Törpecsimpánz, absztrakt elektronika és performanszba ágyazott, bevaduló avantgard jazz

Bonobo – latinul a törpecsimpánz – művésznéven alkotó Simon Green még a kétezres évek hajnalán robbant be, ha lehet ezt a túlzó kifejezést használni egy erős indulásra. A korszak egyik kiemelt kiadójánál, a latinos, jazzes, funkos, de főképp downtempo és hip hop, valamint mindezek mutációjával foglalkozó Tru Thoughs labelen jelent meg az Animal Magic című lemeze. Innen igazolt át a korszak másik nagy angol downtempo labeléhez, a Ninja Tunes-hoz. Bonobo mindössze tizennyolc éves volt, amikor az Animal Magic megjelent, és az azóta eltelt időben nem sokat változtatott a bevált formulán és bár a donwtempo hullám lassan elült, az egyre dallamosabb és egyre hallgatóbarátabb, kb 3 évente menetrendszerint érkező lemezeivel előkelő helyet sikerült kivívnia magának, azóta is a Ninja Tunes égisze alatt. 

Én kb a harmadik lemezénél veszítettem el a fonalat, nem volt értelme követni, mindegyik album tök egyforma volt, a zenékben a hangzás és a dallamok, a ritmusképletek szinte takkra megegyeztek.  Bonobo is abból kezdett el élni, hogy már aktív alkotói korszakában utolérte a nosztalgia, kvázi ez tartotta életben. Az új lemezével sincs ez másként, de most már telt el annyi idő, hogy az a generáció, akinek ez volt a fiatalkora, megveszi mégegyszer ugyanazt újracsomagolva. Bonobo sem pihen és mivel pontosan érti ezt a generációt, hiszen Ő is tagja, nincs is más dolga, mint újra összehozni azt a hangzást, amiért megszerették. Green is pont ugyanazokat a köröket futja a nyári nagyszínpados fesztivál dj-zés után, mint a downtempo korszak több más, azóta már megkopott és ismertebb nevei. Zenében a húsz év egy szép kerek évforduló, az akkor huszonévesek most lesznek negyvenes apukák/anyukák, akik csurig megtöltik a Kruder és Dorfmeisteren a MüPa nagytermét, hogy most zenekari felállásban hallgasság meg az akkor még buliban hallott zenéket. (Mondjuk ez még mindig jobb, mint a Depeche Mode klub) Green idén azonban mintha megtalálta volna azt az eszenciát, amiért annak idején is nagyon vonzó volt. Úgy kellemes, hogy nem kellemkedő, úgy dallamos, hogy nem szirupos.

A sokatmondóan beszélő című Distance in Static visszarepít a duplanullás évek hajnalára. Mind a hangzás, mind pedig a közreműködők igazítva vannak a mai igényekhez, a zenék ujjgyakorlatnak tűnnek, és egy-két darabtól eltekintve, ami erőlteti ezt a béna és gagyi house-t, teljesen rendben vannak. Az album nem túl hosszú, a szokásos ötven perc, mindenből kapunk, amit Bonobo-tól megszoktunk: középtempós merengést, sok női vokállal színesített chill-t, fülbemászó dallamokat. A hangszerelés most is, mint mindig, védjegyszerű, kicsit mintha több lenne a szintetizátoron előállított vonósszőnyeg, meg az elektrós puttyogás, de egyáltalán nem lett önmaga paródiája, és a hangzás sem kellemetlenül retro. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezeket a trackeket már nagyon sokszor megírta. Azt a néhány töltelékszámot leszámítva tökéletes időutazás a partikultúra hajnalára, azon belül is a broken beat és a chill sátorba.

Ana Roxanne neve nekem nem sokat mondott eddig. A szerintem béna című Poem 1 lemeze viszont azonnal levett a lábamról, amikor kíváncsiságból elindítottam a bandcampen az első számot. Olyannyira, hogy még aznap este írtam is a lemezboltos haveromnak, hogy rendelje meg cd-n és vinylen is – ha be tudja szerezni. Be tudta. 

