A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla. Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett […]
Megérkezett. A lényeg a képen, igen, ez az új HEED D/A kártya a V2.3. Zsolt annyit mondott róla, hogy nem mond róla semmit. Én meg, miután betettem az előd helyére és öt perce hallgattam, azt írtam neki, hogy tud valamit ez a kártya.
Már a hifi sem a régi, már egy rendeset összeveszni sem lehet. Tessék, tegnap megírtam a Micromegáról, hogy tök jó lett volna nekem valamikor húsz éve, a tulaja meg jól megírta, hogy neki meg miért tök jó most. Az a szörnyű igazság, hogy mindkettőnknek tök igaza van, mondjuk nekem azért jobban, de nem csak azért nem lesz ebből hajtépés, mert már fogyóban van nekünk…
“… A Micromegában nekem az a jó, hogy vele, és persze az utána kötött “kortárs” DAC-kal (Theta Progeny – 1995), a “szép színes” erősítővel (Pointe Delica) és “mesélő kedvű” hangdobozokkal (Triangle Genése Quartet) sikerült a saját régi hifis hipotézisemet bizonyítani, miszerint minden lemez eredendően jól szól….”
Jujuj! Bekerültem a Nagy Hifi Hű-Meg-He erdejébe. Na jó, nyugi. Azért nem teljesen ismeretlen ez a hely, jártam, sőt éltem-éldegéltem is itt, csak akkor nem így, hirtelen egy varázsütésre, egy plexilap záródására kerültem ide, hanem szépen apránként. Most viszont ez a Micromega CD futómű hirtelen […]
Zsolt akkor letette a csavarhúzót, felsóhajtott és csak ennyit mondott: erről beszéltem! Megértően bólintottam, magam is tapasztaltam hasonlót, miközben a félig lecsupaszított Xerxes szégyenlősen búslakodott az asztalon, amiért a feladata szerint selymes könnyedséggel ki és behajtható csavarhoz oly konokul ragaszkodott és valami olyasmit üzent, hogy nem tehet róla.
Tényleg nem, de legalább jó okot adott arra, hogy eltöprengjek azon, érdemes-e használt hifi készüléket venni. Hogy a fenébe ne, hiszen a legtöbb portéka hatalmas értékvesztést szenved, amint elhagyja a kartondoboza a kereskedő üzlethelyiségét. Ki ne dörzsölné a tenyerét, hogy fél áron, vagy még kevesebbért szerzett meg valami kívánatosat, szépet és jót.
Sajnos van rá esély, hogy hamar kiderüljön, nem is annyira szép, nem is mindig jó és így már egyáltalán nem kívánatos, de már pénzünkbe került, és ha meggondoljuk, nem is kevésbe. Na de tegye fel a kezét, aki nem böngészi rendszeresen az hifis fórumok apróhirdetési rovatát, nincs legalább egy-két márka elmentve az Ebay keresőjébe, nem böngészte végig az Audiogon vagy az Audio Markt oldalait, aki az újságos standon a Hi-Fi Piac átlapozását nem az apróhirdetés rovatnál kezdi. Naugye.
Ó, lehet ám használt holmit venni, csak megbízható embertől kell – jöhet az első ellenvetés. Nos ebben van valami, én például nagyon rendesen be szoktam fizetni az adómat, egészen ritkán gyorshajtok tudatosan, megiszom a mézes csipkebogyó teám ha kapar a torkom, szóval egy elég rendes, megbízható ember vagyok. Nem tartozik a kedvteléseim közé, hogy használhatatlan, sőt életveszélyes hifi termékeket adjak el, pedig…
Bakker, majdnem agyonvágott ez a cucc – mondta Gyuri barátom a telefonba köszönés helyett, amit egyfelől illetlenség, másfelől teljesen meg tudok érteni, ha valakinek a keze pár ezer volttal találkozik egy erősítő tetején. A bűnös az én szeretett és nálam rengeteget használt EAR előfokom volt. Rettentő strapabíró szerkezet, Tim de Paravichini nem véletlenül fordult meg több stúdióban, ezt az előfokot is heti 7 nap, napi 24 óra használatra méretezték, de majdnem két évtizede. Tehetek én arról, hogy az áramköri lap épp akkor adta meg magát és okozott zárlatot? Tiszta szerencse egyfelől, hogy Gyuri barátomat nem érte sérelem, kár meg egyáltalán, mert ajándékba kapta az Ear előfokot, na de mi lett volna, ha ő nem ezer éves ismerős, ő pénzt ad én meg ugye egy túlzottan is felvillanyozó terméket? Teljesen jóhiszeműen, jó magaviselettel a jó erkölcsbe nem ütközvén? persze visszaadtam volna a pénzt, de biztos felütötte volna a fejemben a gondolat, hogy mit csinált vele ez a csávó, hát nálam jó volt, az övében meg az, hogy micsoda átverős csávó, ilyen lerobbant cuccot hirdet meg.
