ANK DAC4.1x – az ügyes mindenes

Jó pár poszttal arrébb elmélkedtem arról, hogy amikor felfedeztem az ANK-t, akkor az első készülék, amit meg akartam szerezni, az a DAC4.1x volt. Ez állt ugyanis a legközelebb az eredeti Audio Note-hoz, ahonnan egész egyszerűen kiárazódtam. Ha nagyon akartam volna, akkor sem tudtam volna ennyi pénzért szinte semmit sem venni. (Az ANK jelen posztban tárgyalt, készre szerelt DAC-ja 3500 USA dollár) 

Mivel a rendszer(em) többi része már inkább a felsőbb ligához húz, ezért egy Zero-val semmivel sem lettem volna közelebb – ennyi fért volna bele a büdzsémbe. Ugyanakkor van annyi cédém, hogy megéri egy komolyabb DAC-ot beszerezni. (A nagy kérdés persze a futómű lesz, de erről később.)   

Fontos azonban megjegyezni – és ezt ebben a cikkben is szeretném követni – az ANK hangsúlyosan nem AN. Már csak azért is érdemes ezt a szétválasztást megtenni, mert szinte minden egyéb review eleve ebben az összefüggésben kezeli az ANK készülékeket. Számomra ez azért is érdekes, mert elolvasva az összes beszámolót, nem mindenben ugyanazt hallottam, amit a fórumokon és az egyéb oldalakon a felhasználók megfogalmaztak. Sőt, inkább nagyon mást hallottam, mint amiről a tapasztalt felhasználók írtak a ritka beszámolókban. 

Ez egyébként – mármint, hogy egyáltalán van róla valami írásban megfogalmazott tapasztalat –, nyilván azért van, mert a DAC4-ből a maga kategóriájában, erősen idézőjelben értve „rengeteget” adnak el, így az egyik legismertebb ANK készletként sok helyen bele lehet futni – akár használt oldalakon is. Arra viszont ügyelni kell, hogy az idők során – ide az elmúlt pár év is beleszámítódik – sokféle kiépítése volt és mind az alkatrészek, mind a trafók folyamatosan változtak, plusz volt pár olyan egyedi verzió is, amiben szintén az alkatrész készlettel játszottak, hogy feljavítsák, esetleg megváltoztassák az alapvető hangkarakterét. (vagy éppen azt rakták bele, amit a legegyszerűbb volt szerezni, vagy épp nagyon olcsó. Ear) Ezt mindenképpen érdemes szem előtt tartani, amikor próbálunk információkat szerezni. Ahány vélemény, annyiféle készülékről íródott. 

Valahogy nekem nincs szerencsém ezekkel az online rendelésekkel, mert hiába „beszéltük” Briannal, hogy a DAC sokkal hamarabb itt lesz, a végén nem sokkal voltam beljebb. Nem is az idő, hanem a vele járó körülményesség és az egész tortúra az, ami nehézkessé teszi a beszerzést. A VÁM és a várakozás még oké, mert az akkor is lenne, ha minden flottul menne, de hogy legalább egy csavar mindig van a sztoriban, azt egyszerűen nem értem. Az alkatrész készlet viszonylag gyorsan megérkezik, de valamire mindig várni kell, vagy nincs meg, nem úgy van meg, stb.

Ez alkalommal ismét az AN alkatrészekre kellett várni, ezt már sejtettem, bele is kalkuláltam, azt viszont nem, hogy a készre szerelt készüléket rejtő csomagot leejtették vagy a földhöz vágták, így a táp hatalmas és súlyos trafóját tartó négy rezgésmentesítő alátét közül kettő eltört, a maradék két tartócsavar meg kilazult, így a trafó hátradőlve okozott némi kalamajkát. Szerencsém volt, mert „csak” az egyik kondít hajlította hátra, meg az egyenirányító cső volt félig kicsúszva a foglalatból, ( A csövek a foglalatukban utaztak? Merész és kalandos vállalás! Ear)de lehetett volna nagyobb baj is. Mindent összevetve egyébként, ahhoz képest, hogy egy DIY készletről van szó, amit készre szerelnek, kb másfél hónap alatt ért el Kanadából hozzám Pozsonyba, ami szerintem rekord az eddigi rendelések között.  