A minimal art work-öt használó borítón egy szoba látható, amiben mindössze egy ágy, egy asztal és egy szintetizátor áll. A belső borítón pedig szomorú tekintetű fiatal nő ül – valójában Roxanne non binárisnak született – és a dalokban olyan mélységes tisztasággal és fájdalommal vegyes rezignációval énekel, hogy szinte kényszerűen ráébredünk az élet végességére. A valóság egy olyan mélabús olvasata elevenedik meg a zenéjén keresztül, amit kb mindenki érez, ha valami nagyon fontostól kell búcsúznia. Roxanne azt nyilatkozta, hogy nem szeretett volna még egy albumot kiadni, amit hat évig ír, ennek ellenére a Poem 1 nyolc évig készült és így is egy kissé befejezetlennek hat. 

A minimális kísérettel előadott dalokban többnyire zongora és szintetizátor keretezi a low fi módon felvett, szinte suttogásszerű énekhangot. Emellett Roxanne olykor használ néhány olyan zenei eszközt vagy módszert, amit a modern classical lemezeken ma már mindennapos, legyen az akár – gyakran direkt – félrehangolt pianínó, vagy pedálzaj, esetleg a közel mikrofonozott elhaló és beszédszerű énekhang, de nála ez inkább a koncepció része, mintsem építő eleme. Olyan benyomást kelt a lemez, mint egy zenei búcsúlevél, amit egy magányos nő otthon vett volna fel, egyedül maradva a még befejezetlen múlttal és a rá nehezedő érzelmekkel. Csodálatos anyag, akkor is, ha sajnos túl rövid – mindössze nyolc szám.

Eredetileg a Lithic albumverziója lett volna az ajánlásom, ami egy jazz inspirálta kvázi ambient lemez, ahol Misch a szaxofonjával keltett hangokkal és némi field recordingszal operál, de aztán megjelent a Lithic élő felvétele, a Lithic (Live At Barbican), ami annyival sokkal jobb a lemeznél, hogy kénytelen vagyok azt ajánlani. Általában fordítva szokott lenni: mostanában még az élőben hulla gyenge előadóknak is profin összerakott, producerelt és masterelt kiadványai vannak. Ez esetben Misch-nek azonban az élő bejátszásai és a zenei kísérete annyival megdobja az album darabjait, mintha nem is ugyanaz a zene lenne. Egyébként sokáig nem tudtam, honnan ilyen ismerős a neve, aztán rájöttem, hogy a One Little Independent kiadó adja ki, és még ezer éve feliratkoztam a hírlevelükre, valamelyik Björk egyedi kiadvány miatt, és mostanában jött megint; valószínűleg abban szerepelt és onnan volt ismerős. 

A lemezen nem annyira hatásos, de kétségkívül vonzóan puhára és ambientesre kevert darabok élőben sokkal átszellemültebb dalokká szelídülnek, az ember szinte bánja, hogy nem volt ott a koncerten. A Mischt kísérő zenekar egy kicsit a klasszikus kamarazenei együttesre emlékeztet (zongora, cselló, hárfa) valószínűleg ezért is lett sokkal erősebb és hímnikusabb – nem tudok jobb szót rá, mert az eredeti Lithic, amit sokkal színtelenebbre kevertek, olyannyira, hogy elveszett a zenei anyag ereje. A lemez egyébként nagyon jól is szól, amit a hangulat és főként az énekhang fel is erősít, na meg az a finom lüktetés, ami a lemezről hiányzott, emeli meg, ezzel ad egy olyan pluszt, ami nagyon jól áll ezeknek az északiasan lebegő és misztikus zenei világnak. Illetve árad belőle a béke és a rezignált szépség – amire szerintem igencsak szükség van. Egyébként fent van a youtube-on a teljes koncert is, érdemes megnézni. 