Lépjünk tovább a megbízható eladótól a szakértő megvizsgálta termékig. Ki is ez az ember? Hát az attól függ. Vannak emberek, mint például Vass Andrási Gyuri bácsi vagy Takács Jenő alias Tunerman, akik a hifi termékek egy jól körülhatárolható területén igazi hozzáértők. Sok-sok eszköz ment át a kezükön, mint egyszemélyes hazai szervízközpont, megvan az elméleti és gyakorlati tudásuk, műszerük, hogy hibát keressenek, véleményt mondjanak. Viszont megvannak a határaik. Nincs nanorobotuk, ami megmutatná, hogy az SE erősítőt bekapcsolták véletlenül terhelés nélkül is, ami miatt egy cseppet megégett az egyik kimenőtekercs. Na nem nagyon, csak egy pillanat volt, szól is a szerkezet, nagyjából egyformán szól a két oldal. Vajon a vevő tudja, hogy mit képes megállapítani a szakértő?
Azt, hogy belenyúltak? Na de mi történt, hogy pákát kellett ragadni az adott készülék fölött? Módosítás, javítás vagy netán tuning? Az, hogy van egy adott szerkezetben szemmel láthatóan nem beletervezett, utólag beforrasztott valami, nem jelent semmit. Létezik a gyógyalkatrész fogalma, ami valamilyen konstrukciós hibát orvosol, bugást, zajt szüntet meg. Ha pedig semmit sem látunk, az sem jelent semmit. Egy jó kezű műszerész szinte nyom nélkül javít, megfelelő eszközökkel még felületszerelt SMD alkatrészeket is.
Aztán ott van az a fránya tuning. Nekem is volt már ilyen készülékem, jó kis Alpine fejegység és DSP, Gyuri barátom hangyaszorgalommal cserélt ki benne minden kondenzátort és rakat IC-t, épített plusz puffert a tápegységnek. Ő elég pontosan tudja, mit csinál, sőt már elég sokan tudják, mit szokott csinálni, ezért ez a beavatkozást értéknövelőnek fogadja el egy elég széles közösség. Mondjuk a magyar a német meg a lengyel autóhifisek, mert ők ismerik a munkáit. Mindenhol máshol viszont igazi gazdasági bukta lenne megpróbálni egy ilyen eszközt eladni, mert a vevők igencsak kétkedve fogadnák és joggal. Én magam is értéktelenebbnek gondolok mindenféle utólagos tuningot elszenvedett gépet, mint az eredetit. Na nem azért, mert biztosan rosszabb hangot eredményez, mert ez nem igaz, néha-néha valóban segít, a gond a kontrollálatlanság. Ki, mit, miért, hogyan, na és hogy sikerülne ez mégegyszer és mégegyszer? Egyformán? Másként? Na és hol van erre a garancia?
