megint keveslem, * Ez is
kitűnő, nem találok benne hibákat. * A Micromegáé nagyon ismerős
hangkép, a régi analóg felvételekre emlékeztet. Nagyon jó. Később
azonban hiányérzetem támad, nem tudom megfogalmazni, miért. A magasait
keménynek érzem. Sokkal több hibát kihoz, néha torzításszerűen, amit a
Meridianon nem hallottam. A magasai szépek, a fúvósokon sok részletet
lehet kivenni, és egy ideig ez a gép tetszett jobban. A két hangkép
egyébként erősen eltér, nem lehet összecserélni őket. * Nagyon puha,
analógos hangkép. A tranziensek nem elég gyorsak, le vannak kerekítve,
de nagyon kellemesek. Ahol a Meridian csörög, ott ő inkább egy kicsit
lenyeli, legömbölyíti a felső sávot, emiatt tovább is megy, viszont
nem annyira analítikus. Szóval, adva van egy hiba, amelyet egyikük sem
tud tökéletesen kiküszöbölni, csak más-más módon kezelik. A
Micromegának a basszustartománya is analógosabb (nem a legmélye,
inkább a felső basszusa). Tömörebb hangkép, kissé ködös, a
durvaságokat elretusálja. Jól hallgatható, s végülis ez az, amiért
mellette döntök.
A szavazatarány 2:2, (habár a Meridianra adott voksok valamivel
határozottabbak voltak). Érdekes, most nem érvényesült a
frakciófegyelem, amennyiben társaságunk komoly-, illetve
könnyűzenekedvelő tagjai nem különültek el: "keresztbe szavaztak". A
két CD-játszó között tehát nem a műfajok döntenek, nem az, hogy ki
milyen fajta zenét szeret. Másutt rejlik a különbség.
Egyhangúlag megjósoltuk: ezek a CD-játszók egészen biztosan sokkal
jobbak, mint etalonunk, a Pioneer PD-91-nél. Lássuk, tényleg így
van-e.
II. Meridian Kontra Pioneer
Miután a Meridian és a Micromega "kombója" egyenértékű,
elegendőnek láttuk, ha csak egyiküket állítjuk szembe a Pioneer
PD-91-gyel. Különben nagyon elhúzódott volna a szeánsz, márpedig az
ember koncentrációs képessége egy idő után összeomlik. A DACos
futóműveket ebben a menetben csak a Meridian képviselte. Azért
döntöttünk mellette, mert szokványosabb(!) a hangja. A Micromega
sajátos, analógos jellege némiképp eltér az általunk ismert
CD-hangtól, és ezzel túlságosan magára vonja a figyelmet, az ember
túlságosan is a karakterkülönbségre koncentrál, s könnyen fül elöl
téveszti a minőség egyéb összetevőit. A Meridian tónusa kevésbé
szokatlan, könnyebben össze lehet vetni a többi CD-játszó hangjával.
Meridian 200/203. Sokkal jobb! Felüdülés hallgatni. Minden
paraméterében felülmúlja a Pioneert! * Egyből meghallani, hogy drágább
rendszer. Nagy differencia dinamikában, finomságokban, sávszélességben
- mindenben! * Részletezőbb, levegősebb, a hangszerei elkülönülnek.
Nyugodtabb. Elegánsan könnyed. * Vidámabb (holott nekem az előbb, a
Micromega ellenében még kissé komornak hatott!). Megfogottabb. A
magasai finomabbak. Tipikusan úgy szól, mint a Pioneer az alapgépekhez
képest. A tér széjjel nyílik, minden irányban. Nem annyira durva.
Nagyvonalúbb. Lágy. A tenor hangja csak úgy röpdös a levegőben - és
sehol sem bántó.
