Egy hifis kalandjai a tárgyak világában

Mütyürt bírod? – Sparkler Audio

Mütyürt bírod? – Sparkler Audio

“Azon hifisták közé tartozom, akik nemcsak magát a zenét és annak hallgatását élvezik, de maguknak a készülékeknek a birtoklása és azok beszerzése is örömmel tölt el. A 47Laboratory márka már nagyon régen érdekelt. Követve az eseményeket figyeltem fel a 47Treasure-re mint a 47Laboratory készülékek KIT változatára. Amire meglett az elhatározás (és a kellő anyagi háttér), addigra megszűntek a készülékek, vagyis nem teljesen… Új köntösben, kívül-belül átalakulva megszületett a Sparkler Audio. Egyszer már lekéstem róla, ezért újból felvettem a kapcsolatot Mr.Tsukaharával, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Egyszerűen vágytam arra, hogy Sparkler Audio terméket birtokoljak. Van abban valami, ha valaminek a kezdetén ott vagy, még ha szakmailag és technikailag semmi közöd is az egészhez. Birtokolni olyat, ami még szinte senkinek sincs.

Picit ismerve a mára már jogosan világhírű 47Laboratory márkát a vásárlás nem volt teljesen zsákbamacska. Örülök, hogy az elsők között lehetek, akik egy komplett Sparkler Audio láncot tudhatnak magukénak.”

Ezt a levelet Pétertől, a Sparkler Audio hazai forgalmazójától kaptam, amikor arra kértem, írja meg, miért fogott bele egy ennyire underground márka képviseletébe. Az már korábban kiderült, hogy sok a közös vonásunk, például hasonló formájú a szemüvegünk, és ő is szeret törökülésben kuporogva csábos hificuccokat rejtő kartonokat bontogatni, de a fentieket akár én is írhattam volna. Igen, a lekésés a 47Treasure-ról, a kalapácslakkal festett, részleteiben néha esendő, de egészében mégis végletekig átgondolt és különös esztétikájú dolgokról nálam is megvolt. Meg az utód-Sparkler kívánása. De Péter beelőzött, így került hozzám az ő lánca, ami egyfelől jó, mert én biztos, hogy nem erre a kombóra szavaztam volna, másfelől rossz, mert ez a CD-játszó-erősítő kombó csak egymással használható.

A Sparkler, vagyis Tshukahara san nagy ötlete ugyanis az, hogy a CD-játszója DA-konverteréről jövő árammal hajtja meg az erősítő első fokozatát, kihagyva pár áramköri elemet. Ettől állítólag jobb lesz a hang, viszont nem lesz szabványos, bármilyen más hifiláncba illeszkedő a CD-játszó meg az erősítő. Persze rendelésre csinál olyat is Tshukahara san, meg olyan kis dobozkát, ami biztosítja az átjárást a kétféle rendszer között, meg lesz olyan phonója, ami illeszkedik az erősítőjéhez, csak győzzük fejben tartani, mi mivel párosítható. Na jó, nem, minden Spakler elektronika alján ott a matrica, hogy éppen current vagy voltage módban működik.

Az árammal hajtásról pedig itt lehet egy kicsit részletesebben olvasni, ami a dolog technikai részéhez tényleg értő barátaimat egyáltalán nem győzte meg. Ezt mondjuk nem csodálom, mert a japán nyelvű oldalon ugyan ez sokkal részletesebben és sokrétűbben van leírva, kiegészítve pár gondolattal a nyomtatott áramköri lapokról egy kis tranzisztor-mennybemenesztéssel. Hát igen, mintha a fordításnál elveszett volna valami.

Szóval ott állt az asztalomon egy komplett Sparkler rendszer, az 507i CD játszó, az 505i erősítő meg hozzá a 301 hangdobozka. És eleinte csak néztem. Aztán eszembe jutott ez a kép, amit a Toyota Klub facebookos oldalán láttam.

A fotón egy tokiói autósbolt látható olyan motorolajokkal, amik csúnyán kilógnak a szabványból. Mondhatni nem jók, olyan számok vannak rajtuk, amilyenek nem lehetnének, de valahogy egy 500 lóerősre hergelt Lancer motorjába nincs jobb. És hogy miért készültek el, amikor versenyolajból is van ezerféle? Mert megvolt a technikai lehetőség, és mert a HKS-nél úgy gondolták, ők tudnak jobbat a jónál. A specialisták gyakran gondolják így. És Japán az az ország, ahol piacra kerülhet, ahol az átlagos és a különleges annyira közel lehet egymáshoz, mint talán sehol máshol. Például egy autósbolt polcain.