Aztán ott az a fránya kor. Nekem volt többféle hanyattfordított mechanikájú Pioneer CD játszóm is, szerettem, kedveltem őket, az utolsó darabomtól valami 35 000 forintért váltam meg -vagy tíz éve. nem volt nagy biznisz, mert 27 000 forint volt benne a kiégett optika cseréje a márkaszervízben. Gyakran tűnődöm azon, hogy a most hasonló áron hirdetett CD játszók vajon már átestek ezen a műtéten, vagy még csak mostanában fog sor kerülni rá, mert ha a második igaz, akkor a vevő úgy járhat, mint a másfélmilliós luxuskocsival, amire még hárommilliót kell költeni motor meg váltócserére pillanatokon belül, hogy egyáltalán üzemképes legyen. Na és ki csinálja ezt a felújítást? Talán nem véletlen, hogy például a gyárilag felújított Naim dolgok milyen jól tartják az árukat, mert van olyan, hogy gyári felújítás…
Szóval használtat vagy újat? Akár használtat is. Egy lemezjátszó, magnó mechanikája végül is jó eredménnyel felmérhető, egy hangkaré többé-kevésbé, megfelelő műszerekkel egy hangszedőről is rengeteg minden megtudható. Egy erősítőben, CD játszóban már bőven akadhatnak feltérképezhetetlen részletek, egy hangszóró elki világát pedig csak olyan mérvű szétszedés után lehet igazán megismerni, ami bőven túlmegy egy adásvétel lehetőségein. Szóval akár használtat is, hiszen kaland az élet, nem igaz?
Kalapácslakk, te csodás Azt hittem Sead viccel, amikor az egyik levelében azt írta, hogy tucatnyi új 47 Labs szerkezetet mutatnak be a holland kiállításon. Ez nagyjából a termékpaletta megduplázása, ami azért egy nagyjából egyszemélyes vállalkozástól nem kis feladat, még ha Junji Kimura szorgalmas fickónak is […]
A párom odalépett a távirányítóhoz, és egy határozott mozdulattal felhangosította! Minő égi csoda, miféle enigmatikus változás állt be a világ folyásában, hogy ez megtörtént. Eddig ugyanis a hangerő csak egyfelé változhatott asszonyi parancsra – lefelé. Most pedig hangosít, magától keres ki CD-t, sőt még a […]
Nekem nincs szerencsém ezekkel a bulikkal. Az elözön a slusszkulcsom kerestem sokáig a veszettül vijjogó kocsi mellett, most pedig egy oltárit zakóztam egy jégfolton, a hónom alatt a PX tápegység dobozával. Pár órával később a traumatológián a doki megkérdezte, hogy hallottam-e reccsenést, és meg tudom-e mondani, pontosan melyik bordámhoz szorítottam a dobozt? Őszintén bevallottam, hogy épp ott, abban a pillanatban kevéssé koncentráltam az anatómiámra, és a böhöm nagy testem csattanásában nem tűnt volna fel még egy kis reccsenés is. A röntgen aztán kiderítette, hogy csontilag egyben vagyok, de így is 4-6 hétig olyan kecsesen fogok mozogni, mint egy vértbe szorult páncélos lovag.
Szóval megjöttem, kicsit elöredőltem a kanapé irányába, majd hirtelen kiegyenesedtem, és már tudtam, hogy a napot állva akarom inkább tölteni. Állva és járkálva. Így volt a legkevésbé nagyon rossz. Hátul, a gyárrészleg folyosóján sétálva azt gondoltam, hogy egy Podcastot hallgatok “Zsolt szerint a világ” címmel. Hát igen, mit nem tesz egy kellemesen átható orgánum, mondanivalóval feltöltött memória és mondatokat könnyedén összefűzni képes beszélöegység. Jó volt.
Meg a bólé is jó volt. Az alkoholmenteset ittam, a végén szemérmetlenül az ujjammal piszkáltam ki belőle a gyümölcsdarabokat. Meg a kolbász is jó volt.
Aztán voltak retró hifiláncok is. Rega Planar 2 Ion erősítővel meg talán StandArt doboz. Egyfelől soha nem hallottam ilyen egységesen megszólalni ilyen láncot, viszont pontosan kiderült, miért nem szeretem ma már a Rega lemezjátszót.
Aztán volt Royd vasdobozos reflexnyílás is, teljesen nem a helyén, a faltól 4,4 centire. Erről rögtön tudtam, hogy nagyon rég mennyire nem tetszett, manapság meg mennyire bírnám.