Pioneer PD-91. Már első megszólalásakor éreztem, hogy ez nem
ugyanaz, mint amit eddig hallgattunk. Nyers, a magasa kapar, nem cseng
ki, a mélye kevesebb. A Rigoletto tenorja matt, erőlködik. * Az egész
dinamikatartomány összeomlik. A magasai szúrósak. A finom részletek
elvesznek. Nem elegáns. * Főleg élénkségben és nyitottságban marad el
a másik mögött. A vonósai sem jók. A zene sokat veszít a szépségéből.
* Zavarosabb, leragadósabb. A sávja szűkebb. Nem elég nagyvonalú.
Kissé göröngyösen szól (ki hitte volna). MM hangszedő az MC után.
Lassabb. Túl direkt. Közeltéri. Nem annyira színes, mint a másik. A
tenor túlságosan betölti a színpadot, eltakarja a zenekart, aztán,
amikor elhallgat, amazok egyszercsak beszaladnak. A hegedűk durvák, az
fff tolakszik.
Van egy jó hírünk meg egy rossz hírünk. (Előbb a rosszat kell
elmondani, ugye.) Hát szóval: jelenleg, a CD nyolcadik évében az
alapfokú CD-játszók már éppúgy elmaradnak a DACos futóművektől, mint
ahogy a tojáshéj-lemezjátszók is elmaradnak a Linnektől és a
Roksanoktól. Az Olvasót aligha fogja vígasztalni, hogy egy kicsit mi
is le vagyunk hangolva, miután rájöttünk, hogy még a mi nívós
etalonunk sem produkál többet, mint a lemezjátszók hierarchiájában egy
közép-Thorens vagy egy Rega.
A jó hír, legalábbis számunkra, az a felismerés, hogy a
CD-technika bizony fejlődőképes. Amit mi itt és most hallottunk, az
egyszer még sok ember számára hozzáférhető lesz, józanabb áron.
III. Cserebere
Az ember kíváncsi lény, a hifista kíváncsi ember - persze, hogy
érdekelt bennünket, hogyan is szólhatnak a futóművek/DAC-ok, ha
keresztbe cseréljük őket. Vajon minden további nélkül kompatibilisek
egymással? Vagy pedig a házasságuk nem véletlenszerű, hanem igenis az
égben köttetett, és a futóműveket csak ásó-kapa-nagyharang
választhatja el a hozzájuk rendelt D/A átalakítótól? (Hogy követni
lehessen a játékot, szögezzük le, hogy a kombókat mindig a futómű
márkanevével jelöljük. Meridianon tehát itt most a 200-as futómű
értendő, a Duo BS konverterrel párosítva.)
Mellesleg, a cserebere folytán az árkategóriákat is jócskán
összezavartuk, ugyanis az egyik cégnek jóval drágább a futóműve, a
másiknak meg az átalakítója. A Meridian futómű a Duo konverterével
kötött házasság után már "csak" 175 ezer forintba kerül, a
Micromega-gépezet viszont a Meridian DAC-cal már felmegy 250 ezerre.
(A különbségükből kijön egy komplett hifi-berendezés.)
Lehet, hogy ekkor már egy kicsit fáradtak voltunk, tény, hogy
ahányan voltunk, annyi felé beszéltünk. Volt, aki szerint mind a két
gépnek jót tett a csere, a Meridian finomabb lett, a Micromega
nyitottabb. Mások szerint a Meridiannak használt a dolog, a
Micromegának ártott (vagy fordítva). Még az a racionális érv is
elhangzott, hogy értelemszerűen az a kombó a jobbik - amelyik többe
kerül. A Szerkesztő itt eléggé el nem ítélhető módon magának tartja
fenn az utolsó szó jogát, miszerint a csereberével egyik gép sem járt
igazán jól, s bár a muzikalitásuk megmaradt, mindkettő inkább
veszített az erényeiből: a Meridiannak kissé alábbhagyott a lendülete,
a Micromega pedig már nem szólt annyira analógosan. Monogám
készülékek, ragaszkodnak a párjukhoz. Ők nem egyetlen forró éjszaka
után házasodtak össze, nászukat hosszú jegyesség előzte meg.