Na de mi is ez pontosan? Bár az ANK honlapján minden szépen le van írva, meg van sok színes kép is, de azért érdemes röviden összefoglalni. Szóval ez egy úgy nevezett N.O.S, elterjedtebb nevén NOS, azaz Non Over Sampling, magyarul nem túlmintavételező DA, aminek van egy csöves egyenirányítású, folytótekercses szűrésű tápegysége, meg egy trafóval csatolt, elektroncsöves analóg kimeneti fokozata. Mindez, ha nem is a létező legjobb, de az átlagnál sokkal-sokkal jobb alkatrészekből összeállítva. Az átalakításra használt DAC chip az Analog Devices méltán híres 1865-ös típusjelű 18 bites eszköze, amiben kikapcsolják a digitális szűrést. A tapasztalatok szerint ez az egyik legzeneibb hangú DAC chip. Azt nyilván nem lehet leírni, de ez szinte tökéletesen megegyezik az angol Note „egyenesen a lemezről” (direct from the disc) elnevezésű módszerével, ami nyilván azt jelenti, hogy egy viszonylag tiszta és nem manipulált digitális jellel dolgoznak, még a szűrést is az analóg oldalon oldják meg.

Az alkatrészkészletet tekintve a kész és a KIT verzió jelentősen eltér egymásról, ami nekem van, és amiről ez a cikk is szól, az a professional 4.1x-es verzió. Ebben mindenütt Audio Note tantál ellenállások KAISEI és rézfóliás AN kondik vannak, a kimenő trafók meg nikkelt is tartalmazó magra tekert, legfrissebb típusok. (Ezekről írtam az előfokról szóló posztban, hogy Brian kifejezetten miattuk szerzett be egy számítógép vezérelte tekercselőgépet) 

A jelölésekben és a felhasznált anyagokban, az architektúrában nyilván az a lényeg, hogy minél jobban hasonlítson az „eredetire”, könnyű legyen összetéveszteni, hiszen az angol AN-nél is nagyon hasonló jelölésekkel és elektronikai megoldásokkal találkozhatunk, bár a Note jó ideje kínosan ügyel arra, hogy az újabb típusokban még csak véletlenül se egyezzenek se a megoldások, sem pedig a jelölések. Többek között ezért sem érdemes őket összehasonlítani. Persze, nehéz úgy írni valamiről, ami eleve szinte teljesen ugyanannak az architektúrának a gyümölcse, hogy ne legyen összehasonlítás. Látható, hogy én is minduntalan belefutok, pedig esküszöm igyekszem kerülni. 

Én jellemzően sohasem szoktam megbontani a készülékeimet, így a burkolatukat sem veszem le. Ennek nem az az oka, hogy nem hiszek a fedlapok nélküli elektronikák azon tulajdonságában, hogy jobban szólnak – nem hiszek benne – (pedig de, a dobozoknak, a doboz anyagának, a mechanikia kialakításnak bizony jelentős hatása van a hangra. Ear), egyszerűen a műszaki megoldások jellemzően hidegen hagynak. Számomra semmilyen jelentőséggel nem bír, hogy a gyártó mit alkalmaz, ha jól szól. A lényeget jellemzően amúgy sem mondják el, vagy ami még rosszabb, a hétköznapi megoldások vannak végtelenül felpussolva és legendásítva. Most viszont kénytelen voltam levenni a burkolatot, hiszen vissza kellett csavaroznom a trafót, megigazítani a csövet, és finoman visszahajtani az elgörbült kondit. 