Aztán csúnya nagy sziszegések közepette hazavezettem, és elolvastam Zsoltnak ezt a blogbejegyzését. Bakker, micsoda drámai írásmű. Amint az ember belelendül, felveszi a hangulatot, várná a kifejtést, vége van. Jó, van egy kis slusszpoén, de akkora kérdőjelet hagy az emberben, hogy muszáj rögtön újraolvasni. Na és akkor jöjjön még egy csomó kép, ahogy megígértem.
Az igazán gyerekbarát hifi torony keresése közben eljutottam Huszti Zolthoz, a magyar hifi gyártóhoz, ahol azt kértem, hogy kápráztassanak el, majd egy komplett Heed Obelisk lánccal tértem haza tőle.
A Naim Uniti teljesen felborÃtotta az elképzelésemet a nekem kellÅ‘ hifi készülékrÅ‘l, hála rettentÅ‘en jól fejlett hálózati képességeinek, laposságának, árának, na meg annak köszönhetÅ‘en, hogy van távirányÃtója. Vagy az egész nem több, mint a XXI század music centere, egy szép és ügyes, de annyira azért nem jó eszköz? Lelkibéke borogatáshoz és blogposztoláshoz azért tökéletes.
Már hetek óta dobozokban és zsákokban minden holmim, így a hifim is, arra várva hogy leendő új lakásba költözzenek. Nem jó így, már nagyon vágytam egy kis zenélgetésre, így kapva kaptam az alkalmon, hogy az Audio Note készülékek hazai forgalmazója, az Analog Voice meghívott az aktuális hifi- és házimozi-kiállításra. Gondoltam, szépen beülök az egyik szoba sarkába, aztán csak fülelek meg figyelem a látogatók megjegyzéseit. Persze ehhez ki kell választani a megfelelőhelyet. Így tíztől tizenegyig gyorsan végigfutottam a szóba jöhető szobákat. Az első persze Analog Voice-os szoba, Vass Andrási Gyuri bácsival, mint demonstrátorral például jónak is tűnt, de hát ez túl könnyű megoldás, az én kedvenc erősítőm is 2A3-akat használ AN kimenőtrafókkal, igaz a Klonedóban több a vasalat, meg kétszer ilyen erős, de az M3-as előfok igazi titkos tipp minden, hifivel komolyabban foglalkozó számára. Emlékszem, mekkora volt a kontraszt közte és az M1 között, amikor PQ az első darabot elővarázsolta az éppen akkor aktuális Mercije csomagtartójából, hogy az zenéljen a BHES-en.
Nyakamban a fényképezővel gyorsan tettem egy kört.
A másik Audio Note szoba az újragondolt Meishuval é a sarokba tett E-dobozzal kevésbé ragadott meg. Az Etalonnál még nem szólt semmi, két fotó, ez minden, röstellem, de később sem tértem oda vissza. A L’auditeur-höz viszont igen. Na, ez igen tanulságos helyszín volt. Például sose gondoltam volna, hogy Clearaudio lemezjátszót ilyen jól lehet fotózni ellenfényben. Azt sem, hogy a Szalóki Ãgi minikoncert helyett – mert ilyenek is voltak, aznap három – a szobában azon fogok morfondírozni, hogy most nekem tetszik ennek a lemezjátszónak a hangja vagy sem?
Persze egyfelől marhaság egy hifi kiállításon erre választ keresni, hiszen ott messze nem ideálisak a körülmények. Na de azért, mert aprócska szobákba vannak zsúfolva a dolgok, megfejelve rengeteg látogatóval, akik idén szerencsére nem kaptak csörgetni való nejlonszatyrokat, attól még gondolkodni, elemezgetni szabad. Ráadásul a kérdés pont azért merült fel, mert a lánc, a végén Gryphon elektronikákkal és hangszóróval jól szólt. Pontosabban nagyon egységesen, zavarbahozhatatlanul, konok egyöntetűséggel. Reggel, délben és este egyformán. Jó, az emberek számától, az ülőpozíciótól persze függött a hang, de az előadásmód lényege nem. Aztán arra jutottam, hogy szuperpontos egyenfutás ide, mágneses tányérlebegtetés oda, a nagyon is megérdemelt formatervezési díj amoda, én mást várok egy lemezjátszótól, de hogy ebben biztos legyek, el kéne már menni a bemutatóterembe.