Kazutosi Tsukahara, vagyis maga a Sparkler Audio pedig specialista. Mütyürspecialista. Mi az a mütyür? Nekem egy tárgy, aminek a megszületését nem a marketingosztály, hanem a belső késztetés indította el, és amit ízlés és humánum formált végül tárggyá. Mondjuk hifivé. Mostanában több ilyen szerkezetbe is belefutottam, és valahogy mind mind kisebb, mint az átlag. Olyan mütyürök. Ilyen nekem a TMP Ant, a 72 Audio, ilyen a 47 Labs, és persze a Sparkler. Rögtön látszik, hogy nem nagyipari termékek. Van bennük egy kis csináld magad érzés, látszik, hogy az alkotójuk tudta, hogy nem drága gépsorokon dobozolódnak majd a mütyürjeik, és nem dizájnercsapatok gyúrják Red Dot díjassá. Persze van akit ez bosszant, a Facebook-oldalra kitett Sparkler CD-játszó képemre jött is a komment, hogy néz már ki a 10 pennis kínai infraérzékelő, ami csak úgy kikandikál az előlapon… Tényleg el szokták dugni a kijelző mögé, de miért kell mindig a megszokottat követni? Szebb lenne vele? Jobb? Okosabb?

Téged zavar a pucéran maradt infraérzékelő?

 

Nekem bejöttek a részletek. A CD-játszó például viccesenkét dobozos. Tsukahara san nem a D/A-t tette külön dobozba, ahogy megszokott, hanem a tápegységet, amin ha a bal oldali kapcsolót felkattintod, akkor pirosan fog világítani felette a led, és a futóműrész lesz üzemkész; ha a jobb oldalit is, akkor pedig a beépített D/A átalakító. A kezelőszervek – na jó, az előlapból kikandikáló mikrokapcsolók – mirevalóságát egy plexilap alá szorított papírlapról tudjuk meg.

 

Kezelőszervek Sparkler módra

Az erősítő hasonlóan vicces jószág. Két bármitiscsináló izé van rajta. Az előlapon balra egy kis nyomókapcsoló, ránézésre szúrós, de az ujjunk azt mondja, hogy puhán járós. Meg középen egy plexihasáb, azt kell forgatni a hangerőállításhoz. Amint bekapcsoljuk az erősítőt, fehér ledek kezdenek világítani a tetőlap alatt, kedves derengéssel látva el a szobát.

 

A bekapcsolás előtt azért volt bennem frász. A Shigaraki láncomat szerettem, de az nem volt tisztán érzelmi kötődés, időnként a tudatomnak elő kellett jönnie, és szólnia, hogy ez jó. Pontosabban a CD-játszó-D/A kombót feltétel nélkül kedveltem. Az erősítő néha olyan volt, mint egy zenei szadomazó parti, a kicsontozott, díszítések nélküli előadással, szigorú kérlelhetetlenséggel. Igen, végül is azt adta, amit a technika ígért, a létező legkevesebb alkatrész szóljon csak így, korbácsos dominaként. A Sparkler áramkörei viszont nem minimalisták. Azért pufferkondierdőket ne keressünk bennük, de az látszik, hogy Tshukahara sant nem zavarja, hogy helyenként akár harminc centi drótot is elhasznál, és nincs minden alkatrész egy áramköri lapon, lábtól lábig szerelve, az erősítést pedig okos IC helyett hagyományos tranzisztorokra bízza. Egy időben rengeteg Gainclone erősítőt kellett hallgatnom, és mind pocsék volt, gyakorlatilag teljesen más világban mozogtak, mint az én Shigarakim, pedig sokkal bonyolultabb táp, csicsásabb-ügyesebb alkatrészek voltak bennük. Csak a lényeg, az alkotó elképzelése a zenéről, az hiányzott, az sorolta őket az unalmas középszerbe.

A tető alatt az ellenálláslétrás hangerőszabályzó és a tápegység látszik, az erősítő többi része a hűtőborda alatt lakik

A Sparkler 505-507 kombó viszont nem ilyen. Engem Barisnyikovra emlékeztetett. Hogy a tökömbe tud ilyen magasra ugrani az a csávó? Biztos mágia. Mikor esik le? Soha. Mikor fárad el? Soha. Mikor bénázik? Soha.