Molvært szerintem nem kell bemutatni senkinek, az egyik legnagyobb élő trombitás, aki nem is igazán a hangszeres tudása – persze ez is nagyon magasfokú – hanem a zenekarvezetői kvalitása és a kreativitása miatt emelkedik ki a többiek közül. Szerintem nincs rossz lemeze – tényleg mindegyik nagyon rendben van. Muszáj megemlítenem a kb tíz évvel ezelőtti BMC nagytermében tartott koncertjét, ahol az elejétől a végéig tök sötétben akkorát játszottak, hogy mindenkinek leszakadt az arca. Na ott valóban volt értelme felállni a végén, frenetikus koncert volt – az egyik nagy koncertélményem, ma is tisztán emlékszem, ahogy elöl állva hajladozott az egy szál fejgép fényében. (Rengeteg pedált és torzítót használ a fellépésein) Egy ideje átigazolt az Edition Recordshoz, az itteni első önálló albuma egy különleges duó lemez, ahol minden egyes darabban mással játszik. Imogen Heap-től kezdve Alva Noto-n át Anja Lechnerig. A számcímek városokra és azon belül pedig előadókra utalnak, és nyilván az egyedi előadói karizmákon keresztül az együtt megtálalt összhangig tart a skála. Mindegyik darabban az adott előadóval közösen alakítják a hangzást, de tulajdonképpen rögtönzött tételek sorjáznak, és hol a zenei texttúrák, hol pedig az improvizáció kerül előtérbe. 

Egyik darab jobb, mint a másik. Mindegyik nagyon könnyednek és magától értetőtőnek tűnik, és a Molværtől megszokott módon hosszan kitartott és sokfelé kalandozó, majd egyszer csak egy melódiába érkező a szerkezetük, amit aztán hol variálnak még, hol meg megszakítanak. Volt olyan hét, amikor csak ezt az egy lemezt hallgattam, annyira gazdag és sokrétű az egyébként halálosan egyszerűnek tűnő hangzása – a saját világán belül nagyon rétegzett és most Molvær jellemzően „tisztán” játszik, azaz nem használ sem torzítót sem pedig különféle effekteket – vagy inkább fogalmazok úgy, hogy nem annyit, mint eddig. Nagyon erős lemez lett a Be Quiet, csak ajánlani tudom.

Nem tudom van-e értelme olyan lemezt ajánlani, ami nincs fennt a Tidalon, de igazából mindegy is. Pugilist néven alkotó skót, de jelenleg Ausztráliában élő Alex Dixon-t elég régóta követem. Egyrészt a saját modern mutáns dub, dubstep és drum and bass kiadón megjelent dolgai miatt, másrészt, mert jó ideje a Samurai Music-on is elég aktív, ami messze az egyik kedvenc kiadóm. A Ruff Kutz sokáig címke nélküli dubplatek-et adott ki, meg is van mind, amit be tudtam szerezni. Ott figyeltem fel rá igazán – akkor ezek nagyon modern hangzású basszusszörnyek voltak, főként a saját, de maga mellett remek ízlésű producerek munkáit is kiadta. Még a nyáron jelent meg az „összegző” albuma, a Found Sound, amin minden olyan stílusban van zene, amit Pugilist alterego alatt írt. Van rajta dubstep, mutáns dub, bass music kalandozás és természetesen ilyen nehezen kategorizálható drum and bass-es, two steppes hibrid is. A bandcampen azt írta, hogy a lemezből mindössze 200 példányt nyomtak, be is szartam egyből, mert pár nap alatt el is ment az összes. Már lemondtam róla, amikor a deep-ben váratlanul rendelhető lett. Igaz, hogy szívtam a fogam az ára láttán, de nem haboztam a rendeléssel. Kis kavarodás után a napokban tudtam átvenni, ugyanis van egy névrokonom – Gábor szerint az alteregóm –, aki szintén oda jár és elég hasonló az ízlésünk, valahogy hozzá keveredett, de aztán korrekt módon – innen is küldöm a pacsit érte – sikerül átvennem. 