A másik tanulság az volt, hogy a tulaj jobban kezeli a tűtisztító kefét, mint a tulajdon olvasószemüvegét. Gonosz dolog ez a felnőtt korban kialakuló rövidlátás.
Aztán más szobát nem is igen találtam, ahol ücsörögtem volna a sarokban hosszasan. A PMC dobozoknál azt mutatták meg, hogy kicsi dobozokból is jöhet a dög meg a sok mély, ami aláírom, komoly mérnöki teljesítmény és egy darabig szórakoztató is, de nekem a zenehallgatás egy intim dolog, nem élvezem, ha egy rendszer rám akarja erőszakolni magát. Ezért a monumentális és üvöltőházimoziszobákat is kihagytam. Volt egy vicces szoba, ahol nagybőgőkbe vágott Sonido hangszórók zenéltek, persze éppen valami bőgőalapú zenét. Na most a bőgő, ami tudvalevőleg jó sok fa, amit meglepően nagy húrok és komoly fizikai munkát végző zenész próbál minél inkább rezgésbe hozni, sok-sok hifilánc megvételekor döntőfontosságú hangszer. Azannya, hallottad hogy odacsaptak neki? Vááá, szinte látni, ahogy a csávó húzza a kezét a húrokon! Úgy gondolom, ezek a mondatok mindenkinek ismerősek. Hát ott aztán engem tényleg bőgősokk ért. Szólt ugye a felvétel, jó kis rezonáns bőgőhanggal, meg szólt a hangszóró doboza is, mintegy  különös visszhanggenerátor. Hát akkor ott, hirtelen, nem voltam meggyőzve.
Aztán volt egy szobában egy igen szigorú tekintetű hölgy, aki a Magneplanart hallgatókat vizslatta. Köszönöm, volt az életemnek egy időszaka, amikor minden követ megmozgattam, hogy ilyen nagy panelhangfalat hallhassak, csodálattal ültem előttük jó pár órát, majd elteltem az aaaaakora énekest, hegedűt, zongorát, fuvolát, kottatartózörgést varázsolok eléd, mint a membránfelületem élményből, és köszönöm, egy ideig nem is kérek többet belőle.
A Quad-láncnál a demonstrátorok azon törték a fejüket, hogy miként kössék be a Lizard Wizard áramirány-csatolóját, ami egyszer és mindenkorra megoldja a dampingfaktor-háborút meg mindenféle illesztési nyűgöket. Aztán átmentem a Lizard Wizard szobájába, akik nem is olyan rég még a Budapesten közbotrányt okozó, Londonban meg díjat nyert erősítőjüket mutatták be, most meg ezt a csodát, de egy akármilyen láncon nem túl érdekes zene szólt, gondoltam majd visszajövök a demonstrációra – de egyszerűen elfelejtettem. Voltam a Bodor Audiónál is, ahol retró hangulatú székek voltak, meg két robot a Doktor Who sorozat hőskorából – aztán jobban megnézve, azok B&W hangszórókká váltak, aztán még jobban megnézve meg valami egyedi konstrukcióvá. Amíg a fotókat megcsináltam, abban a két percben nagyon jellegtelenül és kedvetlenül szólt a rendszer, nem is volt kedvem visszatérni többet.
Volt még egy szoba, ahol Mark Levinson kínai erősítő- és hangszóró-válogatása szerepelt ugye Red Rose néven, mindenféle digitális hangmatató szoftverekkel meg Mac-ekkel felszerelve, ami egyszerűen hangos volt, és éppen akkor senki sem volt a szobában, így kijöttem. A Mission meg Audiolab szobában egy nagy tévé volt a főhelyen, hát ez sem az én meghitt zenehallgató helyem lesz, gondoltam.