A panelek kidolgozása, a megépítettség nagyon magas fokú, abszolút nem tűnik DIY készüléknek. Most, hogy kint voltam Bécsben és rengeteg nyitott, ultra high-end készüléket láttam, azt tudom mondani, hogy az ANK semmivel sincs mögöttük lemaradva, ha csak nem azzal, hogy mondjuk nem tíz vagy harminc panel van benne százhúsz alkatrésszel, mint mondjuk a Lyrogon szobában a Vitus Audio egy egyszerű előfokozatában, hanem csak négy panelen maximum húsz alkatrész. 

Nyilván voltak elvárásaim és elképzeléseim is a végső hangminőség tekintetében, aminek egy része teljesült, egy másik részükre meg még várok – kicsit tanakodtam is, hogy van-e értelme egy olyan meghallgatásnak – és így ennek a cikknek –, hogy tulajdonképpen nincs egy méltó minőségű futóművem, amivel ki tudná futni magát. A jelenlegi helyzetben – sajnos – úgy tűnik, hogy egy ideig nem is lesz. Na mindegy, írtam már ennél rosszabb cikket is, bár ez nyilván az olvasót nem vigasztalja. Sorry.

Amikor megjött a csomag, szokás szerint nem voltam otthon. A bécsi high-end show előtti napon érkezett meg, én éppen Magyarországon voltam a cég éves záró rendezvényén és a még nem részeg, meg a már részeg kollégáimmal próbáltam meg beszélgetni. A szombatomat és a vasárnapomat Bécsben töltöttem, viszont utána kezdődött egy pár napos szabadságom, ami alatt volt időnk ismerkedni. 

Amikor először bekapcsoltam és megszólalt az első lemez, ami már nem emlékszem, mi volt, egyből tudtam, hogy jó barátok leszünk, de azt is, hogy jó sok idő fog eltelni, mire megtalálom azt a kiépítést, amivel maradéktalanul elégedett leszek.

Az érkezés előtt végigtúrtam a netet, és jellemzően három visszatérő jelző volt az értékelésekben. Az egyik azt emelte ki, hogy nem szól digitálisan, ezt másutt úgy fogalmazták meg, hogy analógosan szól. A másik a nagyon jó térleképzését emelte ki, a harmadik pedig az énekhangokat. Találtam egy lengyel faszit, aki összehasonlította az AN dac3-asával, ahol még nem trafós volt a csatolás, és azt írta, hogy az ANK úgy szól, mint amilyennek kellene lennie a felvételeknek, a sima AN meg úgy, amilyenek valójában. Na végre egy találó hasonlat, és nem ez a rettenetes hifi blikkfang duma a magasakról meg a részletekről. Viszont egy kicsit meg is riasztott, mert ilyen elomló, színezett hangzást nem szerettem volna kapni, ami „megszépíti” a felvételeket. 

Az éles bevetésen az első pillanatban úgy tűnt, hogy az ANK inkább a Lampizator hangzásához van közelebb, vagy inkább nagyon sok mindenben hasonlít rá. Amikor az Atlantic első verziója hozzám került, akkor volt ilyen érzésem – és az egy nagyon jó DAC, rengeteg helyen referencia volt. Az első, ami azonnal feltűnik, az a fluiditás és a nagyon selymes, lágy és hangszerhelyes hangzás, ami egy ultra mély, sötét háttérből jön feléd és szólít meg. Ha én angol lennék, akkor a sweet jelzőt használnám, mert az ANK végül is nagyon szépen szól, jelentsen ez bármit is. 