A Found Sound szerintem igazán pompás lemez, tényleg benne van minden, amit Pugilis gondol a modern elektronikus, azon belül is a bass music zenéről. A szellős felépítésű trackek, a komorságot nélkülöző komolyság, a fura minták és effektek, patentül kidolgozott dobok, a horzsoló mélyek, amelyekre épülnek a zenék. Nekem ez a hangzás jelentette és jelenti az undergroundot, a fifikásan, azaz nem kiszámíthatóan megírt és szépen felépített darabok. Amikor az elektronikus zene nem úgy hangzik, mintha egy loop kör lenne, amit akármelyik szoftver pillanatok alatt kiköp. 

Maga Pugilist egyébként is egy egyben hallgatható és összetett, a saját belső világát kivetítő albumnak képzelte el a Found Soundot.  A trackek között van drum and bass, dub, dubtechno és mindezek keveréke. Az albumot az emeli meg, hogy Pugilistnak legalább olyan jó az ízlése, mint Om Unit-nak, vagy mondjuk dBridge-nek, és szépen viszi tovább, egyben újítja meg ennek az ízig-vérig angol stílusnak a Bristoli gyökereire épülő zenei világát. Gábor végül megnyugtatott, hogy a nagykerben van még a lemezből, akit érdekel, tud belőle rendelni.

Ha már Samurai Music és 170 bpm, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Sciama nagylemeze, a Celetal Form mellett. Az album a grey area, azaz a techno és a drum and bass keverékének egyik kiemelkedő ide megjelenése lett. Néhány tracket már hallottam Presha, a kiadó vezetőjének mixeiben korábban, már akkor is felfigyeltem rájuk. Sciama hangzása eléggé egyedi, a korai albumait is – amelyek ASC Auxiliary labelén jelentek meg –, nagyon szeretem, sokat is hallgatom őket; sötét és immerzív zenei utazások ezek egy kietlen, komor, de mégis nagyon erős hangulatú zenei világban. A Celetal némileg ellép a korábbi munkáitól, mert alapvetően gyorsabb ütemekre épül és perkusszívabb is a szokásosnál. Az album erős húzással indul és az első pár track inkább a techno monoton gépiessége felé billen, hogy aztán kb az ötödik darabtól megérkezzünk abba az elszálló és már ismert, mélyen atmoszférikus sötétségbe, amiben Sciama nagyon jó. Nekem inkább innen indul be igazán az album és húz be a saját világába – innen nézve az első pár darab inkább tűnik kísérletnek, mint a saját világ kitágításának. Nagyon masszív és ultra sötét lett a Celeta Form, a lemez elkészítését Michael Watters aka Sciama Daphne Oram, az elektronikus zenéről szóló 1972-es könyvében írt módszerek és megállapítások ihlették. A lemez háromféle verzióban is elérhető, és csak ajánlani tudom.

Naibu néven alkotó francia Robin Leclair, aki ugyan a szorosan vett drum and bass közegben alkot, azaz többnyire a klasszikus rollerek dobképleteit használja, a zenéi azonban sokkal közelebb állnak az alternatív és az experimentális műfajokhoz, mintsem a klasszikus drum and basshez, annak is a nem táncparketre szánt, intellektuális ágával. Naibu jó ideje új irányokat keresve folyamatosan tágítja a megszólalásának határait, az előző albuma a Sans Soleil például klasszikus zenekarral és egy japán női kórussal kiegészítve készült. Az új albuma, amely a saját Minato Music nevű kiadójánál jelent meg, az eddigi legkiérteltebb munkája. Az Abandon egy rendkívül személyes, intim és műfaji határokon átívelő projekt, ami alapvetően szerelmes dalok gyűjteménye. Bár zeneileg szorosan kötődik a drum and bass gyökerekhez, váratlan forrásokból merít, és a korábbi lemezeinél kötetlenebb, felszabadultabb megközelítést alkalmaz. A filmszerűség alap, de van benne sok egyéb is, főként ambient, de a minták között sok a klasszikus zenei betét is.  