Egyvalamiben azért mégis megegyeztünk, és ez váratlan. (Nem az
váratlan, hogy egyetértettünk, hanem hogy miben értettünk egyet.)
A 200/203, illetve a Duo CD/BS meglehetősen eltérően szól. Amikor
a két kombót összekeverjük, a különbség valamelyest csökken, de
korántsem oltódik ki. Tehát akkor melyik fődarab a hangkarakter
letéteményese? Melyik tartja meg inkább a Meridian, illetve a
Micromega jellegzetes tónusát: a futómű (az idegen DAC-cal), avagy a
DAC (az idegen futóművel)? Bármennyire meglepő: elsősorban a futómű
az, amelyiknek "hangja van"! Több múlik rajta, mint az átalakítón!
Pedig, mint tudjuk, a CD-transzport tulajdonképpen semmit sem
csinál. Akárcsak a hagyományos lemezjátszó-futómű, amelytől a 70-es
évek közepéig éppen csak azt várták el, hogy ne dübörögjön, s hogy ne
nyávogjon. Egyéb hibát fel sem tételeztek róla.
HFM
Melyikkel is kezdjük? Úgy döntöttünk: mindkettővel. A két
futóművet azonos asztalkákra raktuk, melléjük odatettük a saját
átalakítójukat, és zeneszámonként váltogatva kapcsoltuk őket az
erősítőre - hadd DAColjanak egymással.
Nem, nem azért, hogy párviadalt provokáljunk közöttük. Tudjuk,
hogy amikor átlépjük egy Bizonyos Kategória határát (és most jócskán
átléptük), akkor egyszeriben más megvilágításba kerülnek a dolgok.
Csak nagyon hosszadalmas kínlódás árán lehet felelősséggel dönteni két
"ász" között - márpedig amiket most a kezünkben tartunk, azok tényleg
ennyire magasértékű kártyák. (Folytatva e hasonlatot, a kétszerte
drágább Meridian 600-as kombó és a háromszorta drágább Micromega Trio
legalább is aduászok volnának. Törhetjük a fejünket, milyen
kártyalapnak nevezzük akkor a Wadiát és a Thetát. Dzsolidzsókernek?)
Ízlés dolga, ki melyiket választja két autentikus hangkép közül,
márpedig annyit előrebocsáthatunk, hogy mindkét CD-játszónak a
hangképe szerintünk is autentikus, azaz hiteles, öntörvényű,
méltánylandó. A Linn Sondek és a Roksan lemezjátszó tesztje már
megtanított bennünket arra az igazságra, hogy az alma nem feltétlenül
jobb almának, mint a körte körtének. Mi elsősorban arra voltunk
kíváncsiak, mire képes a CD-technika ma, bevezetése után 8 évvel,
kétszázezer forintért, az alapgépek árának tízszereséért. Persze,
játéknak sem utolsó dolog megismerni e kifinomult hangszerek zenei
világát, felfedezni erényeiket, kimutatni hibáikat.
A tesztműsor ugyanaz volt, mint az olcsóbb gépek szeánszán (lásd
majd a tesztrovatban), tehát az Opus3 demólemez, a Carmenből a nyitány
és a gyermekkórus, popzenének Trini Lopez slágerszáma, továbbá
Beethoven egyik zongoraversenye és a Rigolettóból egy tenorária. A
hangsugárzó a JMlab OLymp volt, az erősítő az Audio Innovations Series
500.
I. Meridian Kontra Micromega
Meridian 200/203, Nagyon jó. Erőteljes mélyek, pregnáns közepek.