Aztán a sarokban a StreamAudionál egyutas hangszórója szólt, a megoldás minden erényével és hibájával egyetemben. Itt igazán két dolog miatt nem ültem le. Az egyik, hogy csak egy szék volt, ami elvileg pont jó zenehallgatni, de engem feszélyez egy jövő-menőemberekkel teli szoba közepén elmélyültséget szimulálni, mert úgysem menne, másodszor a falnál kiszúrtam egy, az európai 47 Labs forgalmazó által kitalált hangdoboz koppintását. Tudom, hogy Sead is hasonló, Ted Jordan féle hangszórót használ az egyutas Essence-ben. Tudom, hogy nem egy sosemlátott akusztikai fejlesztés eredménye a doboza. Sőt, nem is szeretem a hangját igazán, de valaminek az ilyen jellegű másolása ciki. És a ciki jelzőt azon nyomban vissza is vonnám, ha nem pont ugyan olyan színű dobozba kerül, mint Sead alkotása, vagy van rajta valami egyedi, mert ez így egyszerűen béna koppintásnak tűnik.
Aztán volt még ciki dolog. Egy szinttel lejjebb, az otthoni barkácsolók szobájában. Itt az ablak előtt szépen sorba áll egy csomó doboz, meg két csöves erősítő az asztal sarkán egy Pioneer CD játszó társaságában. Nekem is volt ilyen ezüstlemezjátszóm, voltak, vannak csöves erősítőim, ezért kellemetlen meglepetésként ért ez az alapjában vékony, itt-ott fura kiemelésekkel terhelt hangkép. Hogy ez nem egy doboz hibája volt, az tuti, mert többször is visszajöttem, és hasonló hang fogadott.
És muszáj volt visszajönnöm. Mert volt ott két valami, ami a földre vitt. Nem akartam hinni a szememnek. Volt ott két pöttömnyi Nautilus. Földöntúli ufózöldeskékesszürke színben pompázott a nagyobbik, kicsi gyöngyházfénnyel súlyosbítva. Benne egy nem túl népszerű Alpine autóhifi hangszóró. Gondoltam, vicces házi projekt, találta az ember a garázsba eldugva ezt a hangszór szettet, gyorsan fröccsöntött köré valamit, és elhozta. Mondjuk nem szól jól, mert nem szólt jól, mindenféle körülménytől függetlenül sok minden hiányzott belőle, ami a hosszú távú élvezhető hangvisszaadáshoz kell, például mély – de aztán megláttam mellette a készítője, hm, talán filozófiáját. Elolvastam, és hirtelen elfelejtettem fényképezni, öt képből egy sem sikerült, a fele alig olvasható, ezért büntetésből magamnak és intőjelként az utókornak idemásolom, betű szerinti hűséggel:
LAMB-SNAIL
A LAMB-SNAIL hangsugárzó létrehozásával az alkotó tiszteleg a méltán világhírű brit hangsugárzó gyártó manufaktúra B & W brilliáns NAUTILUS előtt, amely tökéletes formavilágát és hangzását a természet csodáiból és a természet alkotta tökéletességből merítette, így létrehozva a szakma és a közönség által elismert és irigyelt, legendásan egyedülálló hangsugárzó műalkotást.
A vágy, amely közel egy évtizede még csupán álom volt, a legédesebb, amelyet zenét hallgatni/befogadni/élvezni szerető és értő elme csak kívánhat, ma valóra vált!
Ahhoz, hogy az álom valóra válhatott, a merész elhatározástól, a próbálkozásokon keresztül, a zseniális kivitelezésig, sok-sok verejtékes és olykor kíméletlen munkával teli évnek kellett eltelnie.
A minta elkészítése két évig tartott, ami soknak tűnhet, hiszen ez idő alatt a futószalagokon elkészített hétköznapi, tömeg igényeket kielégítő hangsugárzók ezrei készülnek el.
A készítőnem erre vágyott, hiszen ki akarta próbálni a saját képességeit.
A tervezési fázisban minden apró részletre odafigyelve, gondosan formálódott egy egésszé, olykor a lehetőségek határait súrolva.