A rövid, alig harminchat perces lemez középpontjában az emberi tényező áll: a meleg tónusú, simogatóan lágy férfi énekhang és az akusztikus hangszerek természetes összhangba kerülnek az elektronikus hangzással és a programozott dobokkal. A lemez elég limitált mennyiségben került forgalomba, érdemes még időben lecsapni rá.

Laurie Anderson jövőre lesz nyolcvan éves – tervezek is egy monstre cikket róla, egy ideje már írom, de még nincs kész. A 2023-as turnéján a New York-i avantgarde jazz zenekar, a Steven Bernstein vezette Sex Mob volt a kvázi „háttérzenekara”. A koncertekből összeválogatott live cd-n dupla, vinylen tripla lemezes kiadványa még májusban jelent meg; azonnal meg is rendeltem. Ugyan Anderson jó ideje játszik már együtt velük, vagy éppen különféle underground zenészekkel és zenekarokkal, de bevallom engem meglepett, hogy pont rájuk esett a választás. Bár kétségtelen, hogy nagyszerű zenészek mindannyian, főként Kenny Wollensen és Tony Scherr, akik meg külön kategóriát képviselnek a hangszerükön. 

Kíváncsi voltam, hogy mennyire működnek a zenekarral kiegészült hangzásban Anderson énekbeszédére, elektronikára és hegedűre írt kamara darabjai. Mennyire lesznek képesek megteremteni azt az összetéveszthetetlen hangulatot, amit megszokhattunk, a szerintem az egyik legnagyobb élő művésztől. A legnagyobb kérdés az volt, hogy egy kicsit punk és free-be hajlóan absztrakt jazz zenekar, amiben van egy baromi erős ritmusszekció, képes lesz-e megszólaltatni az alapvetően szinte teljesen ritmustalan darabokat. Mivel koncert felvételekről beszélünk, ahol az élő bejátszás „élősége”, hangulata és ereje nem igazán jön át, elsőre furcsa volt megszokni, hogy a zenekar bizonyos részekben teljesen kitör a háttérből és átveszi az irányítást. Olyan volt, mintha dekonstruálnák a dalokat és Anderson nem tudná őket követni. Viszont volt olyan „dal” is, amikor meg éppen, hogy jól jött, hogy nem egy laptopról szól a zene, hanem ultra profi és tapasztalt zenészek emelik meg, nem is kicsit. Az első lemez szerintem jobban egyben van, a második kicsit kaotikusabb, de Anderson munkáit nem lehet elrontani, annyira erősek. Viszont az is érződik, hogy a vadulásokban és a ki-kitörő hangszeres szólókban a nyolcvanéves énekes már nem tudja követni őket. Élőben minden bizonnyal nagyot szólhattak, de a lemezen ez sajnos nem jön át kellően. Értem azt is, hogy miért jelentették meg – egy ekkora művésznek ilyen minőségű munkáját nem lehet nem felvenni, és persze mindenekelőtt nagyszerű lemez(ek), ahol Anderson egy kicsit vissza is kanyarodik a pályája kezdetéhez, hiszen eleve az avantgardból indult – eredetileg performansz művész volt, komolyabban zenélni csak az O Superman giga sikere után kezdett el. Viszont nem tudom nem összehasonlítani a legutolsó projektjével, az Amelia-val, ami nagyságrendekkel nagyobb katarzisra képes.  Illetve hát az alapvetően történetmesélésre épülő zenéiben a kiegészítés, főként a jazz, nem mindig segít, inkább elviszi a fókuszt.