Egyre jobbnak hallom ugyanazokat a felvételeket. Végre megvannak a
magashangok, amik a CD-ről mindig hiányoztak. Ez a hangkép
sztereóbbnak tűnik, de picit mattabb. Az ének komorabb, lassabb. A
basszus erőteljesebb. Az operán lendületes mélyek, kár, hogy az
erősítő nem győzi szusszal. Ezzel együtt, inkább a másikra szavazok. *
Nekem egyre inkább a Meridian tetszik. (Noha mind a kettő klasszis,
ezekről valóban megszólalnak a magashangok is!) A basszus azonban
mindenképpen a Meridianon jobb, ezáltal tisztábban ki tudom venni a
hangszerek testét, és a zenekarnak is jobb a tartása. A taps magasabb,
csengőbb. Kulturáltabb. Életszerűbb. A színpadot jobban látom (habár a
másiknak is igen jó a színpada). A tér, a levegő itt több. A tenorhang
mögött a hangszereket is hallom. * Hasonló a véleményem. Kezdetben a
Micromega tetszett jobban, később átpártoltam a Meridianhoz. Jobb a
tere és "dögösebben" szól. * Én az ellenkező irányban mozogtam,
először megnyert a Meridian lendülete, élénksége, egészséges
hangkaraktere, nyíltsága. De úgy érzem, néhol kissé üresen szól, nincs
elég súlya. Operán hiányolom a Linn-féle "basszusjátszó képességet".
Egyébként szép tiszta hang, csak a legteteje rezeg be, ott néha
csörömpöl. De még a vonósai is szépen szólnak. (Néhol azért egy kicsit
harsányak.) Nagyvonalú, sok minden megszólal rajta, a zongorája
kitűnő, de a hangkép teteje nem elég finom. A hallgathatóságával még
mindig nem vagyok kibékülve. Még mindig CD-játszó, mégha jobb is, mint
amiket eddig hallgattunk.
Micromega Duo. Mégis inkább hozzá húzok. Szebb, világosabb
magasak, a Rigoletto félelmetesen jól szól. A mélye azonban kevesebb.
Popzenén szuper! Cseng-bong, végre magashangokat hallok a CD-ről is.
Carmen nyílt, finom magasak, a mélyeket megint keveslem, * Ez is
kitűnő, nem találok benne hibákat. * A Micromegáé nagyon ismerős
hangkép, a régi analóg felvételekre emlékeztet. Nagyon jó. Később
azonban hiányérzetem támad, nem tudom megfogalmazni, miért. A magasait
keménynek érzem. Sokkal több hibát kihoz, néha torzításszerűen, amit a
Meridianon nem hallottam. A magasai szépek, a fúvósokon sok részletet
lehet kivenni, és egy ideig ez a gép tetszett jobban. A két hangkép
egyébként erősen eltér, nem lehet összecserélni őket. * Nagyon puha,
analógos hangkép. A tranziensek nem elég gyorsak, le vannak kerekítve,
de nagyon kellemesek. Ahol a Meridian csörög, ott ő inkább egy kicsit
lenyeli, legömbölyíti a felső sávot, emiatt tovább is megy, viszont
nem annyira analítikus. Szóval, adva van egy hiba, amelyet egyikük sem
tud tökéletesen kiküszöbölni, csak más-más módon kezelik. A
Micromegának a basszustartománya is analógosabb (nem a legmélye,
inkább a felső basszusa). Tömörebb hangkép, kissé ködös, a
durvaságokat elretusálja. Jól hallgatható, s végülis ez az, amiért
mellette döntök.
A szavazatarány 2:2, (habár a Meridianra adott voksok valamivel
határozottabbak voltak). Érdekes, most nem érvényesült a
frakciófegyelem, amennyiben társaságunk komoly-, illetve
könnyűzenekedvelő tagjai nem különültek el: "keresztbe szavaztak". A
két CD-játszó között tehát nem a műfajok döntenek, nem az, hogy ki
milyen fajta zenét szeret. Másutt rejlik a különbség.
Egyhangúlag megjósoltuk: ezek a CD-játszók egészen biztosan sokkal
jobbak, mint etalonunk, a Pioneer PD-91-nél. Lássuk, tényleg így
van-e.
II. Meridian Kontra Pioneer
Miután a Meridian és a Micromega "kombója" egyenértékű,
elegendőnek láttuk, ha csak egyiküket állítjuk szembe a Pioneer
PD-91-gyel. Különben nagyon elhúzódott volna a szeánsz, márpedig az
ember koncentrációs képessége egy idő után összeomlik. A DACos
futóműveket ebben a menetben csak a Meridian képviselte. Azért
döntöttünk mellette, mert szokványosabb(!) a hangja. A Micromega
sajátos, analógos jellege némiképp eltér az általunk ismert
CD-hangtól, és ezzel túlságosan magára vonja a figyelmet, az ember
túlságosan is a karakterkülönbségre koncentrál, s könnyen fül elöl
téveszti a minőség egyéb összetevőit. A Meridian tónusa kevésbé
szokatlan, könnyebben össze lehet vetni a többi CD-játszó hangjával.
Meridian 200/203. Sokkal jobb! Felüdülés hallgatni. Minden
paraméterében felülmúlja a Pioneert! * Egyből meghallani, hogy drágább
rendszer. Nagy differencia dinamikában, finomságokban, sávszélességben
- mindenben! * Részletezőbb, levegősebb, a hangszerei elkülönülnek.
Nyugodtabb. Elegánsan könnyed. * Vidámabb (holott nekem az előbb, a
Micromega ellenében még kissé komornak hatott!). Megfogottabb. A
magasai finomabbak. Tipikusan úgy szól, mint a Pioneer az alapgépekhez
képest. A tér széjjel nyílik, minden irányban. Nem annyira durva.
Nagyvonalúbb. Lágy. A tenor hangja csak úgy röpdös a levegőben - és
sehol sem bántó.
Pioneer PD-91. Már első megszólalásakor éreztem, hogy ez nem
ugyanaz, mint amit eddig hallgattunk. Nyers, a magasa kapar, nem cseng
ki, a mélye kevesebb. A Rigoletto tenorja matt, erőlködik. * Az egész
dinamikatartomány összeomlik. A magasai szúrósak. A finom részletek
elvesznek. Nem elegáns. * Főleg élénkségben és nyitottságban marad el
a másik mögött. A vonósai sem jók. A zene sokat veszít a szépségéből.
* Zavarosabb, leragadósabb. A sávja szűkebb. Nem elég nagyvonalú.
Kissé göröngyösen szól (ki hitte volna). MM hangszedő az MC után.
Lassabb. Túl direkt. Közeltéri. Nem annyira színes, mint a másik. A
tenor túlságosan betölti a színpadot, eltakarja a zenekart, aztán,
amikor elhallgat, amazok egyszercsak beszaladnak. A hegedűk durvák, az
fff tolakszik.
Van egy jó hírünk meg egy rossz hírünk. (Előbb a rosszat kell
elmondani, ugye.) Hát szóval: jelenleg, a CD nyolcadik évében az
alapfokú CD-játszók már éppúgy elmaradnak a DACos futóművektől, mint
ahogy a tojáshéj-lemezjátszók is elmaradnak a Linnektől és a
Roksanoktól. Az Olvasót aligha fogja vígasztalni, hogy egy kicsit mi
is le vagyunk hangolva, miután rájöttünk, hogy még a mi nívós
etalonunk sem produkál többet, mint a lemezjátszók hierarchiájában egy
közép-Thorens vagy egy Rega.
A jó hír, legalábbis számunkra, az a felismerés, hogy a
CD-technika bizony fejlődőképes. Amit mi itt és most hallottunk, az
egyszer még sok ember számára hozzáférhető lesz, józanabb áron.