Világra hozta az ideálisnak megcélzott (doboz nélküli) hangsugárzót, mert vágyott rá.
Az alkotó folyamat, amely a LAMB-SNAIL-t az ínyenc műértőkre szabadította, csaknem négy évig tartó hosszú és izgalmas munka eredménye.
Az állhatatos munka gyümölcse ez a műalkotás, amit csak az tud igazán értékelni aki valaha alkotott ehhez foghatót.
A tökéletes hangzás volt a cél (min minden egyedi készítésű és gondosan méretezett hangsugárzó esetén).
A karbon-és üvegszövet erősítésű akril különleges merevséget, míg a rezonancia elnyeléséről noisex gondoskodik.
Megszólalás: a fenti adatok igazolják az elvárásokat a hangok amiket hallunk olyan neutrális amit még nem tapasztaltam. Olyan a térérzet mintha megnyílna a föld, valami soha nem látott dimenziók előtt.
A hangsugárzó tömege 15 kg, az egyedi külsőmegjelenésről a különleges gránithatású fényezés gondoskodik.
A gondosan kiválasztott Alpine hangszóró készleté a dicsőség az energikusan precíz prezentációért.
Ajánlom minden álmodozónak, akinek a tökéletes hangzáson kívül az extravagáns formavilág is értékkel bír.
A LAMB-SNAIL a tökéletes használati és szobrászati mű azok részére akik a forma és a funkció összhangját tartják értéknek.
Lambert János
Mit lehet erre mondani? Én csak annyit szeretnék, hogy végzetes lehet, ha vágyaink, a modern marketingkommunikációs és bizonyos jelzős szerkezetek különös együttállást mutatnak.
Innen kicsit fejbeverve elmentem a kínai hifis szobába, ahol volt R2D2 ül a dobozban cédéjátszó két és fél millióért meg világi nagy és felettébb idegesítő kivezérlésjelző műszerek meg jó vaskos faállványok szép színben, csak nekem tetszőhang nem.
Így visszamentem az emeletre, és a nap további részét két szemközti szobában töltöttem. Hol a L’auditeur-nél, hol a Vindikatoros Analog Voice szobában. Na és a folyosó végén a pamlagon, ahol pletykáltam pár emberrel a mikénthogyanról, hifiről és az élet nagy és apró dolgairól, és ültem babzsákfotelben, a jobbomon egy, a fájón hiányzó Pennások által forgalmazott Danley zenekari hangosító szettel, aminek a szubrésze az oldalán feküdt, mint egy fáradt csataló, a tetején meg a széles sávú rész zenélt, és a kettő veszett mód döngött – nem hiszem, hogy ez lett volna a legjobb installáció, de az élőben zenélés kedvemre való volt. Találkoztam új baráttal, rég nem látott baráttal meg nagyon régen nem látott baráttal, aki egész véletlenül pont aznap hívott (bár lehet, nincsenek is véletlenek), hogy miként is kell bekötnie a tőlem vett RCA-kábelt, és igencsak meglepődött, hogy hifikiállítás van, így gyorsan kilátogatott ő is.
Egyvalami nagyon hiányzott. Az a bizonyos NAGY HANG. Ami szól, ahogy szól, de az emberek megilletődve mennek be a szobába, ahol AZ zenél, ahol abbahagyják a zacskógyűrögetést, ahol felkészülnek a Nagy Élményre. Amikor nem azon elmélkednek, hogy mi mennyibe kerül, mert tudják, ez túl van az ésszerűn, ez már más világ. Szóval jó lett volna mondjuk egy Ongaku szoba, vagy másként gondolkodóknak mondjuk egy böhöm nagy Kharma az egyik teremben kilowattos erősítőkkel, vagy netán egy tölcséres furcsaság mondjuk Hiragától. Ilyen sajnos nem volt, ahogy zsebünk állapotát látom, egy ideig nem is lesz. Viszont jól szórakoztam, így csak azt kívánhatom, legyen legalább ilyen a kiállítás jövőre is.