Ez a szép azonban nem színezés, nem a cukormáz a süti tetején, és nem is teszi meseszerűvé a hangzást. Sőt, sok esetben pont, hogy inkább földhözragadt, mint emelkedett. Viszont nem tudok úgy feltenni egy lemezt, hogy ne ez legyen az első gondolatom, hogy hú, ez mennyire, de jó így. És nem csak a torzítás szinte teljes hiánya miatt. Hanem leginkább azért, mert a digitális érdesség és darabosság az sehol nincs. An ANK olyan életet lehel a felvételekbe, hogy csak nézel. Elviszi a fókuszt a hangzásról, egyszerűen nem lesz fontos, hogy milyen, mert a legtöbb, kereskedelmi forgalomban lévő felvétel bőven túl van azon, hogy akármilyen jellemzője zavaró legyen – az ANK DAC4-es kvázi visszahelyezi a bizalmat a hangmérnökökbe, bár én eddig sem értettem, hogy mire fel az az állandó fikázás. Simán végig hallgattam a Schnabel lemezek digitalizált verzióját, anélkül, hogy bármilyen hiányérzetem lett volna, pedig ezek historikus mono felvételek, amelyekről még a zajt is leszedték. Itt értettem meg, hogy a meleg, mint jelző mennyire találó. Mert tényleg van benne egy simogató hajlam és ennek következtében szinte egyáltalán nem fáraszt, inkább csak kíváncsi leszel a mindenre, ami még a lemezen van. Egyszerűen jól esik hallgatni. Nagyon messzire kitolja a határokat a hallgathatósági skálán. Amíg eddig elegendő volt napi egy-két lemez, addig az ANK DAC 4 kicsit adiktívvé tesz, simán ugrasz egyik lemezről a másikra, nem fáraszt, nem leszel a hangzással tele, sőt, inkább lelkesít, ahogy a tartalékok felszabadulnak. 

Az AN ehhez képest nekem még a szint II-ben is túl tárgyilagos, az ANK meg ezzel szemben inkább hangulatos. Ami viszont stimmelt a review-kben: az a középsáv egészen elképesztő simasága és életszerűsége. Hogy ez a hifistáknak miért éppen a vokálban jelenik meg, azt nem tudom, de valóban így van. Amit szerintem még érdemes kiemelni az a „teljes egész” érzés, hogy itt nincsenek már részletek meg magasak, hanem egy kompakt, élő élményt kap az ember, szinte minden lemeztől, amit feltesz. Egy előadást hallgatsz és nem darabokat külön-külön. Főleg az élő felvételek esetében „látványos” ez a tudása az ANK-nak, azonnal leköt, egyből hozza a hangulatot, és máris beszippantott az atmoszféra, amit nem rajzol a készülék, hanem „teremt”, de még inkább: megmutat. Nincsen már az olcsó vagy drága, de nem túl jól sikerült DAC-ok színtelensége, vagy a tipikus darabos digitális hangzás, a túlhangsúlyozott részletekkel. Érthető, hogy az ANK-nak miért van ennyi rajongója, mert ugyan teljesen szembe megy a mai trendekkel, de nagyon sokat megtesz a konzervzenéért, mert egyáltalán nem fárasztó és elképesztően sokáig hallgatható, anélkül, hogy bármire felfigyelnél, ami akárcsak egy kicsit is zavaró lehet.  

Nagyon sok mindent hallgattam rajta, klasszikuson át egészen a drone-okig. Például Deaf Center sokat szólt, mert nagyon szeretem, és elég komplex is. Mivel ez egy elektronikus lemez, nem lehet zenekarról beszélni, de mégis úgy tűnt, hogy több ember játszik egyszerre és a hangsúlyok is így tolódnak el. Ez nyilván a keverés során lett ilyen, ami szintén tisztán átjött – itt mondjuk nagyon jól tetten érhető az a transzparencia, amit tud. Külön meg tudod különböztetni, hogy az egészből mennyi a zene, mennyi a keverés, és menyi a lemez egyedi hangzása, plusz a mű hatása. A lemezek természetesen teljesen más arcukat mutatták, mint amit megszoktam. Úgy lett nagyon sok minden, hogy közben tökéletesen organikus maradt a hangzás. Kb egy hét volt, mire annyira kiegyenesedett, hogy egy mély megnyugvás vett erőt rajtam, hiszen ez a készülék hozta be a high-end azon szintjét a rendszerembe, hogy szégyenkezés nélkül tudok bárkit leültetni elé. 

Még azután is, hogy nagyon tele voltam a bécsi high-end show brutál hangzású rendszerivel, két nap múlva simán értettem azt az érzést, hogy egy ilyen készüléket egyszerűen jó érzés megmutatni a hallgatóknak, mert valódi élményt és katarzist tud okozni, még akkor is, ha valójában nem a készülék okozza a katarzist, hanem a zene vagy a mű, amit hallgatsz rajta. És persze megemelem az ezüstözött, 4N tisztaságú réz sisakomat Brian és az ANK előtt, hogy a mára pofátlanul megdrágult hobbiban képesek lehetünk még éppen elérhető árú termékekhez hozzájutni, amelyek nem Kínában készülnek jól csengő nevű, de valójában halálosan átlagos, átmatricázott alkatrészekkel, hanem ízig-vérig az audoifil világnak és emellett rendkívül zeneiek. Ha innen nézem, akkor bármennyi fáradtságot és szenvedést megér egy ilyen rendelési folyamat. 

És persze kötelezően fel kell emelnem a mutató ujjam, mert van egy olyan érzésem, hogy ha ez a biznisz egy kicsit is beindul, akkor itt is az fog történni, mint mindenütt. Na de félre a félelemmel. Egyelőre ott tartunk, hogy itt harmadáron kapsz valami nagyon-nagyon jót, ami elég örvendetes, de még inkább abból a szempontból, hogy mennyi lenne ez a hang az ANK nélkül?  Hát, szerintem nagyon sok. Lampizator sincs már olcsón – az Atlantic-nak jelenleg az ötödik verziója fut, a legegyszerűbb kivitelben nyolcezer dollárért, a balance verzió pedig tízezer dolcsi. A többi, Denafrips és társai szintű cuccokat nyugodtan el lehet felejteni, azok nem ebben a ligában játszanak. Ugyan bekerültek a válogatott keretbe, de egyelőre csak a kispadról figyelik a pályán zajló eseményeket. 

Az ANK DAC4-e nagyon sokban erősítette bennem a végállomás érzést. Úgy vagyok vele, hogy innen felfelé már minden kis apróság csak az a bizonyos koktélcseresznye a torta tetején – az se baj, ha nem tudok már lépni felfelé. És a Mentor előfokhoz nagyon hasonló a helyzet: szinte teljesen érzéketlen a kábelekre. Az olcsó Van Den Hul és a drágább ezüstök között sincs túlságosan nagy érzékelhető hatás. Arnoldtól kértem egy svéd Supra Silver Line SPDIF-et, amiről egy csomó mindent összehordtak a neten, és mindenki esküdözött, hogy mennyivel jobb lesz, de hát, ha vaktesztet tartottam volna, tízből nyolc ember nem tudta volna megkülönböztetni a használtan húszezerért vett Van Den Hull-tól.  És ugyanez történt a méregdrága hálózati Entreq-kel is, amihez még járt egy ilyen virtuális föld is. Ami az égvilágon semmit nem csinált – vagy ha igen, akkor sem lehetett hallani. Oké, az ötforintosokat és az Unikumos üveget még nem próbáltam, de ez nyilván csak irónia a részemről, annyi a lényeg, hogy szerencsésen megúsztam azt, hogy méregdrágán kelljen kábelekbe beruháznom.   

Összességében nagyon elégedett vagyok. Ezzel a mostani felállással már sok mindenre nem vágyok. A következő lépés a futómű lesz, nyilván, de most egy picit pihen a hifi, már ami a készülékeket illeti. Végállomás következik, kérjük, hagyják el a szerelvényt és erre figyelmeztessék utastársaikat is. Hát, kedves utastársaim, kiszállás várható, nagyon közel már a vége.