III. Cserebere
Az ember kíváncsi lény, a hifista kíváncsi ember - persze, hogy
érdekelt bennünket, hogyan is szólhatnak a futóművek/DAC-ok, ha
keresztbe cseréljük őket. Vajon minden további nélkül kompatibilisek
egymással? Vagy pedig a házasságuk nem véletlenszerű, hanem igenis az
égben köttetett, és a futóműveket csak ásó-kapa-nagyharang
választhatja el a hozzájuk rendelt D/A átalakítótól? (Hogy követni
lehessen a játékot, szögezzük le, hogy a kombókat mindig a futómű
márkanevével jelöljük. Meridianon tehát itt most a 200-as futómű
értendő, a Duo BS konverterrel párosítva.)
Mellesleg, a cserebere folytán az árkategóriákat is jócskán
összezavartuk, ugyanis az egyik cégnek jóval drágább a futóműve, a
másiknak meg az átalakítója. A Meridian futómű a Duo konverterével
kötött házasság után már "csak" 175 ezer forintba kerül, a
Micromega-gépezet viszont a Meridian DAC-cal már felmegy 250 ezerre.
(A különbségükből kijön egy komplett hifi-berendezés.)
Lehet, hogy ekkor már egy kicsit fáradtak voltunk, tény, hogy
ahányan voltunk, annyi felé beszéltünk. Volt, aki szerint mind a két
gépnek jót tett a csere, a Meridian finomabb lett, a Micromega
nyitottabb. Mások szerint a Meridiannak használt a dolog, a
Micromegának ártott (vagy fordítva). Még az a racionális érv is
elhangzott, hogy értelemszerűen az a kombó a jobbik - amelyik többe
kerül. A Szerkesztő itt eléggé el nem ítélhető módon magának tartja
fenn az utolsó szó jogát, miszerint a csereberével egyik gép sem járt
igazán jól, s bár a muzikalitásuk megmaradt, mindkettő inkább
veszített az erényeiből: a Meridiannak kissé alábbhagyott a lendülete,
a Micromega pedig már nem szólt annyira analógosan. Monogám
készülékek, ragaszkodnak a párjukhoz. Ők nem egyetlen forró éjszaka
után házasodtak össze, nászukat hosszú jegyesség előzte meg.
Egyvalamiben azért mégis megegyeztünk, és ez váratlan. (Nem az
váratlan, hogy egyetértettünk, hanem hogy miben értettünk egyet.)
A 200/203, illetve a Duo CD/BS meglehetősen eltérően szól. Amikor
a két kombót összekeverjük, a különbség valamelyest csökken, de
korántsem oltódik ki. Tehát akkor melyik fődarab a hangkarakter
letéteményese? Melyik tartja meg inkább a Meridian, illetve a
Micromega jellegzetes tónusát: a futómű (az idegen DAC-cal), avagy a
DAC (az idegen futóművel)? Bármennyire meglepő: elsősorban a futómű
az, amelyiknek "hangja van"! Több múlik rajta, mint az átalakítón!
Pedig, mint tudjuk, a CD-transzport tulajdonképpen semmit sem
csinál. Akárcsak a hagyományos lemezjátszó-futómű, amelytől a 70-es
évek közepéig éppen csak azt várták el, hogy ne dübörögjön, s hogy ne
nyávogjon. Egyéb hibát fel sem tételeztek róla.
HFMMost pedig itt van az asztalomon ez a Micromega és nagyon nehezen barátkozom vele. A felülről töltés meg a jó nehéz plexilap, meg a leszórító kisplexi, aminek a csodás újjászületéséről itt lehet olvasni, az teljesen rendben van, hiszen a jó hangért sok cuccnál igencsak meg kell szenvedni. A mélyedésbe rejtett jól megnyomandó fóliás gombok sem olyan rosszak, mint gondolnánk, a kijelző pedig teljesen rendben van.