 

És itt most nem valami üngyürü-büngyürü kis hangocskáról van szó, finomkodó cizelláltságról. A Sparkler lánc bizony odabasz, ha kell. Tud ordas mód metált zúzni, de közben nem csak azon búslakodsz, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem ilyen pocsék lenne a felvétel. De tud finom is lenni. Titokban elmorzsolsz egy könnycseppet, hogy mennyire hifistafület boldogítóan édes már Ruggiero Ricci hegedűje, miközben álmélkodva figyeled, hogy a szépenszóláson kívül ott van a zene veleje is. Sam Paglia összeset megint végighallgattam vele, nem azért, mintha új hangokat fedeztem volna fel, hanem mert új módon tudtam jókedvű lenni tőle.

 

Tízcentis szélessávú aprócska dobozban

Az igazi meglepetést mégsem az elektronikák hozták, hanem a Divának keresztelt hangdobozkák. Tízcentis, szélessávú hangszóró egy ötliteres, háromkilós dobozkában. Olyan cukiság. Még a feleségemnek is tetszett. Jó, hát aprócska, papírfalú japán lakásban biztos jó, csak sokkot ne kapjon az 5×6-os nagyszobától, ahol kikerült a dobozából. Hát nem kapott. Az egyutas rendszerek, ha jók, akkor nagyon együtt van a hangjuk, nem kavar be a keresztváltó, a két-három-több hangszóró közötti akusztikai anomáliák. Viszont hiányérzetet keltenek, mert nincs igazi aljuk, esetleg tetejük vagy dinamikájuk, hangerejük vagy valami. Olyanok, mint az első látogatás egy gourmet étteremben: különleges, izgalmas, csodás új megismerések tárháza, de ha tényleg éhesek vagyunk, inkább egy nagy karéj kenyérrel tunkoljuk ki a lecsót a lábasból. A Diva viszont jól tud lakatni minket akár mindennap zenével, de persze nem mindenfélével. Most jöhetne az a közhely, hogy rockra persze ne, hiszen nem tudja a mélyeket meg az energiát, akusztikus jazzra meg persze, de nem itt van az igazi választóvonal. Még Slayert is felraktam, fél évtizednyi Animát, Dead Can Dance-t, szóval olyan lemezeket, ahol az erős mélyhiány saját maga paródiájába fordítaná azt, amit hallunk. Nem volt gond. A Diva közvetlensége, ahogy hozzám és nekem szólt a zene, felülemelkedett a hiányzó nagyonmélyeken és egészenmagasokon. Ehhez pedig nem is kellett a Sparkler lánc többi része, a TMP Ant is remek partnernek bizonyult. Tinglitangli zenékre, smooth jazzra, remek első lemez után gyorsan kiadott közepecske albumra viszont pocsék. Mi a túró ez, hogy került a lemezeim közé? – kérdeztette velem a Diva.

Hangdobozocskához lábacska illik

Na jó, hát nekem bejön ez a Sparkler lánc, külön-külön és egyben is. Majdnem azt is le merem írni, hogy jó vétel. Letettem a nagyesküt a forgalmazónak, hogy nem írok árakat, mert azok változhatnak az időnként durva jen-euró-forint árfolyammozgások miatt, de ahogy tudom, érezhetően a 47 Lab legolcsóbb, Midnight Blue sorozata alatt marad.

Azt azért tudni kell, hogy a Sparkler lánc olyan, mint egy szembesítés. Amennyiben hifikiállítás után lennénk, pontosan tudnám, milyen kommenteket olvashatnék róla. Mi ez az amatőr munka, még a plexi sem záródik rendesen az oldalához; hogy néz már ki a távirányítója; miért kétforintos kínai a kijelzője; mit akar azzal a 20 wattal; hangos volt, halk volt; mi kerül ezen csilliósok pénzbe, én kihozom harmincezerből; ügyes, de valami rendes kondit-tápot-IC-t tehettek volna bele, hogy rendesen szóljon… szóval a szokásos. Ahhoz, hogy a hallgatója felismerje, mennyire együtt van benne a forma és hang, az alkotó és a keltett reakció, az ösztön és az értelem kapcsolata, ahhoz a legtöbb hifistának bizony meg kell hasonulnia, elengednie az előítéleteit, megcsontosodott berögződéseit. A Sparkler provokatív – és ez jó. Hogy neked is jó? Olvasd el azt is, amit az Audiolife oldalán írtak róla, aztán sóhajts egy nagyot, kérj egy időpontot meghallgatásra a Sparkler honlapján, és megtudod.

 

 




%d blogger ezt szereti: