Szakítós popzene, dallamos szomorúság és audiofil északi jazz – tavaszi zeneajánló

Kelela – Raven

Éve elején nagyjából januártól februárig pihen a zeneipar. A legjobb megjelenéseket ne ebben az időszakban várjuk, ettől függetlenül érdemes szemezgetni a leg- vagy nem is olyan frissebb zenékből, hogy mi az, ami egyrészt minőségi, másrészt pedig a szívünknek kedves, csak hogy egy idejétmúlt fogalommal hozakodjak elő. 

Kelela Mizanekristos etióp felmenőkkel rendelkező, de már Amerikában született énekesnő. Gyerekkora óta tanul zenél, kórusban énekelt – ott ki nem ? – illetve hegedülni tanult, aztán persze sok mindenbe belekóstolt, például közreműködött egy metál zenkarban is. Nemzetközi ismertségét a Cut 4 Me című mixtapjének köszönheti – ennek sikere nyomán lett profi zenész, előtte egyébként telemarkeintgesként dolgozott. A zene mellett harcos aktivista, elsősorban a gender téma és a feketék helyzete érdekli, podcastjei és esszéi vannak a témában. 

A legfrissebb lemeze, egyben a második teljes szóló anyaga a warpnál jelent meg idén februárban és a Ravencímet viseli. Az R&B és a neo soult ötvözi a klubokból ismert stílusokkal, alapvetően UK garage, olykor grime, olykor meg drum and bass, de akad itt „sima” neo soul is, noha ez persze valójában sima popzene, az meg mostanában ilyen. A Raven erős anyag lett, Kelela hangja hol éterien tiszta, hol meg szétpicsselt, visszhangosított, vagy éppen széteffektezett. Van, hogy énekel, és van, hogy csak mintázza az éneket. Zeneileg természetesen az album producerei viszik el a legtöbb kreditet, ezt itt sincs másként. A 15 track mindegyikében van valami, ami miatt érdemes szeretni. Hol az alattomos szubbaszusok, hol a lebegő hangzás és a finom tört ütemek, hol pedig a sima dalszerkezet adja el a lemezt, ami egyébként a zsánernek megfelelően a szeretetről vagy éppen annak hiányáról szól, és a félresikerült párkapcsolatok adják az anyagát. (Az y generáció párkapcsolati problémáival külön szakirodalom foglalkozik. Van erről természetesen diskurzus, kavarás néven fut, akit érdekel, nézzen utána.) 

A Raven tehát tekinthető konceptlemeznek is, a kezdete egy kapcsolat vége, majd egy másik kiteljesedése és zárása, míg végül a lemez alteregója eljut a konklúzióig: az Enough love című darab erről regél. Szerintem a legjobb darabok a lemez közepe felé egyre lassuló, összefolyó és elmélázó szerzemények, amelyekben hol énekel, hol meg csak dallamfoszlányok fölött lebeg Kelela delayezett hangja. A lemezből létezik vinyl is, ami érdekes módon nem annyira pocsék, mint általában szokott lenni. Nagy előnye, hogy például nem recseg és kapott egy viszonylag normális mastert is, ami az ilyen típusú zenénél nagyon fontos, ugyanis a vastag basszusok dinamikája nem fér el rendesen lemez barázdaszélességében, ezért mindenképpen vissza kell venni – ennek ára általában egy tompa, és fojtott hangzás lesz. Ha viszont jó rendszeren szeretnéd hallgatni, ez kifejezetten kellemetlen – és veheted meg cd-n is. De itt erről szó sincs, a lemez is teljesen jól szól, én pedig erősen ajánlom. 

Solveig Slettahjell Quartet – Gullokk

A nagyközönség által audiofilnek tartott lemezekről általában nem írok, az ilyen jellegű kiadókat nem is követem. Ennek több oka van, és csak az egyik az, hogy művészileg nem igazán minőségi dolgokat jelentetnek meg. Zenélni sokféleképpen lehet. A Göncz Árpád metróaluljáróban a rekedten visítozó, alkoholista és hajléktalan Józsi hangolatlan és húrhiányos gitárkísérettel előadott dala is zene, és a Zeneakadémián tartott akadémiai székfoglaló is. Sőt, simán lehet, hogy a kettő között érzelmi érintettségben nincs különbség, zenei kvalitásban és nívóban annál inkább. Az alkotás és az előadóművészet nagy csapdája, vagy ajándéka, ki hogy értelmezi: a dilettáns ugyanazt az örömet és kielégülést érzi, mint a zseni alkotás közben. 

Amikor Arisztotelész leírta a katarzis elméletet, vagyis a művészet tulajdonképpeni hatását, azt nem részletezte, hogy a kiváltó aktus, ami után lelki megtisztulásban van részünk, pontosan milyen tulajdonságokkal is rendelkezik. Azóta persze sok dolog történt, az alkotáslélektan és a befogadáselmélet már tisztázott néhány dolgot és persze tömeg kultúrában élünk, ahol inkább az ízlést tartjuk fontosnak meg az egyedi igényeket és nem a szellemi pallérozottságot, pedig sajnos a művészetnek ez utóbbihoz több köze van, mint az ízlésnek, amit persze sokszor rosszul használunk. Nos eme hosszú bevezető után térjünk rá a lényegre. A Bugge Wesseltoft által igazgatott jazzland kiadott egy simán audiofil teszt lemeznek használható anyagot. Hoppá. Én meglepődtem rajta, pedig sehol nem írják, hogy a jazzland a vájtfülűek kiadója lenne. Solveig Slettahjell quartet lemezénél pedig minden stimmel. 

Magát zongorán kísérő énekesnő, egy session alatt, analog szalagra felvett album, selymes és fülbemászó dallamok. Az ilyen jellegű előadók egyébként – főként az audiofil teszt lemezeket gyártók – tökéletesen behelyettesíthetőek egymással. Tök mindegy, hogy Rebeka Pigeon vagy Sara K, esetleg Anne Bisson, mindegyik ugyanaz, csak máshogy hívják. És a zene is ilyen, igazából csak egy hosszúra nyújtott előjáték, de a lényeg meg elmarad. A többségük langyos, szirupos és szépelgő, de sajnos valódi mondanivaló nélkülien üresek. 

Ez a lemez annyiban érdekes, hogy eredeti indíttatása szerint nem azért készült, hogy az embernek elélvezzen a füle, amikor megszámolja, hányszor üt a dobverő a cineken, na meg a lépegető basszust, hanem a norvég zenei színtér kiválóságait felsorakoztatva készítsenek egy albumot, ami a par excellence nordic jazz, annak is a lassabb, melankolikus verziója. Amúgy nincs nagy baj Gullokk-kal, ha csak nem az, hogy néha átbillen, néha meg áttör a giccshatáron. Furcsa egyébként, mert simán végig tudtam hallgatni, nem zavart, de sokat nem is adott. Jó, lehet, hogy a szövegek dobnak rajta, de sajna nem értek norvégul. Hogy is mondják ezt: még nem best buy, de már nem is recommended. És ez utóbbi két kifejezést azért is használom, illetve azt a rövid bemutatót is azért írtam meg, mert egy alapvetően audioval foglalkozó blogon olvasod, ahol a hangminőség az egy komolyan veendő szempont. Vagy legalábbis remélem, hogy az.

Nosaj Thing – Continua

Jason W. Chung, aka Nosaj Thing koreai bevándorlók gyermeként született Amerikában, egészen pontosan Los Angelesbe és először egy indi hip hop válogatáson találkoztam a nevével. Kicsit keleti ízű, leginkább japán zenei elemekkel fűszerezett beateket írt sok szintivel és kevés mintával.

Akkor meg is vettem az egyik lemezét, amelyet digitálisan megalkotott színes papírrepülők voltak, a borítóra még ma is emlékszem. Aztán persze annyi ilyen jelent meg, hogy teljesen megfeledkeztem róla, Nosaj Thing meg bekerül a ghostwriterek és ghostproducerek első vonalába, egy csomó híres rappernek szállította a beateket. Nem tudom, ki mennyire van képben ezzel kapcsolatban, de ez abban a világban úgy működik, hogy egy-egy producernek van vagy tíz tizenöt ilyen beatgyártója, akik semmi mással nem foglalkoznak, csak a dobképleteket gyártják szakmányban. Iszonyú jól meg lehet belőle élni. Nosaj Thing időközben alapított egy kiadót és idén öt év után új szóló anyagot is megjelentetett, Continua címmel.

Az új anyagon elég sok a jó nevű közreműködő és talán ennek is köszönhetően messze felülmúlta a korábbi dolgait. Egyrészt kellően változatos, másrészt képes volt ellépni a szakmányban gyártott, finoman mélabús, kötelezően „ambientes” – világ vége van, vagy nem? – ezer ilyen downtempo zenétől, amivel manapság annyian próbálkoznak. Hasonlatos ez a magyar DIY hifistához, aki egy-egy másolt ötletből alkot terméket, zsebpénznek jó lesz felkiáltással, ha már tízet eladok, jól jártam. A zeneiparban is éppen elég annyi teljesítmény, hogy valamelyik algoritmus felkapjon és bekerülj a rotációba. Na de gyorsan térjünk vissza a lemezhez. A Continua egyik legnagyobb erénye az ízlés és az, hogy egy hangulatot képes kitartani a lemez elejétől a végéig, mégsem lesz unalmas. A közreműködők nyilván hozzák a saját stílusukat és világukat, ehhez már „csak” a kellően rétegzett és nem túl dallamos, de eltalált zenei alapok kellenek, amelyeket most Nosaj Thing hibátlanul abszolvált.

Mette Henriette – Drifting

Korábban írtam már Mette Henriett-ről még évekkel ezelőtt az akkor megjelent dupla lemeze okán. Azóta majdnem tíz év telt el. A fiatal szaxofonos nem kapkodta el a második lemezét, ahol újra trio felállásban – zongora, szaxofon, cselló – játszanak. Akárcsak a korábbi anyaga, itt is védjegyszerű a megszólalása. A szinte teljesen halk, alig-hangok, finom, suttogás és sóhajszerű szaxofon, a többi hangszer sem járja be a teljes skálát, olyan, mintha nem is jazz lenne, hanem megkomponált kortárs miniatűrök sorozatából állna. 

A rövid darabokban van egy nyomasztó, de mégis felemelő hangütés, ami végig kíséri az egész lemezt. A szerzemények nagy többsége valószínűleg rögtönzés, noha nem tűnik annak. Az ilyesfajta érintettség ritka egy fiatal előadótól, főként, hogy a mélység nem mímelt, hanem valódi. Nem tudom, min ment keresztül, vagy mi az, ami inspirálja, de kétségkívül érett és komoly lemezeket ad ki, ami azért is meglepő, mert a jazz alapvetően élőben az igazi és ezeket a darabokat nehéz előadni közönség előtt, lévén koncentrált figyelmet érdemelnek. Sajnos én is egyre kevesebb koncertre járok, amióta az állandó multitasking szétszedte az embereket. Azt mondjuk soha nem értettem, miért jönnek el úgy egy ültetett koncertre, hogy az első öt perc után már nem figyelnek, hanem a telefonjukat basztatják – ezért kár fizetni. Vagy miért nem megy haza és nézi a tévét? Biztos van valami jó kis sorozat, ami előtt bambulhat, ahelyett, hogy a többit, aki meg élvezni szeretné, zavarja.

A rövid darabok ellenére a Drifting nem kelt hiányérzetet, és mivel a tételek gyakran egymásba folynak, olyan, mintha egy hosszabb bejátszást vagdaltak volna fel részekre. Azok közé a lemezek közé tartozik, amely teljes világot alkot, még az ecm által propagált hangzáson belül is. Mette Henriette kétségkívül a fiatal generáció egyik nagy ígérete, és ezt a lemez simán mellé lehet tenni a legutolsó két Joe Lovano anyagnak, van olyan mély és van olyan gazdag. A Drifting a pandémia alatt rögzítették Oslo Munch múzeumában, ahol a teljesen új zongorán ez volt az első zene, amit játszottak. A felvétel két évet igényelt és még egy évig keverték. Ez hallatszik is rajta. A tavaszi megjelenések közül egyértelműen kiemelkedik, minden hallgatás után úgy kelek fel a kanapéról, hogy azért még maradt valamennyi reményem, már ami a zenét illeti.

Kollár-Klemencz Lászlónak is a kamarazenekarával is van új lemeze, az a címe, hogy: Folyó. Igaz, szinte sehol nem lehet megtalálni, még a honlapján sincs semmi infó róla, én is csak a recorderen olvastam róla, így azt sem tudom, hogy lesz-e belőle fizikai formátum, mint az előző kettőből, vagy sem. A youtube-on találtam egy videót, amiben beszél róla, ennyit tudok én is. Eddig mindegyik lemezét szerettem, az egyik olyan hazai szerző, akinek van egy jól felismerhető, karizmatikus stílusa, és ebben a világban alkot, ezt a világot járja be, értelmezi, bővíti. Én szeretem ezt az „értelmiségi szomorkást”, a sanzonok és népzene között valahol félúton. Az pedig egy nagyon szép gesztus, hogy egy szétszakított, egymással szembeállított, a hisztériába merevedett, passzív, szinte teljesen közönyös társadalomban, mint amilyen a magyar, a lemez először a karitatív alapítvány honlapján jelent meg.

A végére pedig egy válogatáslemez. A Sounds from the Well sorozat első része idestova öt éve jelent meg, akkor elég nagyot szólt a dubstep közeli, keleti és ázsiai motívumokkal fűzerezett zenék nagy része friss volt, sötét és furcsa.

Sajnos az azon szereplő producerek egy része már nincs sehol, viszont  még tavaly év vége felé megjelent a legfrissebb válogatás, amin újfent nagyszerűen furcsa és érdekes zenék vannak. Igaz, a sötétség – sajnos – már odaveszett és a dubstepet is felváltotta a dubtechno. A producerek nagy részét máshonnan ismerem és szeretem, így egyértelműen élvezi ajánlásomat. A második rész elég bő eresztés lett, tele hol finomabb, hol durvább, monoton vagy éppen ellenkezőleg: építkező zenével. A szcéna jó bejáratott nevei és a viszonylag friss arcok egymás mellett is jól működnek. Kár, hogy ilyet sehol nem lehet élőben hallani.