Na de ez a hang! Valahogy megpróbál körbevenni, mindenhová befolyni, nagyot mondani, nagyot mutatni, nagyot színezni, nagyot levegőzni. Hasonlót csinál egyik-másik lemezjátszó is, a Micromega pedig hű társuk. Operaelőadást látunk, de túl közelről, így érthetetlen, miért van ennyi festék a szereplőkön, miért vannak ilyen harsány színek a ruháikon, miért túlozzák el minden gesztusukat és mozdulatukat. Hátrébb kéne mennünk vagy harminc métert, onnan talán már összeállna a kép, de így túl sok a részlet, a csillogás, a figyelemfelkeltő ez meg az. Vagy mondjam azt, hogy tiszta hajmetál az egész, van két egyszerű ütem, meg hozzá csillogó gitárok, headbengelés, színpad felszántása, együttgitározás, tüzijáték meg giga fényhidak. Tulajdonképpen nagyon szórakoztató az egész, de egy balladának nem áll jól ez a körítés.
Akkor a Micromega Duo egy rossz készülék lenne? Dehogy! Ez egy zseniális szerkezet! Abban a korban készült, amikor egy jó digitális eszköztől azt várták el, hogy úgy szóljon mint egy legalább középkategóriás akkori lemezjátszó. Kössünk mögé egy korabeli D/A konvertert, valami szép színes erősítőt meg egy mesélőkedvű hagdobozt és akkora akusztikai élményben lesz részünk, hogy csak győzzük kiheverni. Szerintem a hifisták több mint fele titkon mindig is ilyenre vágyott. Nem kérdés, évekig én is. De aztán megöregedtem, paradigma váltásom volt és a 47 Labs meg a Heed Si most sokkal közelebb áll hozzám. Stevie barátomhoz, akinél napi szolgálatban áll a Micromega, szívesen megyek át elkáprázódni, itthon meg szívesen hallgatok zenét. Ő is ilyesmit élhetett át, amikor a Duoért cserébe megkapta a Heed CD futóművemet.
- Ez nem szól olyan jól, mint a Micromega, de tegnap este meghallgattam rajta egy csomó lemezem, amit nem szoktam.
Amúgy a Heed és a Micromega egymás utáni meghallgatása igencsak tanulságos. A magyar CD futómű és D/A egy új világ szülötte. Attila, a tevezője nem egy tisztán analóg hifi világba született, nem az érdekelte, hogy úgy szóljon a készülék, mint mondjuk a Roksan Xerxes vagy a Well Tempered, hanem hogy műszakilag hozza ki a maximumot digitális forrásokból – és illeszkedjen a Heed láncba és filozófiába. Ez tökéletesen összejött. A modern CD játszók, D/A konverterek valahogy kevésbé színpadiasak, nem analóg hangzást akarnak utánozni, hanem jól akarnak szólni – a maguk digitális módján.
Kérdés persze, hogy ez a Micromega mennyire az a készülék, amit a tervezői megálmodtak. Hát a Hifi Magazin tesztje szerint nagyon , de a fényképeken látszik, hogy ezt a darabot sem kerülte el a nagy modifikálós végzet. Egyik előző tulajdonosa gondosan beleszabott és ragasztott egy nagy darab parafa lapot, olyasmit, amit a meleg edény alá tesznek. A Duoban tuti nem a meleg ellen kellett védekezni, inkább valamiféle rezgéscsillapítás lehetett a cél.
Nagyon gondos munkát végzett az átalakító. Külön piros pontot érdemel a hálózati trafót fedő, szigszalaggal rögzített kis parafa tető. Jól látszanak az előrajzolás nyomai, amik néha túlszaladtak, de a tuningember ollókezelése hibátlan volt.
Már rég visszakerült a helyére ez a Micromega, de az emléke erősen itt maradt. Mielőtt elhozhattam volna, minden nap figyeltem a társainak a felbukkanását az interneten – jó néhány ifjúkori hűdenagyonjólennehalenne készülékkel együtt. Ma már nem figyelem. Kaland volt visszatekinteni vele huszonévvel ezelőtti önmagamra, vágyaimra. Felidézni egy korszakot a hifiben, aminek még mindig sok rajongója van, felidézni egy hangzáseszményt, amit még mindig sokan keresnek és a kaland végére pontot tenni – végérvényesen.
